Emlékezésre csábító győr-szigeti illatok

Győr-Sziget. Réges-rég múltban gyökerező gyerekkorom kedves helye. Ha másért nem is, hát az illataiért. Mert Győr Sziget városrészének három (éppen annyi, ahány folyó kerítette körbe) élelmiszeripari üzeme is volt: a tejgyár (igaz, a legfiatalabb), az olajgyár (pontosabban: a Kohn-család alapította növényolajgyár) és a Lajossá magyarult osztrák Ludwig/Alois Koestlin által naggyá tett keksz- és ostyagyár, amelyet a helybéliek még ma is „köszlinként” emlegetnek. (A nyitó képen a Győri Keksz- és Ostyagyár portája; a kép forrása: Facebook.)

Illatok. Igazából a Koestlin árasztott magából olyan illatot, hogy összeszaladt tőle az ember szájában a nyál. Vanília, csokoládé, frissen sült keksz, nápolyi (amit itt, és csak itt hívnak „speciálnak”, amihez talán a gyárban nemzedékeken át dolgozott Specziál-család is hozzájárult névadóként; a gyár egykori igazgatója szerint a francia “specialité” szóból ered a töltött ostya elnevezése…).

Illata volt az 1950-es évek elején annak a győr-szigeti pékségnek is, amelyet talán elfelejtettek államosítani, és ahová hajnalok hajnalán, még sötétben és hidegben, kezemben a szatyorral, benne az éppen időszerű tanulnivalóval igyekeztem, hogy beszerezzem a család aznapi kenyerét. Nem tudtam olyan korán érkezni, hogy már ne álltak volna sorban mások. Általában a sárgán és gyengén világító utcai lámpa alatt találtam helyet, és vettem elő a tanulnivalót a nyitásig. A legtöbbször jutott is egy vekni, ám a sor végén állóknak már nem mindig…

Győr az 1566. évi Hufnagel-metszeten. Jól látszik a valamikori Sziget városrész a bal felső harmadban.

Az olajgyárat azért szerettük mi, gyerekek, mert az iparvágányán bebocsátásra váró vagonokból mindig kihullott sapkányi napraforgómag, amit otthon, a sparherd (szenes-fás tűzhely) vaslapján vagy kiszolgált serpenyőben meg lehetett pirítani. Mennyei csemege volt.

Az igazán nagy illatkibocsátó – mint már említtetett – a „köszlin” volt, amelynek „selejtes” termékeit a dolgozók, mintegy prémiumképpen, néhány forintért megvásárolhatták. Elképesztő mennyiségű finomság rejtőzött a kétkilós papírzacskókban! Akinek szerencséje volt, a „speciálon” meg törött Pilóta- és Albert-kekszen kívül negrót, szépséghibás Balaton-szeletet, konyakos meggyet is talált benne. Kincset ért akkoriban az ismeretség, barátság a „köszlinben” dolgozókkal, akik időnként – megfizethető árért – lemondtak a járandóságukról…

Száznegyvenegy esztendős lenne az idén az ország első, természetesen győri kekszgyára, amelyet az akkor,  a 19. század utolsó negyedében már működött Hermann Bach-féle gőzmalomból építettek át kekszet, kétszersültet, teasüteményt gyártó üzemmé, miközben Bachék Győr déli peremén, Nádorvárosban vettek meg egy csődbe ment gőzmalmot, amely  1907-ben leégett, de újjáépítették, mi több, a Bachból Back-ká „magyarosodott” család egyik ágának tagja, Richards Richard alapította a világhírűvé (és az angol szövőgyárak legnagyobb európai vetélytársává) vált Richards Finomposztógyárat.

Így múlik el az egykori dicsőség: kéményrobbantás a valamikori Koestlin-gyárban:

Érdekesség, hogy bár az 1940-es évek végén a győri ipari és kereskedelmi vállalkozások sem kerülték el a teljesen értelmetlen államosítást, a Koestlin- és a Richards-gyár is egészen az újabb történelmi fordulóig nagyszerűen működött. A Richardsot a legjobb keményvaluta-termelőként tartották nyilván: megbecsülték kiváló szakembergárdáját, Ligeti Imre vezérigazgató és Halász Ferenc főmérnök gondoskodott a Richards-család összefogásáról. Csak hát a győri textiliparnak az államosítással fölérő elsorvasztása kihalásra ítélte az iparágat ezen a vidéken.

Nem járt jobban a Koestlinből Győri Keksz- és Ostyagyár Nemzeti Vállalatra magyarosított nevű üzem sem, amelynek utolsó igazgatója, a vállalati ranglétrát végig járt, a gyárat és a gyártási folyamatokat elképesztő alapossággal ismerő  (a Koestlin végóráiról kiváló beszámoló olvasható itt, tessék kattintani!) Halbritter Mátyás volt.  Korai halálához bizonnyal hozzájárult annak az üzemnek a bezárása, rozsdaövezetté válása majd lebontása,  amelyet 45 éven át „köszlinesek” generációival együtt a magáénak érzett. Évek óta (a Google-tól kölcsönzött) ez a kép fogadja a helyenként a fölismerhetetlenségig átalakult, megváltozott Győr-Szigetnek azt a néhány tízezer négyzetméteres területét, ahol ma már csak az 1970-es években épített, ötemeletes betonhasáb, a valamikori áruraktár és egy kisebb, külsőre viszonylag jó állapotban megmaradt irodaépület emlékeztet az ország legnagyobb és legexportképesebb édesipari üzemére. 

(A Google légi felvételei.)

Itt látható videón a minden gyárak jelképének számító gyárkémény elpusztítása; a robbantást megörökítő kamaszok, akiket bizonnyal semmi (legföljebb nagyszüleik emlékezése) sem kötött a kekszgyárhoz, „szépnek” minősítik a valamikor ott dolgozók szívét szaggató robbantást…

A győri városháza, illetve a telekkönyvi hivatal tájékoztatása szerint a 8486/7. helyrajzi számon bejegyzett 6343 négyzetméternyi terület a PS-Invest Alfa Kft. nevén szerepel. Néhány érdeklődő telefonhívás után kiderült, hogy az egykori kekszgyár teljes területe hatszor akkora, és az ország egyik legrégebbi, 1991-ben alapított vállalkozását fölvirágoztató, egykor az év üzletembere címmel kitüntetett Somogyi János tulajdonában van. Ő tájékoztatta a kíváncsi újságírót arról, hogy az ex-kekszgyári ingatlant éppen árulják. Nem a győri peremkerületek képét meghatározó, egy kaptafára készülő, mindenekelőtt albérlők lakta társasházakat építenek a hatalmas, összközműves területen, hanem a győri egyetem lesz a reménybeli tulajdonosa. (Mostanra biztossá vált az akkori információ.)

A Széchenyi István Egyetem ugyanis rég kinőtte a Mosoni-Duna túlpartján rendelkezésére álló területet, ezért igen nagy valószínűséggel az állam vásárolja meg számára a kampusztól a látótávolságban lévő ingatlant, hogy fejlődhessen, terjeszkedhessen. Az ár nem nyilvános, az viszont tudható, hogy egy ilyen adottságú terület négyzetméteréért átlagosan 50 ezer forintot (vagy sokkal többet) kérnek Győrött.

Egy azonban máris biztos: azok, akik majd ott tanulnak-dolgoznak már sosem élvezhetik azt a fenséges illatot, amit a valamikor „köszlin” évtizedeken át, éjjel-nappal kibocsátott magából. Sajnálhatják. Sajnálhatjuk.