A napokban jelent meg a könyvesboltokban a Tinta Könyvkiadó „Mit jelent? – Diákszótár” című kötetének utánnyomása. Ez alkalomból beszélgetett Kiss Gábor, a kiadó igazgató-főszerkesztője a szerzővel, Daniss Győzővel.
– A cím mintegy rákérdez az alcímre: Nyakhegedű, göreb, ösztöke… Mik is ezek?
– Kicsit rövidebben, mint ahogy a szótárban van: a nyakhegedű a nyakat övező kalodaféle fenyítő és főképp embermegalázó eszköz. A göreb a kémiaszertárak nagyjában gömb alakú üvegeszköze, amiből lefelé hajló cső ágazik ki. Az ösztöke pedig olyan vasvégű bot, amivel a szántó parasztember az ekevasat sártól-rögtől tisztogatja, és amivel gyorsabb haladásra „ösztökélheti” ekevonó ökreit.
– Miért éppen ezeket tették a címlapra?
– Amikor a beszélgetéseink során „megálmodódott” a kötet, majd lépésről lépésre kialakítottuk a szótár szerkezetét, a negyven fejezet tárgyát és nagyjában a háromezernél több tételre rúgó címszólistát, még nem esett szó címről, alcímről. Csak azt tudtuk, hogy megpróbálunk segíteni az általános iskola felső tagozatosainak és a középiskolásoknak a magyar- meg a történelemórákon fölvetődő régi, eltűnőben lévő szavak megértésében.
Miután megegyeztünk az általad javasolt főcímben, rám testálódott az alcím gondja. És ezekről a szavakról azt gondoltam, hogy eléggé érdekesek, különösek, hogy magukra vonhatják a könyvesbolt-látogatók figyelmét. Persze, sok más, hasonlóan különös, érdekes szót is ajánlhattam volna. A nyakhegedű mellett még egy ok szólt: a különféle kalodafajták sorában ezzel is találkoztunk, amikor iskoláskorú unokáinkkal megnéztük a sümegi vár szabadtéri kiállítását. És ők megjegyezték maguknak a szót. Nyilvánvalóan lehettek volna más alcímhármasok is: repülőhíd, diaboló, diakonissza vagy talpasház, biplán, bukjelszoknya, netán snúrozás, farkasgúzs, szekunda.
– Ha pontosan nem is ugyanebben a műfajban, de lényegét tekintve ismeretterjesztés volt a Tintánál megjelent másik két köteted is, az „Újságíró-iskola” és legutóbb a „Körkép a magyar nyelvről”. Mi sarkallt a megírásukra?
– Ezek az ötletei is a Tintánál érlelődtek. Mindkettőről sokat beszélgettünk. Az Újságíró-iskola volt az egyszerűbb eset. Sok-sok év újságírói tapasztalatait próbáltam összefoglalni azért, hogy ha csekélykét is, de segíthessek a talán későbbi kollégáknak. A másik kötet története ugyanúgy kezdődött, mint a Mit jelent? históriája. Interjútárgyakról beszélgettünk s arról, hogy egyről-egyről kit kérdezzek-kérdezhetnék meg. Sokukat személyesen is, másokat csak hírükből, könyveikből ismertem. Mind a tizennyolcan vállalták az interjút. Igyekeztem felkészülni a tárgyból és a megkérdezett személyéből. Szerencsémre elárasztottak az ismereteikkel. Akár anyanyelvünk születéséről, akár a nyelvművelésről, a helyesírásról, helyneveinkről, az első magyar nyelvű könyvről, a tájszavakról, a szókincsünkről vagy a számítógép és a nyelvtudomány kapcsolatáról esett is szó. Ezeket az ismereteket kellett, próbáltam a kötetben „továbbadni”.
– Az ismeretterjesztő interjú, cikk vitathatatlanul az egyik legfontosabb sajtóműfaj. Hogy csöppentél ezek világába?
– Réges-rég volt. A szegedi, akkor József Attila nevét viselő tudományegyetem bölcsészkarán kezdődött. Sok fontos ismerettel gazdagodhattunk ott – igaz, sok olyat is meg kellett tanulni, amit már akkor is fölöslegesnek tartottunk. De voltak tudósnak, embernek egyaránt nagyszerű tanáraink is! Akik – kis túlzással – „dézsából öntötték ránk a tudást”. És felébresztették, nevelgették bennünk az új és újabb ismeretek iránti kíváncsiságot. Csupán élni kellett a lehetőséggel. És volt egyetemi színpadunk, voltak országos szellemi vetélkedők, tudományos diákköri rendezvények. Mindezekért jó volt egyetemistának lenni. Nekem pedig a Tiszatájban megjelent néhány írásom is.
Utána is gyorsan teltek az évek, és 1970-ben ilyen-olyan hivatalos papírokra már azt írhattam: „foglalkozása – újságíró”. A Békés Megyei Népújság kulturális rovatában kezdtem dolgozni. Ennek a rovatnak volt a dolga a tudománnyal foglalkozó és az ismeretterjesztő cikkek „előállítása” is. Ezektől tovább nőtt a kíváncsiságom.
Aztán 1976-ban váratlanul meghívott az ismeretterjesztő műfaj akkori vezérhajója, az Élet és Tudomány. Ott külső szerzők legtöbbször társadalomtudományi tárgyú írásait szerkesztettem. E témákban írtam is. Ott ébredtem rá igazán, hogy ha bárminek köszönhetően lett x mennyiségű új ismeretem, az rögtön fölkeltett 2 vagy 3 vagy még több x mennyiségnyi további ismeret utáni vágyat.
Egy bő évtized után áthelyeztek a Népszabadsághoz. Ott a kulturális és tudományos rovatban az arányokat tekintve több saját ismeretterjesztő cikk, interjú írása és kevesebb szerkesztői feladat várt rám.
– Milyen volt a Kádár-korszakban az újságírás? Mennyire volt szabad kezetek? Mekkora volt a politikai nyomás?
– Volt politikai nyomás. Hol enyhébb, hol keményebb. Nem egyforma súllyal érezte, persze, a főszerkesztő és a beosztott munkatárs. Nem egyformán a belpolitikai rovat és a sportrovat. És tagadhatatlanul létezett öncenzúra. Erre a kulturális, valamint a tudományos tárgyú meg az ismeretterjesztő cikkek esetében – szerencsémre épp ilyen rovatban dolgozhattam – talán kevéssé is volt szükség. És a szó nemes értelmében ügyeskedhettünk, még a közvetlenül politikai rovatokban is. Azt nyilván nem lehetett leírni, hogy 1956 forradalom volt. De az akkor történteket nem mindenki akarta ellenforradalomként említeni. Lehetett azonban azt mondani: „1956 októbere” vagy „1956 tragikus októbere”. Az olvasók érthettek belőle.
A politikától, a hatalmi viszonyoktól teljességgel független újság, újságírás persze napjainkban is csak álom. De a sajtó ma minden létező kötöttsége, a sokféle „politikai elvárás” ellenére is szabadabb, mint volt pályám első éveiben.
– Átélhettél másféle változásokat is. Megjelent a számítógép…
– A komputer létrehozásának, elterjedésének jelentősége csak Gutenberg munkásságához és a rotációs nyomdagép megalkotásához fogható. A negyedszázaddal ezelőtti, ma már kőkorszaknak tekintett években még vagy magunk gépeltük az írásunkat, vagy gépíró kolléganőinknek diktáltunk élőben, ritkábban telefonon, gyakorta még vezetékes telefonon. A rovatvezető vagy a helyettese papíron javított a szövegen, ha sokat kellett változtatni, a kolléganők újra legépelték. A papíron jóváhagyott cikket a nyomdász kollégák szedőgépbe kopogtatták, ennek papírlevonatát a korrektorok javították, a papírra vetett javításokat ismét a nyomdászok vették kézbe, majd a gépből kikerülő ólomhasábokból-oldalakból újabb munkafázisok után került a szöveg, kép, illusztráció a rotációs gép hengereire.
Majd megjelent a számítógép! Mi, akik megéltük ezt a változást, emlékezhetünk, hogy nem könnyen állt rá a kezünk az új billentyűzetre. Tudtuk, persze, hogy egy sok lehetőséggel kecsegtető újságvilágba lépünk. Az első betűtől a teljességgel késznek tartott szöveg utolsó betűjéig minden-minden a képernyőn történik, és képernyőn kapja a szövegeket, képeket a nyomda. Alaposan felgyorsult így a szerkesztőségi munka.
Ezzel egyidejűleg azonban felbukkant néhány rossz mozzanat. Az egyik, hogy bizonnyal főként gazdasági kényszerűségből sok lap megvált a korrektoroktól – és őket nem helyettesíti azonos értékűen a számítógépek helyesírási programja. (Ne tagadjuk: az újságírónak eleve illenék helyesen írnia – a szerk. megj.) A másik, hogy a minden eddiginél több lap az addig megszokottnál jóval több „újságcsinálót” kíván. Valószínűleg most sem születik több istenáldotta tehetség, mint annak előtte sokáig, és most sem tanulták, tanulják meg sokkal többen a zsurnalisztika megtanulható elemeit. Sok az ügyetlenül, felületesen megírt cikk, az értelemzavaró hiba. Nemcsak az egyszerű sajtóhiba, hanem például az, hogy a cikkíró száz kilónak vél egy tonnát vagy bombasztikusnak mond egy bombagólt. Hozzáteszem, hogy az írott sajtó jól képezett jelenlegi vagy leendő munkatársainak arányát az is csökkenti, csökkentheti, hogy sokukat elcsábítja a képernyő. Ezzel természetesen nem akarom azt sugallni, hogy fölösleges a televíziós újságírás. Sőt, az egy fantasztikus, a lehetőségeit ma még teljességében ki sem használó csoda.
– Mik voltak ismeretterjesztő újságírói pályád legemlékezetesebb – legkellemesebb és legkínosabb – pillanatai?
– Szerencsémre az emlékezetesekből volt több. Hiszen „enyém volt a világ”. Kíváncsiságomat – és talán több-kevesebb olvasó kíváncsiságát is – kielégítendő kérdezhettem nagyszerű tudósokat: történészeket, orvosokat, nyelvészeket, biológusokat, régészeket, néprajzosokat, statisztikusokat, csillagászokat, fizikusokat, hadtörténészeket, demográfusokat. És találkozhattam jó néhány, a maga szakterületén nem kevésbé jeles „kétkezivel”. Kötélverővel, kováccsal, kefekötővel, üvegfúvóval, nemezelővel, gyémántcsiszolóval, csipkeverővel, gyertyamártóval, kosárfonóval – az utóbbi szakmát persze pontosabb lenne kosárszövésnek nevezni. Megismerhettem kisebb múzeummal felérő gyűjteményeket, bennük tüzesvasalók, rózsafüzérek, gyűszűk, báli táncrendek pompás arzenálját. Szinpetriben (aki nem tudná: Borsod-Abaúj-Zemplén megyei község, az edelényi járásban – a szerk.) születése közben láthattam a világ legnagyobb könyvét, Budapesten meg a japánok néhány milliméteresnek megalkotott bőrborítós minikötetét. Kezemben tarthattam egy ki tudja, milyen messziről, akár több ezer fényévnyi távolságból érkezett meteoritot meg egy átlátszó műanyagba dermesztett Hold-darabkát. Őrzöm az emléküket.
És hogy mi volt „ismeretterjesztő pályám” legrosszabb emléke? Az első világháború egy kevéssé ismert mozzanatáról szóló interjúmhoz kötődik. Nyugdíjasként is vissza-visszadolgoztam a Népszabadságba. Ezt az írást egy péntek estén interneten küldtem a szerkesztőségbe. De már nem jelenhetett meg.
– Min dolgozol most?
– Ismeretterjesztő jellegű kötetekről írok recenziót a Könyvterasz.hu internetes portálnak. Örülök ennek a lehetőségnek, mert változatlanul él bennem a kíváncsiság. És ha nem interjúvolok is érdemesnél érdemesebb szakembereket, mégis, mintha a csak magamban megfogalmazott kérdésekre válaszolna Berend T. Iván, Hermann Róbert, Romsics Ignác és tudóstársaik könyve, írása. Olvashatom – mégpedig nagyon figyelmesen olvasom, mert a recenzens felelősségével kell ezt tennem – a magyar képes levelezőlapok históriáját bemutató, a történelmünk fontos mozzanatainak statisztikai adatait felsoroló vagy éppen a 20. század hazai újsághirdetéseiből válogató kötetet. És ezeket ajánlhatom – ez is ismeretterjesztés! – a portál megnyitóinak.
Egy éve kezdtem el foglalkozni a múlt másfél évszázadban az újságokban megjelent hirdetésekkel. Lenyűgöz, hogy mennyire tükrözik ezek a 19. század végének és a 20. századnak a világát. Egyelőre gyűjtöm és rendszerezem az anyagot, bízom benne, hogy 2022-ben megjelenik a korabeli valóságot bemutató hű tükör.