(Kárpáti Iván/klubradio.hu) Március végétől a webshopot üzemeltető vállalkozásoknak kötelező lesz felajánlaniuk a vásárlóknak a Magyar Posta csomagkézbesítési szolgáltatásait is. Ez tipikus állami húzás, ha valami nem jó, nem piacképes, de az övé, akkor majd tesz róla, hogy továbbra se lehessen megkerülni. Mindenkinek van tapasztalata ilyen is, olyan is. Pont ez a lényeg, hogy nem a minőségbiztosításon múlik a szolgáltatás színvonala, hanem a mázlin. Van-e a postással olyan informális kapcsolatunk, hogy felhozza az ajánlott küldeményt, kifogunk-e olyan ügyintézőt a fiókban, aki hajlandó normálisan kommunikálni. Lutri. (A nyitó képen: a monori postahivatal és a kézbesítők 1972-ben. Forrás: Fortepan.hu / Péterffy István.)
Mostanra már nyilván kitalálta a kedves hallgató, hogy e sorok szerzője nagyon ideges lett. Miért is tagadjam, legalább van kinek panaszkodnom. Neked, kedves Olvasó. Szóval: szokás szerint a futár próbálkozás nélkül bejelölte, hogy nem sikerült átadnia a csomagot, és azzal a lendülettel vitte is a központba. Oké, ezen már át is siklik az ember, 1978-ban születtem Magyarországon, itt vettem először levegőt, e föld nevelt, mindent értek. A technológia azért már beszüremkedett ebbe a jól konzervált szocialista nagyvállalatba is, tehát online lehet követni, hogy elvileg merre jár a csomag. Az azonosítási szám szerint egy ismert gigapostán volt.
Remek. Útba esik, amikor jövök a pesti Benczúr utcába. Rutinosan mentem fel az első emeletre, legutóbb is ott landolt. Belépőjegyet is lehetne szedni turistáktól a bejáratnál, az épület ugyanis egy jól konzervált ’70-es évek Szovjetuniója, nemcsak hangulatában, de nagyjából személyzetében is. Sorszám, várakozás, pulthoz lépés. Csókolom, ezzel a számmal van itt nekem egy csomag – mondom én. Hát, sajnos, ezzel a csomagjelzéssel nem ide kellett volna jönnöm, hanem az épület másik bejáratához, első keresztutca stb. – mondja az ügyintéző. Legutóbb pont ilyen formátumú jelzéssel kaptam meg a dobozt itt, mormogom magamban, de hát ez van.
Szóval emeletről le, utcára ki, séta, másik kapu, sor végére be. Várok. Várok. Jó napot kívánok, jöttem egy csomagért ez a száma – mutatom én. Ez nem a mi számunk, ez azé a cégé, akitől mi átvettük, ezzel nem találom meg – mondja az ügyintéző ocelotmintás testhez tapadó szettben, amire zöld postásmellényt vett, mert huzat van. De az önök nyomkövető rendszerébe ezt a számot írtam be, az vezetett ide – érvelek én, miközben mögöttem gyarapodik a sor, növekszik a nyomás. Mutasson egy emailt – mondja egyre borúsabban. Nincs email, hiszen pont ez a lényeg, egy szám van, amit egy rendszer osztott ki nekem azon az oldalon, ahol rendeltem, és amivel több országon át követhettem a cuccot – magyarázom kétségbeesetten, miközben homlokom gyöngyözni kezd, mert a tavaszi idő ellenére full téli szettben indultam erre kalandra, valamint érzem, ahogy a mögöttem állók tekintete is perzseli a hátamat. Újabb gyilkos pillantás az ügyintézőtől, majd leül egy géphez, beírja a számot, mutatja, hogy semmi, fel sem áll már onnan, ezzel is jelezve, hogy talán húzzak el már végre. Ezen a ponton én is meginogtam, a szűk helyiségbe már nem fért több ember, a további érkezők a lépcsőházban álltak.
De egy utolsó rohamra indultam, újabb megközelítést alkalmaztam: Honnan tudnám, hogy ide kellett volna jönnöm, ha az a szám nem létezne?! Tán megálmodtam? – teszem fel a költői kérdést. Súlyos némaságban töltött másodpercek, a mögöttem álló tömeg is lélegzet-visszafojtva vár. Ügyintéző végül feláll és megkérdezi: Mi a neve és hova volt rendelve a csomag? Kárpáti Iván vagyok és a Benczúr utca 45-be. Felírja, hátra megy 3,5 métert, felnyúl a polcra és 8 másodperc múlva kezemben a küldemény. Fellélegzik a szoba, győzelem. Azt még azért hozzáteszi már kicsit oldottabb és egyben zavarodott hangnemben, hogy hát azért nézzem, igaz, hogy ott van az a szám rajta, ami, ugye, eddig úgy volt, hogy nem is létezik, de nézzem csak meg, itt ez a másik szám, na, az az övék, akkor még egy személyit, ha lennék kedves…
Kitántorgok a tavaszi szélbe, megtörölgetem a homlokomat és hálát adok az égnek, hogy ezúttal az államnak ezzel a lerohasztott szektorával kellett vívnom, nem pedig tehetetlenül feküdve egy kórházi ágyról elérnem az ötven emberrel bajlódó egyetlen nővért. Vonattal, szerencsére, pedig nem járok.