(Karácsony Ágnes / Fidelio) Azt mondja Gálvölgyi János, a korlátozás világában sem engedheti el magát, s ha most bármelyik reggel kapna egy telefont, hogy este előadása van, nem kezdene el kapkodni, készen állna. Interjúnkban arról is beszél, a színháznak az online tér igazából a karantén. (A nyitó kép a youtube-ról; Gálvölgyi verset olvas fel.)
Zavarom?
Várjon csak. Éppen mozgásban vagyok.
Kijárási tilalomban?
Igen. Átülök az egyik székből a másikba. A nappalimban. De hallgatom…
Már jó, hogy felhívtam. Erősebb lesz az ember a nevetéstől. Egyébként ebből a két kérdésből és két válaszból voltaképpen egy komplett interjú lett így.
Hagyjuk abba?
Nem. De ön hogy folytatná most a helyemben?
Kérdeznék valami komolyat.
Nézve és átélve ezt az önkéntes és elrendelt száműzetést: ön szerint is kaptunk ezzel a kényszerű visszavonulással egy esélyt arra, hogy kicsit jobb emberek legyünk?
Szerintem nem. Aki jó, az jó ezekben a napokban is, és így marad még, ameddig tud. Aki meg gátlástalan, rossz és amorális, az pontosan ugyanilyen lesz holnap és azután. Mert nincs lelkiismerete. Mérhetetlenül aljasnak tartom, hogy a piacokon egyesek nyolcezer forintért árulták a csenevész csirkelábakat, miután elrendelték a vészhelyzetet. Felháborít, ha valaki a félelemből akar üzletet csinálni.
Megmutatja azért a vírushelyzet, az emberben mennyi van az emberből?
Abszolút. De például az én családommal kapcsolatban semmiféle meglepetés nem ért. Két remek lányunk van, Dorka és Eszter. Elmondhatatlanul vigyáznak ránk, gondoskodnak rólunk. Elmehetnénk délig vásárolni, a lányaim azonban nem engedik, ők a beszerzők, ettől is meg vagyunk kímélve. Dorka boldogan szállította le nekünk a múltkor a zsemléket, maszkban, kesztyűben, én meg közben arra gondoltam, hányan fogták meg előtte a zsemléket, és olyan nincs, hogy maguktól létrejönnek, felfújódnak a lisztből, s gondolatátvitellel reggelente az asztalunkra pottyannak. Nemrég meghozta a postás a nyugdíjat álarcban, én maszkban átvettem, kesztyűben aláírtam, aztán fertőtlenítettem a kesztyűt is, a tollat is, majdnem a postást is, mire valaki azt tanácsolta, tegyük a mélyhűtőbe a készpénzt egy időre, mert akkor kimegy belőle a vírus. Nyilván túlzok, de csak azt akarom mondani, hogy nem tudunk hermetikusan élni, vagy paranormális módon. A normalitás határán belül kell óvatosnak lenni.
Másfelől meg fogalmunk sincs, milyen világra ébredünk, amikor ennek vége lesz, s vajon ha már megküzdöttünk a vírussal, megküzdünk-e azzal, ami utána jön.
Nem gondolja, hogy tudatosabbak leszünk? Óvatosak? Kevésbé pazarlók?
Nem szeretem a manifesztumokat, az „egyetemes megnyilatkozásokat”. Az ember mondjon emberi szavakat, úgyhogy én csak magunkról tudok beszélni. Nem hiszem, hogy a mi életünkben bármilyen mennyiségi és minőségi változás lenne. Én például már felkészülten vártam a vírust. Évekkel ezelőtt is.
Hogy érti?
Legalább húsz éve bevezettem a privát óvintézkedéseimet. Folyton röhögtek rajtam a kollégák, de én régóta használok kézfertőtlenítőt, mert egyszerűen jobban érzem magam tőle. Most leginkább a fejemet kellene kitisztítanom. Tehermentesítenem. Bizonyára mások is így lehetnek. Ugyanis nem szólhat arról a nap huszonnégy órája, hogy szinte radaron kövessük, hol tűnt föl a vírus, merre halad, ki mit gondol róla.
Gálvölgyi János (Fotó/Forrás: Szokodi Bea / Rózsavölgyi Szalon)
És még valami: lassan ott tartunk, hogy az ember azt gondolja, ha megússza ezt, örök életet nyer, és minden más betegség elkerüli, tehát elég ezzel szemben védekezni. Nem elég, csak szólok.
Kell a karanténban egy saját karantén?
Kell. Biztosan kell. Lehet, hogy nem kapjuk el a vírust, de a karantén hatásai miatt bedilizünk, szellemi roncsok leszünk, ha nem zárjuk ki a világot időről időre a lakásból. Nehezíti a dolgot, hogy nem látjuk a végét. A bizonytalanság is fertőző. Én kondicionálom magam, hogy ne hülyüljek bele. Menni fog. Képzelje, egészen fura volt, a kényszerszünet első napján felkeltem reggel, átgondoltam, hogy hát ma nem játszom, meg holnap sem, úgyhogy van egy kis szabadidőm, és megjegyeztem a feleségemnek, hogy elmehetnénk színházba. Csak nézett rám. Szeretek amúgy itthon lenni. Ez nekem nem bezártság. Rengeteget olvasok. A színházba is mindig viszek magammal könyvet, egyedül öltözök, nem szoktam büfézni, inkább olvasok a szünetben az öltözőmben.
Egyik interjújában arról beszélt, már reggel vigyázzban áll az esti előadásra készülve.
Ma is minden egyes nap.
De hát nincs színház.
Csakhogy a belső vigyázzállás egy iránytű, baj lenne, ha éppen most nem működne. Én ugyanúgy kelek reggelente, mint ezelőtt, és ugyanúgy készenlétben állok, mint korábban. Jó, a vesztegzár első napjaiban még gondolkoztam azon, hogy nem borotválkozom, megnövesztem a szakállamat Tolsztoj-formára, ülök majd a kertben egy fonott fehér karosszékben, és nézem az eltűnő világot. De ez nem megy, mert egyszerűen ott van bennem az az érzés, és szerencsére kicsit sem halványul, hogy hátha jön egy telefon a Rózsavölgyi Szalontól, a Madáchtól, Orlaiéktól, a Játékszíntől, hogy na, figyelj ide, este színpadra lépsz, készülj. Én meg ott állnék egy hatalmas szakállal, és egy hónapig sem tudná levágni rólam a családom. Nem engedheti el magát az ember.
Ha most kapnék egy telefont, hogy este előadás, nem ijednék meg, nem kezdenék el kapkodni, úgy mennék be a színházba, mint bármikor máskor.
Gálvölgyi János a Rózsavölgyi Szalon Végszó című előadásában (Fotó/Forrás: Szokodi Bea, Rózsavölgyi Szalon)
Miközben egész gyorsan „online világutazó” lett: rendszeresen felolvas, verseket mond a kibertérben…
Milyen térben?
Az interneten.
Így értem. A virtuális világ nekem még mindig egy labirintus. Noha azt már megtanultam, hogyan kell felvennem mobil videóra, amit mondok. Elküldeni már nem tudom, azt a vejem intézi. Ám nagyon jó, hogy vannak internetes bejelentkezései a színészeknek. Ezek jó feladatok, boldogan csinálom, ez a szakmám. Felhívtak a Rózsavölgyitől, hogy terveznek egy videós sorozatot Grecsó Krisztián új verseiből, vállalnék-e egyet. Örömmel mondtam igent. Én választhattam verset. Kitaláltam, mikor veszem föl mobilra, addig olvasgattam, gondolkodtam róla, aztán a lakásbeli felvétel magammal megbeszélt időpontja előtt átöltöztem.
Pontosan ugyanúgy készültem, mint egy valódi fellépésre. Persze azt is gondolom: a színház valójában karanténban van az online térben.
(Az interjú elsőként itt jelent meg.)