Heltai András kollégát köszöntjük: 90 éves

Heltai András újságíró kollégánk ma a 90. születésnapjára virradt. Mindenekelőtt: jó erőt, egészséget, alkotókedvet kíván neki az Infovilág Szerkesztőségének valamennyi munkatársa. András nem irigylendő, hanem utánzásra méltó és érdemes pályát járt be máig, és ki tudja, milyent fog, hiszen ereje, derűje, alkotókészsége – valamennyiünk örömére – hagyományosan töretlen.

A Magyar Távirati Iroda belpolitikai szerkesztőségének kulturális rovatában kezdte a pályáját, a hírügynökség külföldi adásainak riportere, majd szerkesztője, közben kétszer két periódusban az MTI bécsi, illetve washingtoni tudósítója volt. A Magyar Televízió is hamar felfigyelt rá, rendszeresen dolgozott a TV-híradó, A Hét, a Panoráma, és a Fórum műsoraiban. Rendszeresen tudósította a Híradót külföldi állomáshelyeiről. Születésnapja alkalmából felidézünk részleteket közlünk az interjúból, amit a sajnos azóta elhunyt Dunavölgyi Péter készített vele 2010-ben.

Mit mondjak – hiú majom voltam, mint talán sokan, akik képernyőre kerülnek…”

Mikor kezdtél  újságírással foglalkozni –  hogyan kerültél a pályára?
Azután volt egy családi ismerős, az író Enczi Endre (56-ban az Irodalmi Újság szerkesztője, aki a lapot azután londoni emigrációjában szerkesztette tovább). Üldözött felesége, lánya 44-ben nálunk bujkált. Enczi az ötvenes években az MTI belpolitikai főszerkesztője volt, ő vett fel oda gyakornoknak, nem kis erőfeszítések árán, hiszen nem volt mozgalmár múltam. Némely megjelenést viszont akkor már igazolni tudtam: még gimnazistaként megjelentek meséim a Friss Újság vasárnapi mellékletében.

 Milyen volt az élet az ötvenes években az MTI-ben? 

Kemény… Reggel nyolcra bevonulás, munkakiosztás, aztán hajrá: hírgyártás, tudósítás, reggeltől estig. Érdekes társaság volt. A nemrég elhunyt, a kisgazdáktól indult Barcs Sándor tisztességes ember volt, nem kevés, máshonnan kiebrudalt „megbízhatatlan” idősebb újságírót vett oda, tőlük is sokat lehetett tanulni. Csak pár évvel voltunk a háború után, voltak még kollégák, akik már korábban a „kőnyomatosnál” dolgoztak. De lehetett tanulni az alig pár évvel idősebb ifjaktól is. Első rovatvezetőm például Fellegi Tamás volt, a TV szórakoztató főosztályának későbbi vezetője (és egy jelenlegi miniszter atyja. Annak mamáját is jól ismertem, Haba Mari ott dolgozott velünk.) Szerkesztő volt ott akkor Pethő Tibor, a Magyar Nemzet alapítójának fia, Korolovszky Lajos, az MTV külpolitikai szerkesztőségének későbbi vezetője. Polgár Dénes, vagy a nyelvész Nagy László. Egyfajta „favágó” munka volt a miénk, különösen abban az időben: híreket, szabvány-tudósításokat fogalmazni.

Az akkori tartalomtól függetlenül mégis minden kezdő újságírónak előírnék legalább néhány hónapos hírügynökségi gyakorlatot. Ott kezdett például Kis Csaba, vagy Szilvási Lajos, az író is. Ott lehetett megtanulni a pontosságot, a gyorsaságot – hiszen a hiba sokszorosan, felnagyítva jelentkezik, az MTI szövege bekerül mindenhova.  Egyébként az MTI-nél kellett „magyarosodnom”: a sváb eredetű papa után Hopp-nak hívtak, Enczi megkért, immár hírlapíróként válasszak magyar nevet. Ostoba módon választottam, azóta kérdik gyakran, rokona vagyok-e Heltai Jenőnek, amit, fájdalom, cáfolnom kell… A hírügynökségi újságíró a világon mindenütt egyforma: a szakma közkatonája, a szó szoros értelmében. Újságírónak máskülönben azért szegődik valaki, mert vonzza, hogy sokat utazhat, mozoghat, s nevet szerezhet magának. A hírügynökség munkatársa is élhet dinamikus életet, ám máskülönben Anonymus, a neve esetleg egy életen át nem jelenik meg újságban. Csak hírügynökségi jelentéseket ír, s alatta legföljebb néhány betű – AP, DPA,  MTI – olvasható. Mindig nem kevés kiváló, bizonyos tekintetben rendkívüli ember dolgozott és dolgozik a Magyar Távirati Irodában is, de a szakmán kívül a kutya se tudja, hogy a világon van. 

Nekem is végig kellett járnom az MTI iskoláját, az alapoktól a felsőfokig. Nem voltam „lázadó”, még fegyelmit sem kaptam, mert megtanultam: a hírügynökség munkatársa alkalmazott, feladatokat kell végrehajtania. Ahhoz a következtetéshez mindenesetre eljutottam: ebben a szakmában az ember nem lehet igazán tárgyilagos. S szerettem volna jó értelmű elfogultságaimat egyszer majd személyesen is közhírré tenni. Talán ez is közrejátszott abban, hogy később szívesen vállaltam a nyilvános szereplést.

 Mivel beszéltem nyelveket, a külföldi munka mindig titkos reményem volt,13 évi „favágás” után kerülhettem ki Bécsbe. Óriási dolog volt ez akkor, a hatvanas években, hiszen nyugatra legfeljebb sportolók, külkereskedők utazhattak. Szorgosan gyártottam a kor megkívánta sajtószemléket, tudósításokat. A sajátos helyzet az volt, hogy a magyar tudósító szinte ugyanúgy dolgozott, mint ma – azzal a nagy különbséggel, hogy írásait szelektálták. A „közfogyasztásra alkalmas” került el a lapokhoz, a rádióhoz, a „kényesebbek” a különféle bizalmas kiadványokba, amelyeket csak a pártállami rendszer fontosabb szereplői olvashattak.

Szerencsére írhattam napilapoknak is, tudósíthattam Pálfy József és Gömöri Endre akkoriban indult,  viszonylagos nyitottságával hamar népszerűvé lett hetilapját, a Magyarországot. Ami a jelentési kötelezettséget illeti: úgy gondolom, eléggé közismert, hogy minden, állami külszolgálatot vállalt embernek volt ilyen kötelezettsége, akár aláírt valamit, akár nem, akár írt, akár „csak” szóban számolt be az illetékes elvtársnak. Ezt jómagam már a tv nyilvánossága előtt is elismertem.  

1970-ben itthon vagy, ismét az MTI székházában dolgozol. A Magyar Televízió Híradó műsora ekkor jelentős megújuláson megy keresztül.  Ipper Pál, Pálfy József mellett te lettél a harmadik külpolitikai kommentátor. 

Gondolom, éppen bécsi tévés szerepléseim alapján – meg talán illett egy fiatalabb is a két idősebb kolléga mellé. A „fő” kommentátor Ipper Pali volt, kettejük mellett kevesebbet rúgtam labdába, hiszen állandó „szombatos” is voltam. Ennek ellenére alighanem nagyon fontosnak érezhettem magam: akkoriban ugyebár egyetlen tv-műsor volt, a híradót „mindenki” nézte, megismerték az embert az utcán, meghívták előadásokra, stb. Szintén 1970 októberében indul A Hét műsora, melyet ekkor Márványi György szerkeszt,  Vitray Tamás és Szepesi György felváltva vezet. 

– Mikor kapcsolódtál be a műsorba és hogyan?
1972 május 21-én került A Hét adásába a Habsburg Ottóval készült interjúm. Az első, vele készült „hazai” interjú s egyike a keveseknek, amelyekre máig kicsit büszke vagyok. A hajdani trónörökös civilben, amint a rendszerváltás óta az egész ország megismerhette, végtelenül szerény, rendkívül rokonszenves, megnyerő ember. Mátray Misivel, a kiváló operatőrrel később még sokat forgattunk együtt. Akkor, a göttweigi apátságban ez kis híján nem sikerült: este volt és a magunkkal hozott lámpa felmondta a szolgálatot… Habsburg Ottó így türelemmel várta, amíg Misi előkerített a kolostorból egy asztali lámpát s annak gyengécske fényénél folyt a beszélgetés. S volt benne az a bizonyos kérdés, amely szerint : „Lát-e még a maga, vagy családja részére lehetőséget, hogy valaha visszatérjen a trónra?” A válasz nemleges volt.

Mit mondjak – hiú majom voltam, mint talán a legtöbben, akik képernyőre kerülnek… Így nem hárítottam el a  felkéréseket, annál is kevésbé, mivel (vélem én) meglehetősen fejlett humorérzékkel bírok – amivel már sok embert haragítottam magamra… Egyébként szerintem éppen a Born Ádám rendezésében Bécsben forgatott osztrák összeállítás volt mindegyik között a legjobb. A televízió nyomasztó, mert érzékelhetetlenül óriási nyilvánossága alkalmasint minden szereplőjét kisebb – nagyobb görcsbe rántja. Van, aki ezt bevallja, van, aki tagadja, van akin látszik és van, akin nem. S talán vannak zsenik vagy edzett lelkűek, akik valóban minden felindulás, érzelem és a felelősség miatti  aggodalom nélkül  mondják, teszik a magukét a kamera előtt. A nagy többségnek, vélem én, valami fogódzóra van szüksége, hogy ezt a meg – megújuló, az évek során ugyan csökkenő, de meg nem szűnő feszültséget oldjuk, csillapítsuk. A magam gyakorlatában az egyetlen üdvözítő módszernek az látszott,  hogy előbb  nevessek.  Mármint befelé, önmagamon.    

1975-től ismét fontos tudósítói kiküldetés, Washington. Milyen volt a számodra a távoli földrészen a munka és az élet?  A tudósítói munkád mellett a televíziózás is fontos maradt, rendszeresen küldtél telefon tudósításokat a TV Híradónak, sőt később, úgy emlékszem, “szereztél” egy NDK-s operatőrt akivel már mozgóképes tudósításokat is küldtél. Hogy volt ez a tv-s tudósítás ebben az időben? 

Amerika ismeretesen nemcsak a világ közepe, hanem a televíziózás őshazája, ahol ezt a szakmát igazán meg lehet tanulni. Nagyszerű évek voltak, mégha agyondolgozta is magát az ember. Hiszen az egyszemélyes MTI-s üzem teljes embert kíván, ehhez jöttek még a tévés tudósítások. Amiben a forgatásnál csak a hazaküldés volt a nagyobb gond: a filmmel, hangtekerccsel még ki kellett autózni a vagy 30 km-re fekvő Dulles repülőtérre, annak is a peremére s ott feladni a teherszállításnál, a szabványzsákban, megfelelően kitöltött sokpéldányos űrlappal …  

Könnyebb volt ebből a szempontból a második öt washingtoni év, 198893 között. Az amerikai kormány (azóta takarékosságból megszüntetett) tájékoztatási hivatalának volt Washingtonban tévés részlege, saját kis stúdióval. Ott egyrészt megfelelő körülmények között (és ingyen) fel lehetett venni riportokat, interjúkat – másrészt Pestről vonalat lehetett rendelni, átjátszani, akár élő adásban  jelentkezni, pl. választások esetén. Így a Chrudinák Alajos vezette Panoráma számára készültek interjúk Zbigniew Brzezinskivel, Carter elnök volt nemzetbiztonsági tanácsadójával, Dan Quayle alelnökkel, képviselőkkel, szenátorokkal, miniszterekkel. Ezek is az USIA, az említett hivatal támogatásával születtek s örömmel emlékszem rájuk. Úgy érzem, azzal, hogy pl. bemutattuk egy minnesotai  kisváros, vagy Kalifornia életét, embereit, akár a feketék, az indiánok helyzetét, tettünk valamit a magyar közvélemény tisztességes tájékoztatásáért. A szövegnél csak a kép fontosabb. Márpedig Lukács Lóri kitűnő képei magukért beszéltek – és egy más Amerikát mutattak, mint a kor propagandája általában. Ne feledjük: ezeket a különösen jónak persze semmiképp nem nevezhető riportokat történetesen a hetvenes évek közepén vetítették, amikor ismét egyszer az ideológiai keményedés volt napirenden. Voltak az útnak egyébként “melléktermékei” is. Így egy beszélgetés New York-I felhőkarcoló tetején Benny Goodmannal Találkozásom Bartók Bélával címmel. Vagy a hollywoodi interjú Peter Falk-kal, akiről akkor nem sokan tudták, hogy Magyarországról elszármazott család sarja.

Aztán jött a második bécsi tudósítói időszakod.

Ezek szakmai pályám számomra legérdekesebb, legsikeresebb esztendei voltak, 1988-93 között. Hallatlanul izgalmas volt onnan megélni a rendszerváltás előkészületeit, majd mindazt, ami azokban a történelmi időkben odahaza történt. Ami egyúttal alighanem páratlan lehetőségeket jelentett a kelet-európai tudósítók számára. Ebben az időben nemcsak a britek, a németek, a japánok voltak fontosak a kormányzat, a közvélemény számára, hanem ezek a kis országok, amelyekről a legtöbb amerikai azelőtt azt sem tudta, hol vannak.  Még izgalmasabb volt persze „felfedezni”, megszólaltatni olyan magyarokat, akikhez azelőtt nem volt szabad bekopogtatni. Király Bélát például, aki galambokat tenyésztett a farmján, vagy Radványi Jánost, az 1967-ben disszidált washingtoni magyar ügyvivőt. A magyar jezsuita professzort, aki Clinton elnök tanára volt az egyetemen, vagy James McCargart, az egykori amerikai hírszerzőt, aki a háború után Budapestről nyugatra szöktette a polgári politikusokat. „Aranykor” volt ez – az MTI, az MTV rendelkezésére állt szinte mindenki, akit kértünk, miniszterek törvényhozók. Az USIA stúdiójában én voltam a leggyakoribb külföldi vendég s hivatalos elismerést kaptam tőlük a legjobb ko-produkciókért. S volt elnöki interjú is, az idősebb Bush-sal, annak 1989-i budapesti útja előtt. S persze nagy élmény volt megélni, tudósítani az új Magyarország politikusainak látogatásait, megismerni Antall Józsefet, Göncz Árpádot. És sok más utazót, akik régen eltűntek. 

1991-ben, 35 évvel a budapesti forradalom után sikerült felkutatnod egy amerikait, aki ha rövid ideig is, de részt vett a forradalom eseményeiben. Hogy is történt ez?

Az 56-os forradalom alatt és után a felkelés magyar és szovjet leverői sok mindent összehordtak orról, hogyan segített az „amerikai imperializmus” becsempészett fegyverekkel, sőt, katonákkal. A vádakat sohasem sikerült bizonyítani, hiszen a tragikus igazság éppen az volt, hogy Amerika, a Nyugat általában, világpolitikai megfontolásokból tudatosan nem segített. 35 év után tudtam fel kutatni egy amerikai polgárt, aki valóban, fegyverrel a kezében vett részt az eseményekben Budapesten. Nem is akármikor, hanem november első napjaiban, a második, a végzetes szovjet támadás idején. „Leonard Wolfe jó kedélyű,  akkor 63 éves bostoni, üzletember A patinás város jóhírű egyetemén 1956 nyarán végzett – történetesen  orosz  nyelv és irodalom szakon … A sikeres vizsgák jutalma európai körutazás volt, s a szépreményű fiatalember októberben éppen Bécsben élte világát, amikor a magyar forradalom kitört. Ahogy elmondta nekem: 

„Egy ideig a lapokból követtem, aztán azt mondtam magamnak: ezt  meg   kell nézni, az életben egyszer lát az ember forradalmat… „ Az egyelőre csak kalandra vágyó Wolfét Nickelsdorfból november 2-án egy helyi parasztember vitte át jó pénzért Hegyeshalomra. A határon a nemzetiszín karszalagos magyar katonák az amerikai útlevél láttán kezet ráztak vele: „Örülünk, hogy segíteni jött – mondták nekem. – Akkor kezdtem érezni, hogy itt többről lehet szó, mint kalandról.”

Az amerikai fiatalember majd 24 órát vonatozott a határtól Budapestig, útközben csak a győri állomáson ingyen osztogatott kakaó tartotta benne a lelket a fűtetlen vonatban. Ezután már gyerekjáték volt a Rákóczi úton, a villamos lépcsőjén eljutnia az Astoria Szállóig, ahol – meglepetésére – megint Európa: meleg és kényelem fogadta. Mélyen aludt, amikor 4-én hajnalban szörnyű lármára, ágyúdörgésre ébredt. A szállodai személyzet riadtan közölte, hogy megindult az orosz támadás, menjenek az óvóhelyre.

Huszonhat éves voltam – persze, hogy nem a pincébe, hanem az utcára siettem… Az emberek szedték fel a kockaköveket, hogy barikádot építsenek a tankok ellen. Amint nézelődtem, egy katona odajött: Maga kicsoda? – Amerikai, mondom. – Akkor biztos akar nekünk segíteni? – Persze – vágtam rá, hiszen szíven ütött a kép, amint gyerekek, öregek építették az útzárat. Volt, aki sírt.  Kaptam egy nemzetiszín karszalagot és egy dobtáras szovjet géppisztolyt. Az Astoriával rézsút szemben, a Rákóczi út és a Kiskörút sarkán álló nagy épületben bújtunk meg, máig emlékszem, óra van a tetején. A második emeleten voltunk: onnan szemmel lehetett tartani az egész keresztezést. Szörnyű volt, máig előttem van, amint két irányból is jönnek a szovjet tankok és géppuskáikból,  lövegeikből szüntelenül tüzelnek. Láthatóan nem is céloztak, terrorizálni akarták a szembenállókat. Egy gyerek, lehetett vagy 14 éves, Molotov-koktélt dobott egy páncélosra, a következő percben szabályosan kettékaszálta egy géppisztolysorozat. Akkor húztam meg először a ravaszt.”

Wolfenek és társainak helyzete ötödikére reménytelenné vált, a 200 felkelőből 75-en maradak életben. „ Alighanem az a magyar szabadságharcos mentett meg, aki felszólított: hagyjam ott a fegyvert és menjek azonnal az amerikai nagykövetségre, amíg nem késő. Hallgattam rá, s még ott voltam egy hétig. Megismerhettem Mindszenty bíborost, azután egy autókonvojban, együtt az ott rekedt amerikai újságírókkal, kivittek bennünket Bécsbe.  Az amerikai nagykövetségen közölték: hallgassak arról, ami történt, mert ha bevallom, hogy külföldi országban fegyverrel harcoltam, megfoszthatnak az állampolgárságomtól. Így hát hallgattam, máig. De úgy érzem, hogy most, idős koromra, látva, hogy békél meg egymással hazám és a Szovjetunió, ideje nyilvánosan vállalnom: Igen, én is részt vettem a magyarok elnyomása, kizsákmányolása elleni harcban. Tájékozódtam, s úgy tudom, én vagyok az egyetlen amerikai, aki fegyverrel a kézben volt ott Budapesten.”

Leonard Wolfe a vietnami háború idején az amerikai hadsereg számítógép-szakértőjeként járta be a világot, tizenkét éve pedig kis utazási iroda tulajdonosa. Budapesten azóta sem járt. – Elfelejteni azokat a napokat soha nem lehet. Máig őrzöm a piros-fehér-zöld karszalagom egy darabkáját, a bélésbe rejtve hoztam magammal. Az ifjúságomra emlékeztet – tudja, milyen fogékony akkor az ember. Én jobban ismerem magyarokat, mint bárki más Amerikában”.

Hazatértél, András, Amerikából, 1994-ben nyugdíjba mentél az MTI-ből , majd 14 évig a Pester Lloyd német nyelvű hetilap  főszerkesztő-helyettese voltál közelmúltig, amíg az meg nem szűnt. Mit csinálsz azóta?

Ez szomorú történet, hiszen a Pester Lloyd (hajdan) Magyarország egyetlen, külföldön is olvasott, idézett napilapja volt, amely 1854-től 1945-ig  jelent meg. Hőskorában olyan főszerkesztői voltak, mint pl. Falk Miksa, olyan szerzői, mint Thomas Mann vagy Stefan Zweig. Német kollégákkal hetilapként élesztettük újjá a Lloydot, de sajnos (mint annyi kollégának) tapasztalnunk kellett: független, színvonalas újságíráshoz anyagi alapokat szerezni egyre nehezebb. Újabban, egyéb munkáim mellett, a 168 óra német webportálját, a www.ger-mania.hu-t szerkesztem.

Végezetül még ejtsünk szót még arról, hogy mindig szeretted a vicceket, a csínyeket. Emlékszem, Matúzné (a tévéhíradó főszerkesztője – a szerk.) többször el is tiltott egy – két hónapra a Híradó  műsorvezetésétől a tréfáid miatt. A szakmában legendásak ugratásaitok Kulcsár Istvánnal… 

Mi tagadás, mindent egy jó viccért…  Egyes bemondó, műsorvezető kollégák már rettegtek tőlem, hisz’ volt képem az élő adás indulta előtt tíz másodperccel valamit mondani, vagy mutatni, amitől muszáj volt nevetni –  ám mégsem lehetett… Volt egyszer egy üvegszem is, amelyet észrevétlenül elhelyeztem a Gál Joli pultján álló vizespohárban. Ám miután felötlött, mit történhet, ha odapillantva élő adásban fordul le szegény a székről, utolsó pillanatban kivettem. Utólag is megkövetem kollégáimat baromkodásaimért… 

Ami Kulcsár „Mityát”  illeti (ki nem emlékezne, amint fülig kucsmában tudósít mínusz 40 fokban valahonnan az északi sarkvidékről?..) neki szerencsére fejlett humorérzéke van. Genfi csúcstalálkozón jártunk, a magyar nagykövet reggelire hívta meg a sajtót. Elegáns terítés, herendi, ezüst étkészlet. Egy formás villát Kulcsár zakózsebébe csúsztatok – mindenki látja s derül, csak ő nem veszi észre. Snitt. Legközelebb Genfben járva a nagykövet mosolyogva levelet húz elő fiókjából: – Ez talán érdekel… A szöveg: „Nagykövet elvtárs, elnézését kérem, amiért megfeledkeztem magamról s elvittem a mellékelt villát. Ezúton visszajuttatom”. Aláírás: Heltai András…

Nem úszta meg. A legközelebbi csúcson este mindenki régen és feszülten várta a záróközleményt. Odamentem a sajtópulthoz s megkértem az illetékest a következő szöveg bemondására: a közlemény azonnal átvehető Mr. Istvan Kulcsarnal, a Magyar Rádió tudósítójánál. A hatást képzelhetjük…