Hegyi-Karabah: befagyott és föl-fölparázsló konfliktus

Nem is egy írásomban foglalkoztam a kaukázusi feszültséggóc problémájával, utalván arra, hogy a karabahi térségben időről-időre felújulnak az összetűzések az azeri és örmény fegyveres erők között – írja a térséget jól ismerő magyar diplomata, nyugalmazott nagykövet.

Az egyik oldalon Azerbajdzsán hadserege áll, a másikon a karabahi entitás katonái, akiket Örményország támogat. A segítségnyújtást megkönnyíti a harci cselekmények eredményeként létrejött területi szomszédság is Örményország és a karabahi fegyveres egységek által ellenőrzött területek között. Ami pedig az azeri oldalt illeti, az Erdogan vezette Törökország egyre aktívabb és kihívóbb külpolitikai magatartása révén a múlt napokban több helyről is hírek érkeztek arról, hogy Ankara támogatásával szír fegyvereseket juttatnak Azerbajdzsánba, hogy ott részt vegyenek a karabahi katonai műveletekben. Ez már igen látványos megnyilvánulása az újabb török geopolitikai törekvéseknek és a kaukázusi térség iránti, hosszú történelmi múltra visszatekintő török érdekeknek.

E kaukázusi térség a 19. század elejétől az orosz cári birodalom része, majd a 1917-i forradalom következtében felbomlott, és rövid időre létrejött a három területből, Örményországból, Azerbajdzsánból és Grúziából álló Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársaság. Esztendőre rá, 1918-ban azonban, amikor még nem alakultak ki végleges területi határok az ottani entitások között, évekig tartott háborúk lángoltak föl az örmény és azeri közösségek között. A Vörös Hadsereg 1920-ban elfoglalta Karabahot. Dokumentumok szerint akkor, éppen évszázaddal ezelőtt Sztálin, mint a nemzetiségek ügyeivel megbízott moszkvai népi komisszár, Karabahot Örményországhoz kívánta volna csatolni, de később letett róla. A szovjet vezetés e területet 1923-tól Azerbajdzsán autonóm területének nyilvánította. Akkor jött létre a három országból álló Kaukázuson túli Szövetségi Szocialista Köztársaság, mely formálisan is csatlakozott a Szovjetunióhoz.

A fentiekből is látható, hogy e vidék igen hányatott és forrongó területként lépett be a 20. századba. És még nem is utaltam az oszmán birodalom szerepére, az örmény népirtásra és az oroszországi eseményekre. Tény viszont az is, hogy a szovjet időszak tulajdonságaiból fakadóan az ilyen nemzetiségi kérdésekről a későbbiekben nem igazán lehetett őszintén beszélni. A közbeszéd fő motívumai a Szovjetunió népeinek szilárd szövetségéről, barátságáról, jövőt építő együttmunkálkodásáról szóltak. Ezért az azeri-örmény viszony tematikája nemhogy nem érte el az emberek érdeklődési küszöbét, hanem nem is igen tudtak róla. Amikor a Szovjetunió végnapjaiban, 1988-ban mind láthatóbbá-érzékehetőbbé váltak a repedések, kerültek a felszínre a karabahi örmény lakosság panaszai. S amikor a karabahi Népképviselők Tanácsa ebben az évben 110:17 arányban határozatot hozott arról, hogy kéri a szovjet vezetést, Hegyi-Karabahot  csatolja  Örményországhoz, a gorbacsovi peresztrojka idején ebből nemzetközi hír is lett. Mint várható volt, a moszkvai vezetés a kérvényt elutasította, de már nem volt megállás. Karabahban kitört a belső felkelés, amely akkor még a Szovjetunió belügyének, két szövetségi állama közötti vitának minősült, de amikor e két állam, a többi szovjet tagköztársasággal együtt, függetlenné vált, az ügy nemzetközi konfliktussá terebélyesedett. Valóságos háború kezdődött Jereván és Baku között.

És ekkor kezdődtek meg a nemzetközi erőfeszítések a fegyveres harcok beszüntetése és egy békés rendezés végett. Csakhogy a múlt évtizedek azt mutatják, hogy a felek közötti megegyezésen alapuló béketeremtés az EBESZ, az EU és az ENSZ keretében eddig nem érte el célját. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa 1993-ban négy határozatot fogadott el Karabahról. Az az időszak (1991–94) volt katonai összecsapások legdrámaibb fejezete: Azerbajdzsán területének ötöde kicsúszott a bakui kormány ellenőrzése alól. E határozatok szövegei egyértelműen az Azerbajdzsáni Köztársaság területeként aposztrofálják a külföldi megszállás alatt lévőnek minősített országrészt, és Örményországot csapatainak kivonására szólítják fel.

E jogilag kötelező erejű határozatoknak, melyek elfogadásában Magyarország BT-képviselőjeként magam is részt vettem, nem lett konkrét következményük. És sajnos, a karabahi konfliktus legújabb és eddig páratlanul véres aktualitását az múlt hetekben, szeptember végén kitört újabb azeri–örmény összecsapások adják. A legfrissebb hírek fegyverszüneti megállapodásról szólnak, melyet – mint várható volt –mindkét fél megszegte.

Az EBESZ erre a célra már több mint két évtizede felállított, Oroszországból, Franciaországból és az Egyesült Államokból álló Minszki Csoportjának továbbra is feladata a vérontás beszüntetése és a Jereván és Baku között kapcsolatok normalizálása.

Látni kell, hogy geopolitikai szempontból ebben a „játszmában” Oroszországnak különleges, azt is mondhatnám, a többi partnerétől eltérő, hatékonyabb eszközei vannak. Hiszen mindkét kaukázusi ország jó kapcsolatokat tart fenn Moszkvával, s ez messze nem valamiféle orosz–nyugati rivalizálás kategóriájába tartozik. E poszt-szovjet, ha úgy tetszik, „közel-külföld” térségben nagymértékben orosz érdekek is állnak a megoldást segíteni hivatott erőfeszítések mögött.

Lavrov orosz külügyminiszter (középütt) vezeti az azeri-örmény külügyminiszteri tárgyalást Moszkvában. (Kép: 444.hu)

Nem véletlen, hogy a jelenlegi fegyverszüneti megállapodásról az örmény és azeri külügyminiszter Moszkvában, orosz közvetítéssel állapodott meg. A karabahi konfliktus kezelésében emellett érdekelt Törökország és Irán is. Ez utóbbi területén 8–18,5 millió körülire (!) tehető, Azerbajdzsán lakosságánál tehát nagyobb lélekszámú, azeri származású állampolgár él. E két ország különböző jellegű, de közös érintettsége tehát jóval túllép az örmény-azeri konfliktus határain…

Az, hogy egy ország különböző okokból fakadó erőszakos eszközök alkalmazása nyomán felbomlik, szétszakad, a második világháborút követő időszakban már megtörtént máshol is. A mércét a nemzetközi jog adja meg: egy ország területi épségét erőszakkal megsérteni nem lehet. Ha a konfliktusban szembenálló felek megegyeznek, erre a nemzetközi közösség rábólint, s itt most mindenekelőtt az ENSZ Biztonsági Tanácsáról, s ezen belül annak öt állandó tagjáról van szó. Ez a legitimizációs folyamat történt Banglades (a volt Kelet-Pakisztán) esetében, amely fegyveres összecsapások után elszakadt Pakisztántól, Kelet-Timor esetében, amely egy hosszú háború végén elszakadt Indonéziától, Dél-Szudán esetében, amely egy ugyancsak évekig tartott, belső, véres konfliktus után levált Szudántól. Ami Koszovót illeti, amely szintén esztendőkig elhúzódott fegyveres ellenállás után vált le Szerbiától, egyelőre – a Biztonsági Tanács egyetértésének hiányában – nincs döntés önállósági státusza ügyében, habár az ENSZ 193 tagállamának több mint fele, 99 elismerte az ország függetlenségét.

Vannak továbbra is az ENSZ által el nem ismert szakadár területek: Észak-Ciprus, Abházia és Dél-Oszétia, nem tisztázott entitások, mint Nyugat-Szahara, és összeomló államok, mint Szomália vagy Líbia. Vagyis jelenlegi és várható területi kérdések, dilemmák a világhelyzet alakulásával továbbra is a nemzetközi diplomácia asztalán lesznek. És látható, hogy minden egyes eset specifikus és sajátos, ezért a megoldáshoz vezető útra vonatkozó általános közös útitervet felállítani nem lehet.

A karabahi konfliktus esetében általános megítélés szerint erőszakos, katonai erővel kikényszerített megoldás aligha reális. Ez még akkor is igaz, ha az azeri elnök minapi nyilatkozata az erőhöz való folyamodás eszközét hangsúlyozta. Az azeri fél célja természetesen országa területi épségének megőrzése. S e törekvésnek vajmi kevés köze van ahhoz, hogy a Kaukázus három államának területeit száz évvel ezelőtt milyen módon alakították ki. Felvetődik a kérdés is: miként reagálna az örmény fél egy azeri katonai erővel elért megoldásra? Meg az is, hogy Azerbajdzsán területi integritásának elismerése alapján milyen politikai megoldást lenne kész Jereván elfogadni, pl. az örmény kisebbség által lakott területen kialakított, korszerű autonóm berendezkedésű önigazgatási rendszert.

Az adott erőviszonyok ismeretében, egy erőforrásokban gazdag, fontos regionális földrajzi pozíciót elfoglaló, a térségben található középhatalmak, Törökország és Irán támogatását maga mellett tudó Baku iránt inkább észlelhető az érdekek fölsorakozása, mint a bár széleskörű rokonszenvet maga mellett tudó, de földrajzilag nem baráti környezetben található, kisebb befolyású, tengerrel és nyersanyagokkal nem rendelkező Jereván iránt. Ma még megjósolhatatlan, hogy ez miként fog jelenik meg konfliktusrendezésben. A mostaninál nagyobb katonai konfrontáció aligha illeszkednék bele a mai nemzetközi helyzetbe, mert az igen sok, egymással sokszor ellentétes geopolitikai érdekeket sértene, miközben nem kevés emberáldozattal is jár(na).

Ekként a „befagyott konfliktusok” sorozata, sajnos, folytatódik.