Gáti Oszkár színművész mondta minapi beszélgetésünkkor: sok mindent csináltam már életemben, ám könyvkiadó még nem voltam. Egy ideje ezt is bevehetem a foglalkozásaim közé. (A nyitó képen: Verebes István; fotó: Klubrádió)
Gáti ugyanis jó érzékkel fogta kezébe az értéket, Verebes István – ha jól számolom: nyolcadik – kötetének kéziratát. Elolvasta legalább négyszer-ötször, javaslattá érett, jobbító szándékú jegyzeteket készített hozzá, aztán leült a szerzővel jó néhányszor – nem csupán beszélgetni, vitatkozni is. A maga megszokott, szenvedélyes, nem egyszer emelt hangú stílusában. A szerző is érvelt, végül közös nevezőre jutott a Verebes–Gáti-kettős.
A színész és rendező-író, majd a győri illetőségű Gáti Oszkár keresett a városban egy nyomdát (jó nyomdát talált: Palatia!), elment a város nyugati végéből a keletibe, táskájában a kézirattal, és tárgyalt. Verebes meg közben megírta a köszönetét a barátjának: „Fontos nekem, hogy fontosnak tartotta épp Ő…”
A „Hátraarc” megjelent; Gáti nem csupán felelős kiadója, hanem terjesztője is a Verebes-kötetnek. A könyvesboltok gazdái ugyanis meglehetősen borsos áron rakták volna ki a kirakataikba és polcaikra. Ráfizetés lett volna, nem is kevés. Ezért aztán Gáti ezen az oldalon, meg ezen is, sőt, e-mailben is (info@verebesistvan.hu) várja a megrendeléseket. Csomagolja a könyveket, megcímzi a borítékokat, viszi a csomagokat a postára, és a tiszteletdíjat átutalja barátjának és kollégájának, Verebesnek.
Így is lehet jó könyvet jól terjeszteni.
Gáti Oszkár ekként ajánlja a „Hátraarcot”: „Ez a könyv fontos, mert tudást, értéket, párbeszédre való képességet, 60 évnyi színháztörténetet, nem feledhető emlékeket őriz színészekről, rendezőkről, Thália felkentjeiről és nem utolsó sorban Rólad, Nézőről, Olvasóról szól…”
Mi pedig azzal ajánljuk a Verebes-kötetet, hogy engedélyével közzé tesszük a Dayka Margitról (Nagyvárad, 1907. október 13. – Budapest, 1986. május 24.) Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művészről – aki 70 esztendeig volt aktív a pályáján! – szóló Szeretet című jegyzetet.

SZERETET
„– Én igazán szeretlek.
– Mi az, hogy igazán? Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy nem.” (Lázár Ervin)
Kérdezheti valaki: mi köze a színházhoz? A szeretetnek nincs köze hozzá, csak a szeretet hiányának.

Például ennek igazolásaképp egy szeretett valakinek a hiánya. A színházból nekem egy Dayka Margité. Annak az egynek.
Mielőtt nekiültem, hogy írok itt róla, megnéztem egy vele készült interjút, és egyre inkább feltöltött, amit nem is szeretetnek neveznék, talán inkább szerelemnek, ami a szeretetnek egy érzékibb és lobbanékonyabb fokozata. (Örülne, ha olvashatná, hogy nem a színészetéről írok, hanem az iránta való vonzalmamról.) Az interjúban is annyiféleképpen izgalmas, annyiféle arca van, miközben nem mórikálta magát, hanem a gondolatainak, érzéseinek, emlékeinek elektromossága mozdította erre-arra a tekintetét, az orra melletti két ráncát, az ajkainak hol keserű mosolyba, hol bohóc-szomorúságba forduló rajzolatát. És a tekintetét! Ázsiai szemvágásában hol a rejtekezőn, hol a vadítóan felcsillanó kortalan erotikát.
Láttam őt mindenben, nagy színésznőnek tartottam, de az más, hogy megismertem, bemutatkoztam neki, és nyomban beleszerettem. Igen, férfiként is. Mindig ott volt bennem, ha vele voltam, és meg is maradt máig, amikor eszembe jut: a bosszankodás, hogy miért nem születtem hozzá előbb. A nagy színésznőt tudomásul vettem, kétségtelen volt, mint mindenki más számára, engem az ember mágnesessége, a nézésében, a hangjában, a bőre simaságában, illatában megszüntethetetlen nő ejtett rabul. 41 évvel volt idősebb nálam, a közel feleannyi idősnél. Túl volt a hetvenen, amikor a közelébe kerülhettem. Alig tíz év adatott ehhez az áldott, személyes közelséghez. Az interjúban azt mondja, „a színészt úgyis elfelejtik”. Lehet, hogy igaza van. Emlékezetemben nem a színésznő Daykához ragaszkodom elsősorban, hanem egykori életemben való jelenlétéhez. A tekintetéhez, a gondolataihoz, a szavaihoz, a hangjához, az érintéséhez, az illatához, a varázslatos titokzatosságához, ami a színészetének ugyan szerves elemei voltak, de emberi kapcsolataiban a teljessége, maga az ember, maga a nő.
Szerettem.
Verebes István szerette Dayka Margitot, és akkor mi van? Hogy jön ez a fejezetcímben megjelölt „szeretet”-hez, aminek szerkesztett helye színházi vonatkozást ígér?
Úgy, hogy a színházban is kell, legyenek áramforrásai a szeretetnek. Ezt az óta vallom, amióta néhány évig vele együtt játszhattam színházat minden vasárnap délelőtt. Az a gyerekelőadás nem úgy működött, mint addig számomra a színház -, hogy időre megjelentünk, átöltöztünk a jelmezeinkbe, a színpadon köszöntöttük egymást, bementünk a közönség elé, elvégeztük a feladatunkat, aztán azt mondtuk „viszontlátásra a jövő héten”. Nem, ez az előadás ürügy volt csak, hogy szerethetővé váljunk a színpadon is, és a színpadon kívül is.
Tíz órai kezdéshez jó volt már 8-ra megjelenni. És tényleg jó volt, mert jó lett Margit miatt. Mivel délelőtt volt a színház, neki sokat jelentett, hogy előtte úgy induljon a nap, mint egy családban. Az öltözőjében várt bennünket kávéval, maga sütötte finomságokkal, hogy újra és újra ismerkedhessünk egymással, hiszen mindig elmúlt egy hosszú hét. Aztán egyszer csak nem múlt el úgy, hogy ne találkoztunk volna közben is. Margittal muszáj volt beszélgetni, mert neki el kellett mondania mindenről mindent, és mert meg is akarta hallgatni, amit mi akartunk mindent elmondani mindenről. Dayka magát a józsefattilai mindenséghez mérve létezett. Ha mindent megtudunk egymásról, magunkról is egyre többet tudunk. Ha próbán, előadás együtt vagyunk jelen, tudnunk kell egymásról olyat is, aminek nincs köze a munkához –, vagyis dehogy nincs! Lehet tehetségesen játszani két idegen színésznek is, és jól is játszhat mind a kettő, de kérdés képesek-e hatni is együtt? Még pontosabban: az „együttségük”!
Egy 41 évvel fiatalabb színész került az útjába, olyan, mint sok másik. Valaki ránk osztott egy-egy szerepet, adott volt, hogy elég sok időt töltünk majd együtt. Bemutatkoztam neki, és két perc múlva bizonyság volt számomra, hogy szeret. Csak úgy, minden ok nélkül. A benne eredendő bizalommal kínálta fel a szeretetét. Miért? Azért, mert ilyen volt –, és ismétlem: eleve. Ha ismét megkérdezem, miért szeretethetett meg Dayka engem, egyszerű a válasz: mert ott voltam, odakerültem elé, mellé. Eszébe, lelkébe se jutott volna, hogy mást érezzen. Hogy aztán az „eleve” születésével együtt volt-e az övé, vagy élete során alakult, esetleg maga alakította-e „elevévé”, arról csak sejtésem, hogy ez utóbbi lehetett az igazság. Azt gondolom, talán attól válhatott az még kikezdhetetlenebbé, mert viszontagságok, vétkek, próbatételek, fájdalmak és örömök, vagyis a megélt bizonyság ötvözte valódivá. Valószínű számomra, hogy épp attól volt ellenállhatatlan, megkérdőjelezhetetlenül igazi, mert ő maga oldotta azokat egybe saját magában. Tudatosan? Lehet. Ám lehet, hogy inkább ösztönösen.
Persze elsőre folyamatosan érdeklődő, romlatlan tekintete érzékeltethette, hogy csak egy üresfejű színésznő. Ha azonban rád szánt egy órát, már biztos lehettél benne, hogy nagyon okos valaki volt.
Egy 1946-ban adott interjújában ezt mondta:
„ – Nézze, megmondom: nem vágyom színpadra.
– De hát miért? Mitől romlott el a kedve? Ki a felelős ezért?
– Senki. Miért éppen valakit okolnék érte, hiszen a jókedvemhez sem kerestem sohasem felelőst. Nézze, fogjuk rá az ostromra! Vannak, akik most utólag testileg sínylik meg. Mondjuk, hogy nálam lelkileg hatott a dolog. Szépen hangzana, csak éppen nem igaz. Értse már meg : én olyan szivesen álltam oda bírkózni, verekedni egy darabbal, ha úgy éreztem, hogy valami közöm lehet hozzá. Valahol ott kezdődne az én szerepem, hogy egy darab meggyőz engem valamiről. Ha ezt nem érzem, hogyan adhatném én tovább, hogyan hitessem el a közönséggel, amit én sem hiszek. Benem van a hiba, kérem, kontrolláljon!? Én felelek ezért? Rettenetesen igénytelennek látom a mai közönséget. Úgy tud rajongani, úgy vezetteti félre magát, hogy rossz róla tudomást szerezni. Darabokról, filmekről hallok, tapossák egymást értük a jegyért. Megnézem magam is, és elszomorodom. Nem lehetek én a hibás, ha kedvetlen vagyok, nem tartom magam felelősnek, ha ennyire nincs, aki felelősségre vonjon.” Ösztönössége tudatosan volt karbantartott, tudatosságát ösztönei ellenőrizték. Nagyon közel éreztem magam mindenhez, amit képviselt. Letisztulni a pálya során annyira, hogy makulátlan legyen a színházban velem együtt létezők iránti -, hú, de utálom a divatos szavakat, de most nem kínálkozik
jobb –, szóval: nyitottságom –, nos, ez nem nekem se megy egyszerűen. Minden előzetes ok nélkül odanyújtani a bizalmam, a szeretni tudásom, egy feltétlen ajándékozását a szeretetemnek, tudásomnak, bizalmamnak –, nem állítom, hogy könnyű, mert fertőzheti képmutatás, erőltetés, tapintatlanság is. Dayka Margit óta vagyok tudatában, micsoda élesztője lehet egy lehetséges csodának a magán-érzelem ártatlansága, és egyszersmind egy őszinte, fertőzetlen világlátás. Így érhető tetten, és nem másban, mint ebben, a szeretetnek és a megingathatatlanságnak fontossága a színházi szakma gyakorlásában. A magunkban megőrzött akármennyi gyermekivel, ami leporolja közös játékunkat, és azzal az állandó figyelemmel, ami a kendőzetlenül közölt észleletek forrása. Dayka közelségében láttam bele, hogy ez milyen példátlan többlete lehet a színház színpadi és színpadon kívüli légkörének is. Hogy mi minden születhet ez által, mert ami e nélkül van, a büdös életben nem születhet meg.»
Ugye, érdemes volt elolvasni?! Hasonló gyöngyszemek peregnek e kötetből.