A napokban például három előadásban mutatták be a Staatsoperben a nálunk kevéssé ismert Giordano-operát,az Andrea Chéniert. A nagy francia forradalom idején játszódó történet hőse, vagyis inkább címszereplője a költő, akit a zeneszerető közönség ebből az operából azért ismerhet, mert jószerivel minden operagálán eléneklik a tenorok egyik legnépszerűbb áriáját. Hévvel, szenvedéllyel.
A Staatsoperben José Cura is úgy adta elő az első felvonásban, hogy utána tombolt a közönség. Mert, hogy a történet szerint a költő az arisztokraták végnapjain egy úri társaságban a szegények fájdalmas nyomoráról alkot verset. José Cura igen fogékony erre a témára. Maga is nehéz sorból indult, és amikor először járt Budapesten, azt kérte a szervezőktől, hogy a szabadnapján mutassák meg neki azt a városrészt, ahol a szegények élnek. Remek szociofotó-sorozatot készített. Akinek ilyen hangja van, mint neki, és olyan érzékeny a világ dolgaira, az egészen másképp énekli ezt az áriát, mint a legtöbb híres tenor. A közönség pedig megérezte, hogy itt valami különlegeset hallott.
Amúgy a történet igazi főszereplője egy fiatalember, Gérard, aki szolgasorból lett forradalmár, szerelmes ugyanabba az arisztokrata hölgybe, mint Chénier, ő vívódik a kezében lévő hatalom lehetőségei és a szívében munkálkodó érzelmek, meg a tisztesség viharai között. Roppant bonyolult szerepet kapott, mégsem éneklik sűrűn áriáit – mert nem fülbemászók. A Staatsoperben Marco Vratogna olasz bariton énekelte, aki a világ legnagyobb operaházaiban szerepel a legismertebb operákban. A drámai sorsú arisztokrata hölgy Martina Serafin volt, született bécsi énekesnő, aki ugyancsak a legnépszerűbb szerepeket vitte már színpadra a híres operaházakban.
A Kunsthistorisches Museum mostani szenzációja a Habsburgok kincseinek bemutatója. Abban semmi meglepő nincs, hogy egy valamikori világbirodalom kincseskamrájában mi minden halmozódott fel az évszázadok folyamán. Az igazi meglepetés, hogy micsoda mestermunkák azok az arany- meg drágakő kincsek.
A közönség láthat egy filmet, „A kerekek, amelyek mozgatják a világot” címmel. Zseniális munkákat mutat meg, az 1500-1600-as években készült szerkezeteket, amelyek apró szobrokat, órákat mozgatnak. Közelről látható, hogyan működnek ezek a parányi csodák. Mind-mind mechanikai bravúr, fogaskerekek, kallantyúk, amelyek remekbe készült figurákat mozgatnak. És évszázadok óta működnek. Sem elem, sem áram, sem chip – „csupán” a mesterség művészete, amelyhez igazán csak ráadás a rengeteg arany, gyémánt, gyöngy, meg a kókuszdió és a rinocéroszszarv, amelyet ugyancsak felhasználtak, hogy megörvendeztessék a fenségeket.
A tárlat legértékesebb darabjának tartják Cellini híres arany sótartóját. A 26 centimétermagas reneszánsz sótartót, a Salierát arany szobrokkal Ceres – a földművelés római istennője – és Neptun, a tenger istene ékesíti. A sótartót 1540–43 között I. Ferenc francia király megrendelésére készítette a mester. A rendkívüli ritkaságot 2003-ban ellopták a bécsi múzeumból, és csak 2006-ban került elő. A Salierát megkerülése után rövid ideig ismét megtekinthették az érdeklődők, azonban a viszontagságok közben megsérült műtárgyat restaurálni kellett. Erről a darabról sokat írtak, valóban gyönyörű. De a többi, mintegy kétezer különlegesség is az.
Meg az is, hogy a múzeum termeiben iPad-eken lehet megnézni minden tárgyat, és a hozzájuk tartozó információkat is el lehet olvasni – senki sem tesz kárt az Apple-kütyükbe. Csak mindenki szívja magába a tudást és az élményt.
Háromórányi vonatútra innen.