Nyilvánvaló: a cím semmit nem árul el arról, miről is lesz szó a lapokon, ezt csak aztán lehet megérteni, ha már elolvastuk Gerlóczy Márton új könyvét. Akkor kiderül, hogy maga a cím is egy fricska, hiszen van itt bőven non fiction is. A szerzőt megszállottan érdekli a családfája, a múltja. A borítón ezt olvashatjuk, némi túlzással: „többkötetes identitás thrillerének első részében Gerlóczy Márton egy különösen szövevényes családtörténet előzményeit meséli el” – olyannyira, mintha a jelennel alig törődne, ami persze csak látszat. (A nyitó kép forrása: www.liget.ro)
Sőt, a jelennel meglehetősen kritikusan, majdhogynem kegyetlenül, szenvtelenül bánik, legyen szó olaszországi reptérről vagy egy szentesi, kicsit már bolond öregasszonyról, netán valamelyik rokonáról, szomszédjáról – a mai Magyarországról.
Gerlóczy évek óta ír a családjáról (aki olvasott már tőle valamit, annak ismerős lesz Mikecs Anna neve), erről a tényleg különlegesen tehetséges famíliáról. Persze, kit ne érdekelne a származása, és hogy ki volt az apja, de ahogy belemerülünk az események, tények és hallomások fortyogásába, mindinkább úgy érzem, ez csak ürügy. És ez jó, mert az olvasókat nem annyira az írók származása szokta érdekelni. Engem például az fogott meg, milyen tökéletesen láttatja a vidéki Olaszország, azon belül Szicília, a „siklitanók” életét. Magát a tájat, a hangulatot, egy csöndes olasz kisváros sikátorait… Az ott élő embereket legutóbb André Aciman ábrázolta ilyen elragadóan a Szólíts a neveden című világsikerű regényben.
De a pesti Jászai Mari tér meg a Budai Nagy Antal utca is megkapja a magáét – könnyű persze Gerlóczynak, hiszen e környéken lakott-lakik világ életében.
„Forró pesti délután volt. A nyár első napja. A Budai Nagy Antal utca és a Pozsonyi út sarkán vártam a trolit, néztem az utcát. Olajfoltok csillogtak a húgyszagú aszfalton, olcsó szesz bűze párállott az ablakpárkányokra, elektromos elosztókra, a kukákra, és a postaládákra helyezett féldecis üvegekből. Izzadt nyugdíjasok sétáltatták lógó nyelvű kutyáikat, csinos lányok üldögéltek agaraikkal a divatos kávézók teraszán, ahol producerek, és politikusok, popsztárok és sztárséfek váltották egymást a fontos megbeszéléseken, és míg halkan duruzsoltak a MacBookok ventilátorai, a sarkon, mintha csak Dél-Amerikában lennénk, emberek rohantak el, csoportokba verődött hajléktalan és junkee hordák vegetáltak a parkban és az üzletek utcafrontján, hogy csipegessenek egy keveset a földre hulló maradékokból, mint a galambok.”
Hát igen, ez nem fikció, hanem maga a politika, a XXI. századi szomorú-keserű magyar valóság, annak is Újlipócia nevű szeglete (a név Bächer Iván találmánya, akit szintén megemlít Gerlóczy a könyvében, és aki elsők között fedezte fel a tehetségét). A vidékkel sem bánik kevésbé szigorúan: az író-olvasó találkozó frenetikusan vicces, poénokat sem kell hozzá kitalálni, elég csak leírni, hogy is megy ez mostanában.
A könyvet ezúttal is Veres Mari szerkesztette, aki kitűnő újságíró, minden műfajban, a hetilaptól a napilapig, a legjobbak közé tartozik. Ami kiemelkedő szerkesztővé teszi, hogy rengeteg a türelme, nemcsak a családjához, hanem az általa pátyolgatott írókhoz és könyveikhez, ami legalább olyan nehéz feladat, csak kevésbé látványos. Nem ez az első Gerlóczy-könyv, amit Veres Mari szerkesztett, és bizonyára nem is az utolsó. Mari a nemrég megjelent Wallenberg-kötettel ugyanúgy sokat dolgozott, mint annak idején Bächer Iván zseniális humorú gasztroesszéivel.
Külön kell szólnom a Scolar Kiadó által gondozott könyv külleméről, amely Rajka Mária műve. A fémes vörös és a matt fekete egyvelege elegánsan köszön vissza a könyv fedelén, utak kanyarognak rajta, amelyek mintha zsákutcába vezetnének, de ha az olvasnivaló végére érünk, a hátsó borítón ezek az utak kezdenek kiegyenesedni. Kezdenek – még nem teljesen egyenesek, de hát nincs vége még ennek a családregénynek, mint azt a cím sejteti.
Gerlóczy Márton, aki 1981-ben született, ma az egyik legnépszerűbb író, még ha ő maga nem szereti is bizonyára ezt a jelzőt. Mint ahogy azt sem, hogy első, 22 éves korában megjelent regénye után csodagyereknek kiáltották ki. A csodagyerekeknek, mint tudjuk, mindig minden duplán nehéz, mert nagyon sokat várnak el tőlük.
Márpedig mi, olvasók, még sokat várunk.