Édes anyanyelvünk – A haldokló többes szám

(M. Lengyel László anyanyelvi szösszenete) Van a nyelvünknek egy gyönyörű, a nagyobb, ismertebb nyelveket tekintve lényegében egyedülálló tulajdonsága vagy jellegzetessége: ragozza, ragozni tudja a főnévi igenevet. Haj, be zokon esik most hallgatnOM téged – mondja Toldi Bencének. Mondhatta volna, hogy hallgatni? Igen! Megértettük volna? Igen! Melyik a „szebb”? Azt hiszem, nem lehet vita köztünk.

Nos, ami ezt a ragozást illeti, az utóbbi időben „zavar támadt az erőben”, főleg a hírnyelvben és a sportkommentátorok nyelvében. (Mindig csak a nyilvános nyelvhasználattal, a mintaadó médianyelvvel foglalkozom, senki egyéni nyelvezetét nem akarom, nem fogom, sőt nem vagyok hajlandó „bírálni”, de még csak minősíteni sem!)

Ilyeneket látok, hallok, olvasok, hogy a rendőröknek már lett volna alkalmuk ELFOGNIA a tettest. (Bocsánat, ma már ők csak elkapnak, nem fognak el senkit. Az angol catch bezavar erősen!) Hogy a képviselőknek el kellett volna fogadnia a módosítási javaslatokat. Hogy a szakácsoknak sikerült megújítania a régi étel receptjét.

Ha ezekben az esetekben egyszerűen megtartják az infinitivust (elfogni, elfogadni, megújítani), akkor igenis „szegényítik” a nyelvet, lemondanak egy fontos eszközéről, de legalább nem hibáznak.

A felsorolt esetekben ugyanis kell a többes szám! Elfogniuk, elfogadniuk, lemondaniuk. Nekik! Ők az alany. Többen vannak! Vagyis nincs olyan, hogy a védőknek kellett volna jobb teljesítményt nyújtania. Hogy a csatároknak kellett volna többször felfutnia. Hogy a szélsőknek beadnia.

Amikor én még, na jó, nem kissrác voltam, csak kezdtem a pályát, az öreg szakik még az -ok, -ök ragozást használták. (Csinálniok, elfogadniok, látniok, segíteniök, feszülniök.) Magam is azok közé tartoztam, akik úgy gondolták, hogy ez már archaikus, hiperkorrekt, elhasználódott. Nyugodtan jöhet az -uk, -ük, és ez valóban egyszerűsödés, de nem szegényedés. Megmarad minden árnyalat, és világos, hogy többes számról van szó. (Miközben elméletileg megértettem a régi stílus képviselőit, hiszen igaz az is, hogy az -uk, -ük eredetileg másra volt való.)

És megérkeztünk! Azt mondják ma, hogy a rendőröknek fegyvere van. Hogy Kovácséknak háza van. Hogy az íróknak, festőknek (élet)műve van. Pedig nekik fegyverük, házuk, művük van! Mert hogy az az övék! A birtokosok többen vannak, ezért a többes szám indokolt! Nyelvünk mai állapotát tekintve kötelező!

Tehát: Kovácséknak van autójuk. Ez az ő autójuk! Ami „bezavar”: ez a Kovácsék autója. Mert a birtokolt tárgy egyes számú.

És akkor jön a csavar! A birtokolt valamiből is lehet több. Kovácséknak autóik vannak. Ezek az övéik. Meghívták a rokonokat, és eljöttek az övéik.

Lehet ezt bonyolítani, szinte a végtelenségig. Ezek az ő ingei. Ezek az övéi, ezek az ő ingeinek a gombjai. Az övéiéi. Na, beszédben ez már alighanem túlzás. Itt bátran megállhatunk az övéinél. (Rébusz: ha az ingei gombjainak lyukairól van szó?)

És akkor még egy példa. Van két ország. Mind a kettőnek van külügyminisztere (A mienknek bár ne volna az illető jelen szellemi állapotát tekintve.) Nos, ezek összejönnek, tárgyalnak. A két ország külügyminisztere megvitatta? A fenét! A két ország külügyminiszterei megvitatták! Mert hogy ennek is van egy, meg annak is. Ha azt mondom, hogy a két ország királya, akkor ott perszonálunió van. Visegrádon összejöttek (anno cedenbál!) a négy ország királyai. (Hárman voltak, ráadásul!)

Aztán veszünk át az angolból (szinkronfordítás) fordulatokat. (Ezekről talán szólok majd külön később, de van, ami ide illik.)

Jaj, de örülök, hogy eljöttetek! Jó látni (nice/glad to see you) – hallom. Kérem szépen, ez azt jelenti, hogy eddig nem láttam, de most, hogy sikeres volt a szemműtétem, jó látni! Mert a jó látni, jó hallgatni, jó megsimogatni önmagában, tárgy nélkül csak úgy értelmes, hogy téged, ezt, azt, valamit vagy valakit. Egyes számban! Ha többeket jó látni, akkor nem lehet elhagyni, manapság elspórolni, hogy benneteket, titeket, a mamáékat, a szeplőtlen leányanyákat, bárkiket. Kell a tárgy!

Csoda ez a magyar nyelv, és az igazi finomságai a végződésekben (képző, jel, rag) vannak. Ha itt kezdünk el tudatlankodni, slendriánkodni, lustának lenni, hamar szét tudjuk szórni éppen azokat az értékeket, amelyekre a leginkább büszkék lehetünk. Például az igenévi ragozást, meg a többes számot, annak jelölését.