A magyarországi vészkorszak nemzetközileg elismert, kiváló ismerője, Szita Szabolcs történész professzor, a Magyar Tudományos Akadémia doktora legújabb, már szerkesztés alatt álló, „Küzdelem az életért” című könyvéből teszünk közzé részletet a szerző engedélyével. (A nyitó képen: német megszálló egység 1944. március 18-án a budai várban.)
«…A német megszállás utáni hónapokban a közel milliónyi zsidó magyar túlnyomó többsége félelemben élte meg a felkorbácsolt zsidóellenes hangulatot, a rágalmak özönét, a gyűlöletből fakadt zsákmányszerzést. Mégis, a legtöbbje bizakodott. Magát feddhetetlen állampolgárnak, jó magyarnak tartotta.
A zsidó vezetőségtől hivatalos nyugtató nyilatkozatok érkeztek, ezeket olvasta, elhitte. Tévedett. Védelmet nem kapott, a felkészült megszállók az első napoktól kezdve országszerte erőszakosan léptek fel. A zsidóságra parancsözön zúdult. A végrehajtáshoz – német parancsra – Budapesten Magyar Zsidók Központi Tanácsa alakult. 1944. április 13-i üzenete a Magyar Zsidók Lapja vezércikkeként jelent meg. A terrortól, a rémhírektől rettegésbe hajló tömeg manipulatív, álságos intelmet olvashatott: Dolgozz, és ne csüggedj!
A túszszedéssel, letartóztatások sorozatával a magyar társadalom megbénítása – hetek alatt – sikeresen végbement. A megszállóknak személyi, tárgyi vesztesége nem volt. A nyereség, a zsákmány annál nagyobb: a zsidó tulajdonú vagyonok, bankbetétek, sokféle jövedelmező üzem és birtok, a műgyűjtemények, a villák, kastélyok és a lakások ezrei megkaparintásának súlya messze meghaladta a kivételezésekkel, mentesítésekkel kapcsolatos intézendőket.
A Szentszék budapesti képviselője, Angelo Rotta apostoli nuncius április 18-án, a miniszterelnöknél tett látogatásakor Vajkai Rose Mária és Vajkai Rose Éva, az 1910-es években áttért, többszörösen kitüntetett vöröskeresztes ápolónők mentesítését kérte. Indoklásul közölte, hogy az idős testvérpár a Szentszéknél is érdemeket szerzett. Az ügyiratot Endre Lászlónak adták át. Válaszként kijelentette, hogy a „fennálló rendelkezések szerint kedvező elintézés nem remélhető”.
A két hölgy a továbbiakban a nunciatúra várbeli épületében dolgozott, a külföldi képviseletek és a katolikus segélyszervezetek között bizalmas összekötő szerepet töltött be. Olykor magabiztosan, bátran az akkreditált követségi alkalmazottak „területen kívüliségi jogára” hivatkoztak, ha ezzel az erőszak ellenében embereken segíthettek. (Exterritoriális joguk nem volt, de ezt nem tudták, akiket ezzel fegyvereztek le.)
A „baráti megszállás” után bő hónappal, április 26-án a minisztertanács a zsidó mentesítések ügyével foglakozott. Antal István igazságügy-miniszter a „zsidókivételezések zűrzavarának megszüntetése céljából” új minisztertanácsi rendelet kiadását sürgette. Egyben azt is, hogy az összes kivételezéseket egy rendeletben foglalják össze. (Gátlás nélküli opportunista hírében állt. Értett hozzá, hogy Serédi Jusztinián hercegprímást szép szóval tartsa, mindent megígérjen, hogy aztán mindent simán le is tagadjon. ”Zsidó ügyekben” Jarossal nem mert szembeszállni.) A „kivételezési” fórum a döntést következő ülésére halasztotta el. A végrehajtás, a rendelet kidolgozása további két hetet igényelt.
A Minisztertanács ülése után néhány nappal „a zsidókra vonatkozó egyes mentesítő okiratok felülvizsgálata”, gyakorlatilag szűrésük megkezdődött. Április 30-án az 1530/1944. M. E. sz. kormányrendelet írta elő, hogy a miniszterelnök által korábban kiadott mentesítő okiratokat felülvizsgálatra a belügyminiszterhez kell beterjeszteni. A végrehajtásra öttagú véleményező bizottságot neveztek ki. Feladatául szabták, vizsgálja felül az eredeti mentesítés alapjául szolgált tényeket, és a kérelmezőnek az okirat kiállítása óta tanúsított magatartását. A továbbiakról; a mentesítés megerősítéséről a miniszter határozott.
Ezen az alapon Jaross 580 ügyet kedvezően bírált el. A felülvizsgálat idején új mentesítési kérelmeket is elfogadtak. A kormányrendelet záró, 4. § paragrafusában a kor légkörében nem szokványos kitétel található: „Ez a rendelkezés az olyan nemzsidókra is vonatkozik, akiknek házastársa vagy gyermeke zsidó”.
Alig ismert, hogy – ismeretlen számban – a m. kir. Honvédség is kiadott „kivételezettségi igazolványt”. „Fenti parancsnokság (hatóság, intézet) a bemutatott okmányok alapján megállapítja, ….…(név) … (rendfokozat),…aki…és…szülőktől…évi…hó…nap…helységben született, az 1942:XIV. t. c. 6-§-a alapján kivételezett személy. Ez az igazolvány csak a m. kir. honvédségen belül hatályos.
Budapest, 194. évi ….hó …n. P. H. aláírás
Közben a zsidók gazdasági kirablásának, lakásaik eltulajdonításának tervei, a „törvényes” kifosztás mielőbbi megvalósítása napirendre került. A Budapesti Közlönyben napvilágot látott a m. kir. minisztérium 1.640/1944. M. E. sz. rendelete, mely a zsidók lakásával és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes kérdések tárgyában adtak ki. A zsidók összeköltöztetésének valós szándékát ekkor még leplezték. A rendeletet a nyomasztó szükséglettel, a menekültek, a bombakárosultak számának növekedésével, jótékony szándékra hivatkozással adták ki. (A kellemetlen feladatokat – náci német mintára – a zsidó hitközségre hárították.)
A m. kir. minisztérium 1730/1944. M. E. sz. rendelete „a zsidókra megállapított rendelkezések alóli mentesített személyek körének egységes szabályozása tárgyában” a Budapesti Közlöny 1944. május 13-i, 108. számában jelent meg. Alapos jogászi munka volt.
Az 1. § részletesen felsorolta, hogy az 121/1944. M. E. sz. rendelettől az 1580/1944. M. E. sz. rendeletig a zsidókra vonatkozó rendelkezések (5 pontban sorolva) kire nem vonatkoznak. Vizsgált témánk szempontjából az 1. § 5. pontja volt figyelemre méltó. Ebben rögzítették, hogy a rendelkezések nem terjednek ki azokra a Magyarországon tartózkodó külföldi állampolgárokra, akik külföldi állampolgárságukat a KEOKH által igazolják, „feltéve, hogy viszonosság áll fenn e tekintetben azzal az állammal, amelynek a zsidó az állampolgára”.
A 2. paragrafus 3. pontja meghatározóan a zsidók megkülönböztető jelzéséről szóló 1240/1944. M. E. sz. rendelet érvénye alól kivételezett egyházi személyek (és hozzátartozóik) ügyében rendelkezett, a 3.§ pedig az 1200/1944. M. E. sz. rendelet 4. §-tól az 108 500/1944. K. M. sz. rendelet 7. paragrafusának (2) bekezdéséig bezárólag összefoglalta a mentesített zsidók körében hatályát vesztett korlátozásokat, tilalmakat.[1]
Május 13-án a 1730/1944. M. E. sz. kormányrendeletben a mentességet vesztett zsidók vagyonbejelentési kötelezettségének határidejét Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter május 31-ben állapította meg. Június 1-jén a Minisztertanácshoz előterjesztette dr. Turvölgyi Albert vagyonügyi kormánybiztossá való kinevezését. (A kinevezés június 3-án jelent meg a Budapesti Közlönyben.)
A minisztertanács május 17-i ülésének jegyzőkönyvében körvonalazták a későbbi kormányzói mentesítést. Megállapították, hogy az 1939. évi IV. tc. 1. paragrafusa 3. pontjának utolsó bekezdése olyan intézmény felállítására nyújt módot, „amely egyes személyeket a zsidótörvény hatálya alól a nemzet különleges érdekéből mentesíthet. Ez intézmény felállítására nézve most folynak az előkészületek.” [2]
A mentesítések menetét a németek is figyelték. Thadden követségi tanácsos (május 22-én Budapesten járt) 26-án, Berlinben készített feljegyzéséből tudjuk, hogy a magyar eljárás, a benyújtott iratok felülvizsgálatát Ribbentrop minisztériumának jelentette. A felülvizsgáló bizottság elnöki tisztével Endre László államtitkárt bízták meg. A megszállóknak megbízható volt, a német Biztonsági Szolgálat szerveivel bizalmas kapcsolatot tartott. (A németek ekként a mentesítések ügyében is biztosították magukat.) Endre „szoros együttműködése biztosítékot nyújt arra, hogy a jövőben nem fog előfordulni visszaélés a kivételezési iratokkal”.
A 48-as zsidó honvédek zsidónak sorolt leszármazottai mentesítésért az országgyűlés két házához fordultak. Nem kapták meg. Nem ritkán elutasították „a vitéz magatartásért többszörösen kitüntetett” első világháborús zsidó tartalékos tisztek (orvosok, mérnökök) kérvényeit is. Előfordultak fájdalmasabb esetek: július 15-én Törökország táviratban kérte Serédi Jusztinián sürgős segítségét. Bizalmas csatornán tudomására jutott, hogy a kistarcsai internálótáborból 1050, a Rökk Szilárd utcai kisegítő toloncházból ötszáz internáltat deportálás céljából bevagoníroznak. Az elkésett választáviratból annyi ismeretes, hogy az akkor már beteg bíboros vidéken tartózkodott, „minden közbenjárása lehetetlen volt”.
Június 30-án a főispánokhoz belügyminiszteri rendelet érkezett. A főhatóság a mentesítésért folyamodott zsidók „erkölcsi és nemzethűségi szempontból való magatartásáról” bizalmas jelentést kért. Megállapította, hogy az 1530/1944. M. E. számú rendelet szellemében „a méltányos indokokat igazolt” személyek kérelmét elfogadták, de a végleges határozatok kiállítása előtt „nevezettek erkölcsi és nemzethűségi magatartását” még egyszer megvizsgálják.
Emiatt elrendelték, hogy a minisztériumtól küldött személynevek alapján az illetők magatartását – öt napon belül – bizalmas jelentésben kellett megítélni. A deportálást tapintattal említették: „Amennyiben (…) a német közegek egyeseket esetleg elszállítottak volna, erről a körülményről is jelentést kérek.”
A nyári hetek egyre több feszültséget hoztak, a mentesítések ügyintézése viszont nehéz és lassú volt. A hatóságok, az Országos Vitézi Szék újabb és újabb igazolásokat igényeltek, ezek beszerzése időbe került. A hivatalokban az aktatologatás bevált módszer volt, megfelelő újabb irat hiányában számos addig mentesített személy létbiztonsága megrendült. Családok, rokoni szálak szakadtak szét. Házasságok mentek tönkre, sokan egzisztenciájukat vesztették.
A mentesítések története szinte egybeesik az iratok hamisításával. (Részletesen később tárgyaljuk.) Az első nagyobb hullám az utazási tilalom elrendelése, a vidéki gettók létesítése idejére tehető. A rendészeti hatósági iratok töredékesen maradtak fenn, emiatt a leleplezett hamisítások a rendészeti szervek, valamint Endre államtitkár – valószínűleg eltúlzott – jelentéseiből követhetők.
Minisztertanácsi jelentésében június 20-án azt állította, hogy a közbiztonsági szervek „valóságos okmányhamisító gyárakat lepleztek le, ahol zsidók részére gyártottak hamis okmányokat”. A kor légkörében az államtitkár az első helyen (!) a keresztény hitfelekezet minden rendű és rangú lelkészeit okolta, akik „a keresztény és felebaráti szeretetre hivatkozva végzik a zsidók mentési akcióját”.
A zsidótörvények mind több, az első világháborúban kitüntetett tűzharcost, a tanácsuralom elleni helytállásban különleges érdemeket szerzett, ezért elismert zsidót érintettek, miként a deportálás idején kivételezés alá estek a külföldi zsidók is. A csendőrség – Thadden német követségi tanácsos véleménye volt – feszes tempóban intézkedő helyi parancsnokai ettől a szemponttól sem zavartatták magukat. „Olyan szélsőséges buzgalmat tanúsítanak, hogy becsületükbe vágó kérdésnek tekintik: lehetőleg ne kelljen külföldieket jelenteniük”. Számos intézkedő csendőrségi közeg nem ismert, nem talált „kivételezett zsidót”. Csak gettóba zárandót, a vasútállomáson mielőbb bevagonírozandót.
Svájci védlevélért sorakozók a budapesti Vadász utcában, az „Üvegház” előtt.
A magyar vidékről a tömeges és brutális kiszállításról szállingózó szörnyű hírek a semleges államok budapesti követségeit tiltakozásra késztették. Immár a svájci sajtó sem hallgatott, az angolszász közvélemény szankciókat követelt Magyarország ellen. A követségi tiltakozásokat Jungerth-Arnóthy külügyminiszter-helyettesnek kellett volna fogadni, ám a kényelmetlen kötelesség (az ok ismeretlen) a belügyminiszterre maradt. Ezt a megoldást Jaross a július 5-i minisztertanácsi ülésen sérelmezte, ugyanakkor „baráti kötelességnek” minősítette. Mégis sajnálta, hogy „őneki kell a hátát tartani és a követek protestáló látogatásait és jegyzékeit fogadni és átvenni”.
Úgy vélte, közeledik a budapesti zsidóság kitelepítése. Az intézkedés gyorsítását „rendkívül sürgősnek” tartotta. A kizárólag zsidóknak kijelölt lakásokban kb. 170 000 személy volt nyilvántartva, ami szerinte – jelentős túlzással – azt jelentette, hogy „kb. 130 000 zsidó elbújt vagy elmenekült.”A sürgősség belügyminiszteri nyomatékosítása is figyelemre méltó volt: „különben igen elromlana a hangulat a kormánnyal szemben”.
Július elején Sztójay a magyar zsidók javára tett külföldi ajánlatok elfogadásához – Edmund Vesenmayer sürgős közvetítésével – a birodalmi külügyminiszter belegyezését kérte. A birodalmi megbízott Berlinnek számos magyar kérést – enyhe szemrehányást – nagyrészt kommentár nélkül továbbított. Vezető helyen szerepelt, hogy Romániában nem történnek különösebb intézkedések az ottani zsidókkal szemben, „a zsidókérdés nagyvonalú kezelését” a birodalmi kormány eltűri. A következő a szlovákiai helyzetet érintette. Az országban még zsidók ezrei – főként a kitértek – élnek, „akik a birodalmi kormány jóváhagyásával Tiso védelme alatt álltak, különösen a keresztény zsidók”.
Figyelemre méltó, az 1944 nyári helyzetben, július 8-án a Budapest vidéki pénzügyigazgatóság különleges körrendeletet adott ki. Dr. Hodonyi pénzügyi tanácsos előírta, hogy a német-magyar katonai közös bizottság által kereszténynek minősített és mentesítési igazolással ellátott zsidó személyeket lakásukba, zár alá vett ingóságaikba vissza kell helyezni.
A vidéki zsidóság elkülönítése, gyűjtőtáborba hurcolása idején a Cionista Ifjúsági Mozgalom tagjai a zord valóság feltárásával, a magyar és német hivatalos hazugságok – mint a „kenyérmezői munka családostól” – leleplezésén fáradoztak, kockázatos felvilágosítással, mielőbbi menekülésre buzdítással foglalkoztak. A zsidóság tömegei elzárkóztak. Számos településen nem fogadták el őket. A magyarság tudata; „itt élned, halnod kell” olyan mély gyökereket eresztett, hogy a legtöbben a szülőföld elhagyását badarságnak tartották.
Mindez alig fékezte az ifjúsági csoportok fürgeségét, mozgékonyságát és találékonyságát. Személyes kapcsolataik a kölcsönös bizalomra épültek, még akkor is, ha titkos működésükben a szigorúan betartandó konspirációnak, a titoktartásnak, a titokvédelemnek meghatározó szerepe volt.
A lengyel, cseh és szlovák területekről menekült fiatalok megrázó beszámolóit az SS kegyetlenségeiről legtöbbször túlzásnak minősítették, elutasították. Számos helyen rémhírterjesztőként elzavarták őket. Több példa van arra nézve, hogy a család, a vidéki szülők nem hittek a fővárosból érkezett ifjaknak, lányoknak. (Feljelentések is előfordultak.) Ez magában tragédia volt, ahogy a folytatás is drámába torkollt. A tiltott utazás, vagy pályaudvari igazoltatás közben az elfogott menekülő családtagot fogdába zárták, a tömeggel deportálták.
Ezzel együtt az életmentés elemeként az iratgyártás, irathamisítás folytatódott. Különleges, ugyanakkor merész példája Hertschka Magda kistarcsai internált helytállása volt. A 25 éves lányt, német nyelvtudását kihasználva, adminisztrációs munkára az internálótábor irodájába vezényelték. A lehetőséget felismerte, nyolcvan fogva tartott zsidó fiatalnak hamis születési adatot írt be. (A tizenhat év alatti internáltakat kiengedték.) Lebukott, tagadása miatt vallatták. A csalást beismerte, deportálásra ítélték. Ismeretlen okból nem adták az SS kezére, 1944 szeptemberi enyhüléskor szabadlábra helyezték. Az Országos Rabbiképző Intézet 21 éves hallgatóját Lindenfeld Ervint behívója kisegítő munkaszolgálatra jelentkezésre kötelezte. Nem vonult be. Református papnövendéknek kiállított iratokkal a földalatti mozgalomban dolgozott, hamis iratokat, védleveleket továbbított. 1944 decemberben elfogták, a nyilasok az Andrássy út 60.-ba hurcolták.
A kortanúk sokszor említik, hogy 1944 kora nyarán a csalárd vámszedők; a korlátozások alóli mentességet, gettóból való kimentést ígérők búsás jövedelemre tettek szert. A német biztonsági szervek letartóztatási listáján szereplő Fenyő Miksa rejtőzésre kényszerült. Emlékezésében az irathamisítások kezdeti szakaszáról valós képet örökített meg. „A hamis papírok gyártása egyike a legvirágzóbb iparoknak; százan meg százan adták magukat ennek gyakorlására, s űzik olyan tehetséggel, mint a textilkereskedelmet. Egy részük ezeknek a hamis okmányoknak igazi okmány. Jogos tulajdonosa ruházta át a sárga folttól s annak következményeitől menekülő zsidóra: ha elég ügyesen és elég szerencsésen használja ezeket az okmányokat, hát nincs semmi baj. Túlnyomó része azonban a forgalomba hozott okmányoknak hamisítvány, s még csak nem is a javából.
A szerencsétlen zsidó, ki menekülésre szánt pénzének java részét ilyen okmányokra költötte, nem is mer ezekkel élni. Aki mégis mer, az abban a biztos tudatban teszi, hogy okmányai csak addig érnek valamit, míg azokat valamely alkalommal a hatóságnál nem kell mutatni.”
Mindez összefüggött a növekvő félelemmel és bizonytalansággal, a naponta terjedő valódi vagy rémhírekkel. Július 1-jén a londoni rádió az amerikai protestánsok deportálás elleni tiltakozását sugározta. Az amerikai protestáns egyesület titkára felszólította magyarországi protestáns testvéreit, tiltakozzanak a zsidók elleni intézkedések ellen. A hónap derekán újabb kitérési hullám futott végig Budapesten. A zsidóság köreiben ismertté vált – valós hír volt –, hogy a magyar–német határhoz közeli sárvári táborba „internált” zsidókat július 4-én – kisgyerekektől a nagyszülőkig – kivétel nélkül az SS „munkaerőként” kiszállította az országból.
Másrészt – ismét, már nem először – reményt keltő híresztelés is keringett, hogy mindazok, akik valamelyik keresztény egyház tagjai lesznek, mentesülnek a zsidókat sújtó intézkedések alól. A polgármester július 3-án felhívta a sárga csillag viselésére kötelezett lakosokat, hogy akik 1941. augusztus 1-jéig Budapesten államjogilag érvényesen megkeresztelkedtek, okirataikkal nyilvántartásba vételre annál a lelkészi hivatalnál jelentkezzenek, ahol ez megtörtént.
A kikeresztelkedések száma egyre növekedett. A Magyarországi Zsidók Lapja a jelenség ellen közösségben maradásra, az ősi hithez, a szent hagyományokhoz ragaszkodásra intett. Viszont július 14-én hivatalos közlemény figyelmeztetett, hogy a kikeresztelkedett zsidók nem tartoznak a Magyarországi Zsidók Szövetségébe. Számukra külön érdekképviseletet alapítottak, a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetségét.
Ugyanakkor a Pesti Izraelita Hitközség Rabbiságát „a szomorúan érintette, hogy hetente csak egy nyilvános istentiszteletet tarthatott, a rabbihivatal alig működhetett. A zsidótörvények alóli könnyítéseket nyújtó „mentességi igazolványokat” ismét lecserélték, ám az újabban kiadott sorozatból három rabbit kihagytak. Hasonlóan bántak el a segédrabbikkal, az ifjúsági rabbikkal és a kórházi rabbikkal is.
A Minisztertanács július 12-i ülésén illuzórikus napirend szerepelt. Sztójay Döme előadta, hogy Hitler vezér a svéd, a svájci és az amerikai kormányok kívánságai teljesítéséhez hozzájárult. „Bizonyos számú” zsidó kiszállításának engedélyezéséről volt szó (a Palesztinába telepítés elkerülendő). A német fél ismét manipulált, mikor a magyar féltől a kérdés sürgős tárgyalását kérte. Nehéz elfogadni, hogy Sztójay mindezt elhitte, elfogadta. Valós, szilárd német kikötés volt, hogy „a zsidóknak jelenleg leállított kiszállítása folytattassék”. Az alkalomból Sztójay hazug intelmébe foglalta, hogy a „további folytatólagos transzportok a leghumánusabb módon történjenek. Ülőhelye legyen mindenkinek és embertelenségek elkerülendők”. (Az árulkodó mondat is bizonyítja, hogy a legfelsőbb fórumokon tudtak az embertelen, sőt barbár bánásmódról.)
Deportálásra összegyűjtött magyar zsidók:
Reményi-Schneller felvetette, hogy a kormányzó által kivételezett zsidók „ne menjenek ki az ország területéről”. Jaross Andor viszont megismételte panaszát, hogy neki ma semmiféle lehetősége nincs mentesíteni. Imrédy Béla tárcanélküli közgazdasági miniszter a zsidók nagyobb számú mentesítését aggályosnak ítélte meg. „Felmérhetetlen politikai hatástól” tartott. Hangsúlyozta, csak úgy járulna hozzá, ha a mentesítési jogot a kormányzó csak egy alkalommal gyakorolná, ezzel a kérdés le lenne zárva. Egyidejűleg helyesnek vélte, ha az így mentesített zsidók névjegyzéke a Budapesti Közlöny hivatalos lapban „közzététetnék”.
Ezen a minisztertanácsi ülésen hangoztatta először Jurcsek Béla, hogy az asszonyokat, gyermekeket és öregeket azért viszik ki, mert a németek szerint a zsidó férfi munkaerő nyugodtabban és rendszeresebben dolgozik, ha tudja, hogy a családja a közelében van.[3]
A Pesti Izraelita Hitközség Rabbisága július 26-i ülését az aggódás határozta meg. A fórumon a kitérési járvány elharapózása kiemelt figyelmet kapott. Az indulatos felszólalók a zsidóságtól való kétségbeesett megfutamodás okait a megszállás szomorú következményeiben, elfajulásban, a Zsidó Tanács épületében működő kikereszteltető hivatal (!) buzgóságában látták. A testület védelmező fellépései a felekezeti hatóságoknál semmiféle támaszt, autoritást nem kaptak. Ezeket inkább akadályozták. A Rabbiság súlyos sérelemnek minősítette a szertartásos temetés visszaszorítását is.
Egy családi feljegyzés a fővárosi nyári légkör hű képét nyújtja. „Lidércnyomásként fekszik mindnyájunkon az a rettenetes kegyetlenség, ahogy itt „zsidókérdés rendezése” címén gyötrik, pusztítják az emberek egy részét. Én, ha egy ilyen csapásoktól sújtott ismerőssel találkozom, a szájamat sem tudom kinyitni, s állandó levertség és töprengés alatt tart az a felismerés, hogy mindent, amit eddig csináltak, még fokozni fogják. Most ott tartanak, hogy mégis elbocsátották az állásukból azokat is, akiket még októberig benn akartak tartani.”
A budapesti német követség eközben újabb „kiszállítási” tervekkel foglalkozott. A deportálás megszállott szervezői elemezték a „technikai lebonyolítást”, az érintett zsidó tömeg nagyságát. Vívódtak a kivételezettekkel szembeni eljárás részleteivel, a külföldi kormányoknak az újabb német tervekhez lehetséges viszonyával. Minderről a Birodalmi külügyminisztérium is értesítést várt. Első helyen kiemelt várakozásáról, mielőbb a budapesti deportálás végrehajtási napjáról.
A náci Németország rég eldöntötte: koncentrációs táborokba gyűjti a „végső megoldás” áldozatait.
Az ördögi tervek kivitelezésében, a magyar politikusok „kézben tartásában” Edmund Veesenmayer jól helytállt. Az európai zsidóság tönkretételének, megsemmisítésének elkötelezett szervezője, egyben végrehajtója volt. A megszállók magyarországi helyzetét stabilnak ítélte meg, további járulékos biztonsági intézkedéseket fölöslegesnek tartott. Jelentette, hogy a német követség a legidegesebb napokban is „nyugodt pólusnak bizonyult”. A magyar vezetők álmodozásaival szemben „minden politikai szálat szorosan a kezében tart”.
A birodalmi megbízott Berlinbe küldött válaszából – titkos birodalmi ügynek minősült – ismert, hogy a zsidóakció befejezését sürgette, és bízott abban, hogy az ún. keresztény zsidók kiválogatása rövidesen befejeződik. Ribbentropnak jelentette, hogy a budapesti svájci követség a Magyarországi Zsidó Palesztina Hivatallal (Palamt) együttműködve irodát nyitott, ahol a rendelkezésükre álló certifikatok alapján magyar zsidóktól kivándorlási kérelmeket vesznek át. A német fél arról is tudott, hogy a szállítás Constanzába román területen keresztül tervezett, a kikötőből hajókon utaznak tovább Palesztinába.
Megjegyezzük, hogy a kivándorlási kérelmek száma az 1940-es évek elejétől növekedett. A szorító helyzetben a Palamt átvette a megszállt országokból menekültek palesztinai bevándorlási kérelmének intézését is. A magyarországiaknál veszélyeztetettebb külföldi zsidók és a gyerekek elsőbbséget kaptak. A sorrend megítélése nehéz volt. Nézeteltérésekhez, gyanúsításokhoz vezetett.
A háborúban semleges külföldi államok budapesti követségeinek tanúsítványai a védelem reményét nyújtották. Az ilyen iratokban, a kiállított védlevelek révén az adott külképviselet, vagy arra felhatalmazott személy (argentin, brazil, salvadori, svájci, svéd, portugál stb.) igazolta, hogy az adott országban a magyar állampolgár rokoni, tartós üzleti kapcsolatokkal rendelkezik. (A kivétel a Szentszék képviselete volt.) A deportálás veszélye, majd kiterjedése miatt feltüntették, hogy a védlevél tulajdonosa az adott ország védelme alatt áll. Máskor azt is, hogy az illető potenciális kivándorló. Ezek az iratok a menekülés esélyét sugallták, 1944 nyarától a deportálás, a halál előli szabadulásét is.
Készültek védelmi célból – közjegyző előtt – rokoni nyilatkozatok, melyek igazolták, hogy az illető személy testvére, közeli hozzátartozója hosszabb ideje külföldi ország állampolgára, állással, tulajdonnal rendelkezik. Az iratot hitelesítették, majd Magyarországra küldték, ahol – ismét közjegyző útján – hitelesített másolat készült.
Magyarországon előfordult, hogy egyesek a menekülés útját, esélyét (?) ún. titkos házasságban vélték megtalálni. Az ilyen aktust – a „beavatott” plébános előtt megkötött frigyet – a püspök titkos levéltárába jegyezték fel. (Az utóbbi az indiszkréció megelőzését szolgálta.) A bizonytalan kimenetelű kitörési kísérlet a vészterhes hónapokban – szűk körben – több helyütt gyakorlat volt.
Mások – a rettegés, a folytonos rémhírek, hivatalos ijesztgetések hatottak – kétségbeesésben az illegális határátlépést választották. „Egy zsidó házaspár valami felhajtó útján összeköttetésbe került egy Gestapo – ügynökkel, aki Szlovákiába átsegítésüket ötvenezer pengőért vállalta. (Szlovákia, mint asylum!) Néhány nap múlva, hivatkozással a felmerült nehézségekre, újabb ötvenezer pengőért jelentkezett. Néhány ékszer formájában megkapta. Másnap a Gestapo rátört a családra, és elhurcolta.
„A határon üzletszerűen folyik az embercsempészés, Gestapo vagy SS, vagy egyéb német katonai segítséggel. Néha még az is megtörténik, hogy az illetőt a kialkudott díj ellenében valóban átcsempészik a határon. Vannak még gentlemanek. De nem sokan, mert a legtöbb esetben agyonverik és kifosztják áldozataikat. Akit valamely csoda kiment karmaikból, azt itthon internálják, mert a magyar kormány nem tűri az ilyen rendetlenségeket: zsidaival ő maga akar végezni.”
Csendőrök gyűjtötték össze a soltvadkerti és környékbeli zsidókat a halálba induló vonatba.
Szombathelyen az asszimiláns Görög házaspár két gyermekét az Annunciáta Nővérek szombathelyi rendházába rejtette el. A 13 éves Klári tüdőgyulladást kapott, be kellett szállítani a közkórházba. Egy éjjel magyar csendőr és egy német katona tört be a kórházi osztályra és a magas lázzal fekvő gyermeket a gettóba hurcolták. Július 4-én elérte a végzet, deportáló vonaton Auschwitz-Birkenauba szállították. Öccsét, a 10 éves Sándort Prugberger József főorvos rejtette el a Verbita Rend kőszegi rendházába. Ott is élet és halál között, állandó bizonytalanságban élt, mert az épületbe a nyilas kormány kabinetirodája költözött be.
Patológus és laborvezető apja, Görög Dénes törvényszéki orvos a halálgyár foglyaként dr. Josef Mengele SS-Hauptsturmführer (százados), a Halál angyala számára boncolt. Elborult elmével halt meg.
1944 nyarán a hamis iratok fővárosi piaca tovább terjedt. Az üzletelésben (egykorú nevén seftelésben), a szüntelen kereslet kielégítésében, a szükséges anyagok (pl. vízjeles papír, megfelelő festék) felhajtásában, a bélyegzők előállításában, a nyomtatványok, igazolások, igazolványok megmásításában vagy „ügyes” megszerzésében számos egzisztencia, még több bizonytalan elem vett részt.
A szükség szorításában a család, családtag, rokonság részére védlevelek, igazolások beszerzése, jövendő időkre „tartalékolása”, a kivételezés ilyetén „bebiztosítása” kellő anyagiakért a fővárosban széles körben folyt. Az okmányokkal üzletelés nem volt idegen – a cél, a szándék persze eltérő – a cinkográfusoktól, fényképészektől, grafikusoktól, nyomdászoktól, még jó nevű ügyvédi irodáktól sem. Az aláírások, irathitelesítések hamisítóinak tehetsége fontos tényezőnek bizonyult. (Egyes „műhelyekben” a gyártásba a művészvilágból is „besegítettek.)
A hivatali blanketták beszerzése veszélyes művelet volt (a sorszámozott védlevelek esetében ezekre nem volt szükség), viszont az igazoltatásoknál a védlevél mellett követelt más iratok esetében a blanketta mérete, színe, felülbélyegezése sokat számított. Utóbbiaknál számításba jöhettek: lakbizonylat, házassági kivonat, szabadságlevél, születési bizonyítvány, halotti levél, gyorsparancs, Gestapo-menlevél.
Üldözötteket és menekülteket védett, bujtatott Apor Vilmos győri püspök.
A visszaemlékezésekből kiviláglik, hogy az életvédelemben az állandó lakást bejelentő szelvény, a katonai és hadiüzemi igazolványok, a menekült igazolványok kiemelkedő helyet foglaltak el. „Szakszerű” előállításukon túl arra is kellett gondolni, hogy szövegüket 1944-ben a kibocsátók időről időre változtatták. Mikor megújították, máskor felülbélyegezték. Emiatt szabadpiaci árfolyamuk gyorsan, ősszel hétről hétre emelkedett.
Az „igényes hamisítók” az anyakönyvi hivatalból kértek ki, s nyertek valódi személyi adatokat. Ezeket hamis iratok készítésénél használták fel. Visszaemlékezésekben visszatérően olvasható, ezt a módszert az „iratgyártó” cionista fiatalok is ismerték. A Hasomér Hácáir szervezet leleményes tagjai, Kemény Schwartz Sára és Kertész Sári az anyakönyvi hivatalokban kérelmezték hiteles keresztény iratok pótlását, ezekkel életeket mentettek.»
Az „igényes hamisítók” az anyakönyvi hivatalból kértek ki, s nyertek valódi személyi adatokat. Ezeket hamis iratok készítésénél használták fel. Visszaemlékezésekben visszatérően olvasható, ezt a módszert az „iratgyártó” cionista fiatalok is ismerték. A Hasomér Hácáir szervezet leleményes tagjai, Kemény Schwartz Sára és Kertész Sári az anyakönyvi hivatalokban kérelmezték hiteles keresztény iratok pótlását, ezekkel életeket mentettek.»