«A kiutasítás Damoklész-kardja alatt – Magyar „menekültek” Ausztriában» címmel jelent meg összefoglalóm osztrák rádiók és lapok beszámolóinak a felhasználásával éppen harminc évvel ezelőtt (1989. augusztus 7-én) az akkor nagy példányszámú és külföldön is hiteles forrásnak számító Magyar Hírlapban. Akkoriban kezdett tetőzni a hazánkban a keletnémet menekülthullám, és kezdett terhessé válni az osztrákoknak a másfél hónappal azelőtt az osztrák–magyar határon megszüntett vasfüggöny következtében szabadon átjárhatóvá vált országhatáron kiáramló magyarok sokasága. De nem csupán a vasfüggöny eltüntetése nyitott szabad utat a „Kánaán” felé! Jóval előtte a magyar kormány liberális útlevél-rendeletének köszönhetően gyakorlatilag bárki utazhatott a Lajtától nyugatra. Sokan éltek is a lehetőséggel, számosan szerencsére leltek mások viszont az 1956 ősze óta ismert traiskircheni menekülttáborban kötöttek ki. Ez utóbbiakról a Magyar Hírlap 1988. június 18-i számában megjelent „Utak a bizonytalanságba – Magyar „menekültek” között a traiskircheni táborban” című riportom itt olvasható. (Nyitó képünk illusztráció.)
Nem egészen tíz hónappal ezután már már nemzetközi helyzetben készült információ ugyanebben a témakörben. Elolvasásra ajánlom:
Az immár zöld magyar–osztrák határon át Ausztriába menekült NDK-állampolgárokkal van a legkevesebb gondjuk az Osztrák Köztársaság belügyminisztériuma illetékeseinek – tudhattuk meg a bécsi rádióból. – Ezek a keletnémetek ugyanis egy-két napon belül elhagyják az országot, miután az NSZK bécsi konzulátusán automatikusan megkapják a nyugatnémet útlevelet.
Annál több fejtörést okoznak a traiskircheni táborban és a jó néhány száz penzióban várakozó magyarok és lengyelek, akik a minap hozott osztrák kormányintézkedés értelmében többé nem tekinthetők menekülteknek, és a lehető legrövidebb idő alatt el is kell hagyniuk az Osztrák Köztársaságot. „A két reformországból érkezett menekültek százai augusztus 1-je óta a szó legszomorúbb értelmében, tanácstalanul az utcán állnak” – írja a Neue Arbeiter-Zeitung, a kormányzó szocialista párt napilapja. „Fejük fölött a kiutasítás Damoklesz-kardja lebeg. A legtöbben kételkednek hazájuk reformjaiban, félnek attól, hogy hazatérve, megtorolják a távollétüket.’’
„Munkát keresek, mindent elvállalok” — olvasható ugyancsak a Neue AZ-nek abban az összeállításában, amely a gazdasági menekültek egyre növekvő táborának nyomorúságáról tudósít. „Évek óta államköltségen élnek a táborokban, és közben áruba bocsátják munkaerejüket. Nem akármennyiért, jóval az osztrák átlagos órabér alatt, 20-30 schillingért strichelnek a feketemunkás-piacon. A keleti blokk országaiban tapasztalható liberalizálódás következtében egyre kevesebbet ismernek el közülük politikai menekültnek, következésképpen munkavállalási engedélyt sem kaphatnak. A kenyérhez jutásnak két módja kínálkozik: a láger és az engedély nélküli munkavállalás. Ebből a kevésből, mondhatnók: alamizsnából sem lakásra, sem önálló lét megteremtésére nem telik.”
„Rövidlátás” címmel a tekintélyes Die Presse is foglalkozik az Ausztriából hazaküldendő magyar és lengyel menekültjelöltek sorsával: „Kétségtelen: nem Ausztria feladata, hogy lengyelek és magyarok ezreinek egy életen át szállást és ellátást adjon a menekülttáborokban. Viszont erős rövidlátásra utal, ha embereket – méghozzá külföldieket –, egyik napról a másikra kiraknak az utcára. Mondhatják nekik, hogy önként térjenek vissza mind liberálisabb szülőhazájukba. Csakhogy nem így fest a dolog. Ezek a magyarok és lengyelek itt maradnak, itt rekednek Ausztriában: a (meg nem kapott) munkavállalási és tartózkodási engedély ördögi körébe zárva. Nem veszik észre az osztrák hatóságok, hogy ezeket a jogilag nem integrált embereket illegalitásba hajszolják, feketemunkára és alámerülésre kényszerítik? Holott a belügyminisztériumnak sokkalta messzebb kellene látnia, hogy fölismerje: az idegenellenes osztrákok szemében szálkának számítanak ezek a külföldiek.”
A Kathpress hírügynökség (ugyancsak a Die Pressében) tette közzé a stájerországi egyházi szervezetek levelét, amelyet Franz Löschnak belügyminiszterhez intéztek: „Lengyelek és magyarok ezreinek elbocsátása az ausztriai menekülttáborokból – szakítás az osztrák menekültpolitika humanitárius hagyományaival… A legtöbb hazatérőnek otthon már semminemű anyagi bázisa sincsen.” A miniszterhez intézett levél aláírói azt is kifogásolják, hogy az osztrák jólét ellenére, egyre kisebb a készség mások megsegítésére.
Avagy mégse? A már idézett Neue AZ egy linzi kórházi nővér magánkezdeményezéséről tudósít: amikor Monika Freundlinger megtudta, hogy magyarok és lengyelek ezreinek néhány napon belül el kell hagyniuk Ausztriát, kérte, hadd fogadjon magához egy magyar lányt. Miután a linzi menekültotthonban részletesen tájékozódott a kiutasítással fenyegetettek sorsáról, „Pontiustól Pilátusig mindenkit megmozgatott, állami, egyházi és magán-jótékonysági szervezetek segítségét kérte. A felső-ausztriai Caritas máris 40, hazaküldéssel fenyegetett menekültet (elsősorban kisgyermekes családokról van szó) helyezett el a „Jó Pásztorhoz” nevű linzi diákotthonban. Mások vidéki parókiákon, jó lelkű családoknál találtak átmeneti otthonra. Csakhogy az idő sürget: augusztus 15-ig csupán Felső- Ausztriában 1700 menekültnek kell otthonról gondoskodni. Azokat a külföldieket ugyanis, akiknek nincs fedél a fejük fölött, s nem tudnak megélhetésükhöz elegendő anyagiakról számot adni, az osztrák idegenrendészet könyörtelenül hazazsuppolja.