Hans-Werner Sinn felhívja a figyelmet arra: a kilépni készülő Egyesült Királyság akkora gazdasági erőt képvisel egymagában, amekkorát a húsz kis uniós tagország együttvéve. Pusztán ebből a tényből is következik, hogy a Brexit nyomán kő kövön nem maradhat az EU-ban – véli az elemző, és úgy látja, hogy a károk enyhítése végett Németországnak közvetítőként kellene fellépnie avégett, hogy a britek megőrizhessék a szabadkereskedelmi státust az unióval – annak ellenére is, hogy a maguk részéről korlátozni kívánják a munkaerő szabad áramlását.
Brüsszelben azt mondják ugyan, hogy az európai vívmányok közül nem lehet szemezgetni, kiválogatni magunknak csak a kedvező elemeket, a szabadkereskedelem csak a munkaerő szabad áramlásának szavatolásával együtt jár a tagállamoknak. Ez azonban Sinn szerint gazdasági értelemben badarság. A szabadkereskedelem nem ajándék valamelyik fél számára, hanem előnyös minden résztvevőnek. Amikor a munkaerő nem vándorolhat teljesen szabadon, akkor éppenséggel megnövekszik a szabadkereskedelemben rejlő hasznok fontossága.
A neves szakértő óv attól, hogy a németek igent mondjanak a kétsebességes Európát szorgalmazó franciák javaslataira. Azon nincs mit csodálkozni, hogy a franciák ezt akarják, hiszen Richelieu bíboros óta a francia politika egyik központi eleme a közép-európai megosztottságra törekvés – jegyzi meg. A szerző logikája azon alapul, hogy Németország sokkal inkább jelen van Közép-Európában, mint Franciaország – ha tehát a franciák a kétsebességes modellel leválasztják az integrációról Közép-Európa egy részét, akkor annak a hátrányait nem ők, hanem a németek fogják megérezni.
Ha tovább erőltetik a kétsebességes Európát, akkor Hans-Werner Sinn szerint annyira elmélyülhet a kontinens megosztottsága, hogy a britek után a lengyelek, a dánok, a svédek, a csehek és a magyarok is kiléphetnek az unióból.
Az uniónak – írja az IFO-Institut volt elnöke – inkább komolyan kellene vennie a britek által vele szemben megfogalmazott bírálatokat, és alapvető reformokat kellene megvalósítania. Ennek keretében változtatni kell a bevándorlók befogadásának szabályain, hatástalanítva az úgynevezett jóléti mágnest – vagyis azt a tényezőt, hogy az uniós országok szociális juttatásai nagy, vonzó hatást gyakorolnak a harmadik országbeliekre.
Hans-Werner Sinn felhívja a figyelmet arra a valamiképpen kezelendő problémára is, hogy a brit kilépés az unióban felborít egy nagyon fontos és kényes egyensúlyt. A lisszaboni szerződés értelmében a legtöbb szavazás alkalmával figyelembe veszik az egyes tagállamok súlyát, és az egyik szempont, hogy az az országcsoport, amelynek az együttes lakosságszáma eléri az EU összlakosságának a 35 százalékát, az meg tudja akadályozni, hogy számára hátrányos döntés szülessék uniós szinten. A teljes szabadkereskedelem mellett elkötelezett országcsoport – Nagy-Britannia, Németország, Hollandia, Ausztria és Finnország – eddig pontosan 35 százalékot tett ki, tehát megvolt a blokkoló kisebbségi képessége. A gyengébb iparú, protekcionizmusra hajló mediterrán tagországok csoportja eddig 36 százalékot képviselt, vagyis ugyanebben a státusban volt. A brit kilépéssel azonban a 35–36 arány 25-42-re változik, tehát a teljes szabadkereskedelem hívei immár nem fogják tudni megakadályozni esetlegesen számukra hátrányos döntések meghozatalát.
Nem csoda – jegyzi meg az IFO-Institut volt elnöke –, hogy Emmanuel Macron, a legesélyesebb francia elnökjelölt máris azt követeli, hogy az EU saját, európai protekcionista intézkedésekkel szálljon szembe Donald Trump amerikai elnök fenyegetéseivel.