Ha gyorsan lapozzuk a naptár lapjait, hamar odaérünk a megfelelő évhez.
Nincs messze, szóban még nagy a távolság, megválasztott percemberek szavai uralják a közbeszédet, keretbe foglalják a semmit, veretesnek mondják a keretet, de közeleg a vész, mintha eldugulna a vécé lefolyója, és mi dicsérnénk a csempék színét.
Az utcákon egyenruhás rendfenntartók, kamera, drón a szemük, lánctalpas a szolgálati kocsijuk, és a szájuk elé tett mutatóujj a jelük. Ma járőrök, holnap hibaelhárítók, holnapután talán már hősi halottak, a rájuk nehezedő romhalmaz áldozatai. A történészek majd megírják, hogy először az egészségügy, aztán az oktatás omlott össze. A gazdaságot a korrupció ölte meg, a közüzemek csődbe mentek, a Duna algásodott, a Balatont kimérték vödörre, a csapokból elfogyott a víz. Az áramszolgáltatást Paks temette maga alá, a gázt a nemzeti burzsoázia, és a rokonok nullázták le, az internet emigrációba kényszerült, a NER pedig, a jéghegynek ütköző hajó távírászaként először Brüsszelnek kopogta, hogy süllyedünk, segítsetek, de onnan visszakopogtak, hogy rossz a címzés, nincs közünk egymáshoz.
A megválasztott percemberek persze kitartanak, ha kell, összekapaszkodnak a távoli rokonokkal, a barátokkal, a nem egészen európai, a nem egészen keresztény, a nem egészen fehér hibaelhárítókkal. Tudásuk generációról generációra száll, az együttműködők a jövő világában pontosan fogják tudni, hogy mikor kell plakáttal, fenyegetéssel elhárítani a bajt, hogyan kell az ellenfeleket megkülönböztető jelzéssel ellátni, és a vagonok indításakor, udvariasan figyelmeztetik a felszállókat, hogy csak egy kis csomagot vihetnek magukkal…
Eközben az itthon maradtak csodálkozva bámulnak, hogy amire eddig gondolni sem mertek, az most megtörténik, de közben lapozzák a naptárlapokat…