Egykoron, évtizedekkel ezelőtt hosszú, sokszor igen hosszú időt kellett eltölteni a Bem rakparton ahhoz, hogy egy külügyi munkatárs vezető pozícióba kerüljön. Ennek egyik oka az volt, hogy az 1960-as, 70-es években számos vezetői poszton „bebetonozott” emberek ültek, s az apparátusi dolgozók normálisnak tekinthető hierarchikus előmenetele emiatt nehézségekbe ütközött. Sok kolléga megrekedt tanácsosi beosztásokban, s nem tudott továbblépni. Ritka hollónak számított, ha egy fiatalabb munkatárs vezetői feladatot kapott. Jómagam (a bal oldali képen e sorok szerzője, Erdős André, ma már nyugalmazott nagykövet) 1986-ban, 45 éves koromban részesültem nagyköveti rangú előléptetésben; akkor még „fiatalnak” számítottam a Külügyminisztérium berkeiben. (A nyitó képhez: Erdős André átnyújtja megbízólevelét Javier Pérez de Cuéllarnak, az ENSZ ötödik főtitkárának.)
Az elmúlt évszázadok után a technika fejlődése kellett ahhoz, hogy egymást a földkerekségen jobban megismerjük, s a kommunikáció megkezdhesse első tétova lépéseit egy olyan irányban, melynek távlatai akkoriban teljességgel beláthatatlanok voltak. A globalizációnak nevezett legújabb kori folyamattal együtt elkezdődött információs forradalom is kellett ahhoz, hogy a diplomácia is radikálisan felülvizsgálja hagyományos eszköztárát. Egyszerűen nem lehet összemérni már a múlt század második felének hírközvetítési módozatait sem a mai világ igényeivel és gyakorlatával. És ez töményen érvényes a külügyminisztériumokra, különösképpen a külképviseletekre. Emlékezetemben élénken él az az izgalom, ami a fővárosból rendszeres időközönként érkező „diplomáciai futárokkal” volt kapcsolatos: kik jönnek (általában ketten voltak), milyen anyagokat, utasításokat hoznak, milyen híreket kapunk tőlük az otthoni dolgokról, kapunk-e rajtuk keresztül otthonról személyes leveleket családjainktól, barátainktól (ez utóbbi várakozás a kétpólusú világ körülményeiből fakadt, mivel szokásos postai úton történő személyes jellegű levelezés nem volt megengedett), milyen jelentéseket, anyagokat kell záros határidőre összeállítanunk, amiket a futárok – több országra kiterjedő körútjukról – kézipoggyászukban majd hazavisznek stb.
A mai nemzedék számára nehezen felfogható, hogy a kommunikációs technika akkori fejlettsége miatt távolsági telefonbeszélgetés, műholdas televíziózás, internet, eszmecsere a Skype segítségével stb. nem segíthette a külföldön szolgáló diplomaták mindennapjait. Telefonálni lehetett ugyan, de a fogadó állam adott városában lévő telefonközpont kezelőjének jelezni kellett, melyik ország milyen városában milyen telefonszámmal akarunk beszélni, majd ezt követőn a hallgatót letenni és türelmesen várni, amíg a kezelő visszahív, s közli, hogy „Tessék beszélni!”. Eszembe jut egy már „újabb kori” New York-i élményem, amikor is helyi városi telefonszámon valamilyen ügyes-bajos ügyemet intéztem, s a beszélgetés közben rákérdeztem a vonal túlsó végén lévő hölgypartneremnél, honnan beszél, mire ő a legnagyobb természetességgel közölte, hogy Thaiföldről…
Visszatérve a nagykövetségek technikai paramétereire, a futárok révén érkezett és küldött papírokon, dokumentumokon kívül a központtalvaló kommunikáció nyílt és rejtjeles táviratok segítségével zajlott. A rejtjeles anyagok kézzel, a nyílt táviratok írógéppel készültek, s a dokumentumok másolásához, sokszorosításához használt stencil ma már dinoszauruszi időket idéz, nem szólva arról, hogy miként lehetett azokon a szöveget igen macerásan, festék és ecset segítségével kiigazítani vagy kijavítani. A Központtal az ilyen, enyhén szólva nehézkes kapcsolattartás része volt, hogy a fogadó ország eseményeiről, sajtóhíreiről is hasonlóképpen, távirati úton lehetett jelenteni, tudván azt, hogy a hazai hatóságok másként nem képesek a történéseket követni. Nem létezett ugyanis még internet, amelyen a világ négy szögletében egy időben olvasható a nemzetközi média, a legkülönbözőbb honlapok, ahol e-mailben lehet mindent azonnal mindenfelé továbbítani, s ahol telefonon a külképviselet és a Központ, de például egy észak-afrikai és egy délkelet-ázsiai magyar nagykövetség között is rögvest élőszóban meg lehet beszélni a közös érdeklődésre számot tartó ügyeket, hogy a mobiltelefont már ne is említsem.
Manapság a hagyományos kétoldalú diplomácia eszköztárával szemben teret nyert a multilaterális diplomáciáé, amelynek paraméter-rendszere jóval kiterjedtebb és sokrétűbb. Az elmúlt századokban igen ritkán – általában háborúk lezárásakor, békekötések idején – fordultak elő több országot, birodalmat képviselő uralkodók, tisztségviselők összejövetelei. A múlt század, s annak különösen második fele ebből a szempontból – az ilyen fajta többoldalú diplomáciai összejövetelek gyakoriságát tekintve – minőségi ugrásvolt. A múlt évtizedek azonban – összefüggésben a földrengésszerűnagy politikai-gazdasági változásokkal, az információs forradalommal és a kiterebélyesedő globalizációs folyamatokkal – újabb, példátlan változásokat hoztak az államközikapcsolatokban. És ez érezteti hatását mind a külügyminisztériumok, mind pedig a külképviseletek tevékenységében. Hiszen gondoskodni kell arról, hogy egy adott városban lezajlott többoldalú tanácskozásról – legyen az az Arab Liga Kairóban, az ASEAN Dzsakartában, a V-4 Prágában, az EU Brüsszelben, a NATO Koppenhágában vagy az Afrikai Unió Addisz Abebában – a többi érintett külképviselet is megfelelő tájékoztatást kapjon. És ehhez hozzátehetünk még egy dolgot: a sokoldalú tanácskozásokon a kétoldalú megbeszélések, informális eszmecserék megsokszorozódásának lehetünk tanúi – hiszen ez a megoldás az időigényesebb külön külföldi utazások helyett logisztikai könnyebbség, ráadásul a protokolláris vonatkozások helyett valóban az érdemi párbeszédet helyezi előtérbe, minek következtében mára igencsak megnőtt a jelentősége az ilyen fajta diplomáciai érintkezéseknek. Ezt tovább gazdagította a zoom- vagy online-tárgyalások elterjedése.
Bátran állítható, hogy mára a hagyományos, kétoldalú diplomácia az „endangered species”, azaz a veszélyeztetett fajok helyzetébe került. Globalizálódó világunkban ugyanis minden annyira összefügg, hogy egy bilaterális tematikát lehetetlen vizsgálni és kezelni anélkül, hogy a szélesebb – regionális és nemzetközi – kontextust figyelembe ne vegyük. Ma már gyakorlatilag minden ország tagja, részese valamely szélesebb együttműködési keretnek, és itt arról a sokrétű világhálóról van szó, amely szervesen átszövi a föld országainak mindennapjait gazdasági, politikai, védelmi, szociális, kulturális és egyéb vonatkozásokban. Így pl. Párizst sem lehet kizárólag a magyar-francia kapcsolatok szemszögéből vizsgálni: ebbe beletartozik a Szajna-parti város EU-tagsága, NATO-tagsága, nukleáris hatalmi státusza, az ENSZ Biztonsági Tanácsában viselt állandó tagsága, a véleményem szerint Közép-Európának is modellként szolgáló francia-német viszony alakulása, a mediterrán térséggel, az Afrikával ápolt különleges kapcsolatok, a francia–muzulmán viszony sokrétű vonatkozásai, nem beszélve arról, hogy Franciaország ad otthont az ENSZ kulturális-oktatási szervezetének, az UNESCO-nak, a gazdaságilag fejlett országokat tömörítő nemzetközi szervezetnek, az OECD-nek, az Európa Tanácsnak és az EU Európai Parlamentjének is.
Kétségtelen, hogy ahol a legpompázatosabb módon „virágzik” ez a fajta multilaterális gondolkodás, kitekintés, egyszóval mentalitás, ahol fizikai értelemben is a legkézzelfoghatóbb bolygónk sokszínűsége, az az 1945-ben létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezete. Ezen a fórumon találkozik állandó jelleggel, tehát nemcsak időszakos tanácskozások keretében, az a 193 állam, amely ma a világszervezet tagja. Mely szervezet – ellentétben a világ számos térségében létrejött, speciális megközelítést képviselő szervezetekkel – a szó szoros értelmében egyetemes jellegű. Nincs ennél jobb helyszín, kitekintési technikai a világ dolgaira, arra, hogy érzékelni lehessen: egy földgolyón élünk, egy a hazánk, az emberiség sorsa végső soron összefonódott, túlélésünk záloga az okos összefogás. Egyben valamennyiünket, nagyokat és kicsiket, fontosakat és kevésbé fontosakat a közös – és létfontosságú – érdekek előtérbe helyezésére indít, empátiára, toleranciára, megértésre tanít, még akkor is, ha természetesen nem mindenben értünk egyet.
Sok az átfedés, mégis kézzelfogható a különbség a kétoldalú és többoldalú diplomácia között. Az első esetben a diplomata munkája egy adott országra koncentrál, s természetes mozgási közege a fogadó állam egész területe, a központi apparátustól a vidéki önkormányzatokig. A másik esetben a kiküldött tevékenységi köre fizikai értelemben jóval korlátozottabb, hiszen egy adott nemzetközi szervezet székhelyén munkálkodik, mandátuma e székhelyre, az adott városra – tehát New Yorkra (az ENSZ) és nem az Egyesült Államokra, Brüsszelre (az EU és a NATO) és nem Belgiumra, Párizsra (az UNESCO és az OECD) vagy Strasbourg-ra (az Európa Tanács) és nem Franciaországra, Nairobira (UNEP – az ENSZ Környezetvédelmi Programja) és nem Kenyára, Kairóra (az Arab Liga) és nem Egyiptomra stb. – korlátozódik. Ez persze nem azt jelenti, sőt, hogy e kiküldött csakis az adott város közigazgatási határain belül fejti ki tevékenységét. Igen gyakran megesik, hogy a szóban forgó nemzetközi szervezet székhelyéül szolgáló állam hivatalos vagy nem kormányzati intézményei és szervezetei felkérik az illetőt különféle előadások megtartására, konferenciákon való részvételre az ország egész területén.
E kiegészítő, de igen hatékonynak is bizonyuló tevékenység részeként a kiküldöttnek alkalma nyílik nagyobb kisugárzással ismertetni hazájának az adott multilaterális szervezetben folytatott munkáját és más nemzetközi kérdésekben kialakított álláspontját. Ennek kapcsán az is fontos, hogy a kiküldött megfelelő módon –megjelenéseivel, aktivitásával, kapcsolatrendszerén keresztül – jelezze az érintetteknek ebbeli készségét.
Az ENSZ falain kívüli, de azzal összefüggő események közül bemutatok egy-két képet egy vidéki meghívásról, civil társaságok rendezvényeiről.
De van egy másik lényeges tartalmi különbség is a kétfajta diplomácia között. Míg az egyik kétoldalú ügyekkel foglalatoskodik, addig a másik országhatárokon átívelő, nem egy adott államhoz köthető, hanem mindenkit érintő globális feladatokkal küszködik. Azért használom tudatosan ezt az igét az iménti mondat utolsó szavaként, mivel tény, hogy minél többen ülnek a tárgyaló asztalnál, annál nehezebb dűlőre jutni, konszenzust elérni. Ez utóbbi körülmény jól jellemzi a multilaterális diplomáciát. Mindkét diplomáciai feladat elengedhetetlen, pótolhatatlan, s a külföldi fizikai jelenlétre is változatlanul szükség van, még ha a mai világ nemzetközi kapcsolati eszköztára rohamos változásokon ment is át.
Ellentétben a korábbi korok diplomáciai tevékenységével, amely megjelenésében, öltözködésében, viselkedésében valóban élesen elütött, távol állt a mindennapi élettől, az „utca emberének” hétköznapjaitól, s egy másik, szinte idegen világ üzenetét hordozta, a mai kor diplomáciáját érezhetően közelebb kívánják vinni az átlagemberhez, azt „polgárbaráttá” igyekeznek tenni, s ez az átláthatóság, a közlendők megfogalmazása, a viselkedés területén jól észrevehető. A diplomácia bizonyos írott és nem írott alapszabályainak megtartása mellett egyre szélesedik az a keret, amelyen belül a diplomácia szereplői mozognak, egyre tartalmasabb az a tér, amelyet az ún. közéleti diplomácia, ami összeköti a klasszikus diplomáciát az utca emberével, manapság betölt. E vonatkozásban igencsak megnőtt a civil társadalom jelentősége, amely partnere kell legyen a kormányoknak és kormányközi szervezeteknek.
Képek a detroiti magyarok ünnepéről, az atlanta-i Coca Cola Company meghívásáról és egy New York-i népi táncegyüttes bemutatójáról.
A nem kormányzati szervezetek, az érdekvédelmi, egyházi intézmények, a tudományos élet szereplői, a média világa, az üzleti élet képviselői jócskán képesek növelni a közvéleményben azt az érzetet, hogy a nemzetközi kapcsolatok, a diplomácia nem valami földtől elrugaszkodott mesterség, hanem igenis, áthatja az emberek mindennapjait, hatással van életminőségükre és formálhatja jövőjüket is.
S e tétel igazságtartalmát nem lehet elégszer hangsúlyozni mai, kölcsönösen összefüggő, egymásra utalt világunkban, amit Kofi Annan volt ENSZ-főtitkár oly találóan „globális falunak” nevezett. Ez a bennünket körülvevő közeg döbbenetesen más, mint akár a múlt század világa. Ezért az, aki nemzetközi ügyekkel kíván foglalkozni, jobb, ha tudja, hogy évtizedeink rendkívül ellentmondásos, konfliktusos idők lesznek, további nagy geopolitikai változásokat hoznak, amik, egyrészt, ember általi és természeti katasztrófákból fakadó szenvedésekkel járnak majd, másrészt, szakmai értelemben rendkívül bonyolult kihívásokkal párosulnak. Erre a ma és a holnap diplomatáinak fel kell készülniük. Meggyőződésem, ha – mondjuk – a múlt század eleji békekötések feketeruhás, cilinderes, szivarozó monoklis öregurai hirtelen mai világunkban találnák magukat, köpni-nyelni nem tudnának, ha listáznák nekik azokat a témákat, melyekkel farkasszemet néznek a mai nemzedékek.
A közéleti diplomáciáról szólva egyúttal szükségesnek tartom annak hangsúlyozását, hogy – ellentétben a mindennapok másnap reggelre vagy legfeljebb holnaputánra koncentráló, rövid távú, emberileg érthető reakcióival – a nemzetközi kapcsolatok területén a hosszú távú gondolkodás az előírt norma, a parancsoló szükségesség. És itt tér el a külvilággal való foglalatosság, az előretekintés, a jó értelemben vett politikusi-diplomáciai mentalitás a mindennapok gondolkodásmódjától. Tehát előadódhatnak olyan helyzetek, amikor a külügyekkel foglalkozóknak az események sodrásában össze kell kötniük a ma és a holnap problémáit, a nemzeti és nemzetközi érdekeket, össze kell csomózni az esetleg meglazult szálakat.«
A cikksorozat eddig megjelent részei: