Legendás asszonyok a színpadon. Az egyik ünnepelt díva volt, a politika próbálta kihasználni, s mert nem ment, tönkretenni. A másik politikusfeleségként élte le életét s paradox módon lett kora jellemző figurája. A Pesti Magyar Színházban az Ópiumkeringőt, Lengyel Ferenc jazz-storyját, a Vígszínház Stúdiószínpadán Kornis Mihály művét, a Kádárné balladáját mutatták be. (Nyitó képeink: Juhász Éva felvétele Pataki Szilviáról Karády Katalin szerepében és a Kádárnét alakító Kútvölgyi Erzsébet a Vígszínház fotóján.)
A „Madárka” Sokan és sokféleképpen próbálták már színpadra, filmre vinni a körülrajongott díva, Karády Katalin alakját. Volt már rejtélyes és kacér, titokzatos és zárkózott, kiismerhetetlen, szeszélyes nő és megközelíthetetlen dáma, mindenekfölött a végzet asszonya. De hogy mit rejtett a külső csillogás, milyen titkokat hurcolt magában, arról nem sok szó esett. Sem gyermekkoráról, melynek terheivel érkezett a művészvilágba, sem a látványos, sikeres felszín mögött rejtőző ellentmondásos kapcsolatokról, helyzetekről, sem meghurcoltatásának drámai időszakáról.
Lengyel Ferencet színpadi szerzőként Karády Katalin visszaemlékezési nyomán a színésznő sorsának ez az utóbbi időszaka ragadta meg, hozzáfűzve élete szerelmének, a nem kevésbé titokzatos Ujszászy tábornoknak részben már ismert, részben a mai napig történelmileg földerítetlen históriáját. Az egykori Karády-filmből kölcsönvett címet viselő monodráma, az Ópiumkeringő, amelynek előadását Lengyel Ferenc maga rendezte, azt igyekszik megmutatni, miként lett az ünnepelt és elkényeztetett művészből testileg és lelkileg meggyötört, megkínzott, de magát megadni sohasem hajlandó ember. Karády dalokkal megszakított monológjában itt valóság és vízió, álom és hallucináció keveredik. Szenvedéstörténetét mondja el, megkínzatása minden pillanatát, vágyait és a reménykedés perceit, szabadulását, bujkálását és a megmentett gyermekek történetét, majd az újabb, az örökre elveszett reményt és az utolsó menekülést.
Lélekébresztő és lélekemelő, balladisztikus tragédiát képzelt Lengyel Ferenc, és ebben segítőtársra lelt Subicz Gáborban, aki a régi dalokat jazzre hangszerelte, az egész előadást végigkísérő összekötő zenét írt. S bár egy pillanatnyi nyugalmat nem enged a szöveg sem hallgatója, sem egyetlen, szinte mozdulatlan pozícióba kényszerített, gesztusszegény, csak karjával és a kezével, hol kitárt, szétfeszített, hol összecsukott tenyerével játszó előadója számára, mégsem hoz őszinte drámaiságot. Pedig a feketeruhás, törékeny „Madárkát” – ahogy a darab szerint Ujszászy nevezte – mutató Pataki Szilvia óriási fizikai erőfeszítéssel éli Karády szerepét. Nem csak az ő hibája, hogy a kivetítő valóságával megkétszerezett jelenléte, a kamerával felnagyított arcjátéka sem elegendő a Karády-sors mély és hiteles megfogalmazására. Egy tisztábban, pontosabb dramaturgiával fölépített monodrámában, amely megteremtette volna az egyensúlyt a maga vállalta időszak, a börtönhónapok és az utána következő drámai periódus között, is csak egy sokkal súlyosabb színészi személyiség tudta volna megmutatni az összetört, megtiport, rémeit és angyalait látó, poklot megjárt díva alakját. Ráadásul Pataki Szilvia énekhangját az erősítés ellenére is sokszor elnyomja a Fekete-Kovács Kornél vezényelte nagyzenekar, a Modern Art Orchestra.
S míg az Ópiumkeringő szerzője valós történetre és a szenvedés lázálmaira építette darabját, a Kádárné balladája ma már történelmi értékű beszélgetések segítségével állította a néző elé azt a látszólag háttérben meghúzódó asszonyt, aki, bármily abszurd is, kora meghatározó személyisége lehetett.
„Mit tudom én” Kornis Mihály évtizedekkel ezelőtt talált rá a Kádár házaspár zavarba ejtő vallomásaira. Tamáska Máriáéra, aki interjúkban mesélt önmagáról, közös életükről, szeretett férjéről, és Kádár Jánoséra, aki hírhedt, utolsó, immár zavart elméjű, magyarázkodó, tiltakozó, felelősséget elutasító beszédében, amit váratlanul és kéretlenül adott elő a Központi Bizottság ülésén. Kornis két monodrámát írt. A Kádárné balladáját és a Kádár utolsó beszéde címűt. Akkoriban sokan, elfogadva a két szöveg dokumentumértéket, vitatták dráma voltukat, színpadi létük, előadhatóságuk lehetőségét. Született ugyan belőlük előadás, de az elismerés elmaradt. Pedig jól látszott, a két szöveg Kornis írói megfogalmazásában különleges szembesítő élmény.
A képen: Kútvölgyi Erzsébet Kádárné szerepében (Foto: Vígszínház)
A Vígszínház stúdiójában Telihay Péter rendezése a belső monológnak tökéletes színpadi szituációkat teremtve tágította tényleges korképpé a Kádárné balladáját, amely semmiképpen sem csupán az asszony története. A nő és a férfi mindvégig együtt van benne jelen. És valójában ez Kornis balladájának remeklése, meglátta és megmutatja, ahogy Tamáska Mária személyes sorsa összeforrt férjéével, és egyben az egész rendszerével. Jelképes figura ő, a „kádári kisember” tökéletes megtestesítője. Ahogy a kezdetekről beszél, ahogy önmagát elhelyezi a történetben, amely már nem pusztán az övé, ahogy természetes egyszerűséggel és valami megfoghatatlan bölcsességgel igyekszik elfogadni a maga szerepét, miközben időnként látszólag a kihagyottak sértettségével figyeli, mi történik körülötte, ahogy rácsodálkozik a világra, ahogy szeretettel, aztán hittel és fegyelemmel kíséri, követi, majd mentegeti urát. Mint aki az utolsó pillanatig semmit sem ért abból, mi zajlik körülötte. Tétova történelmi mellékszereplő, akiben kiteljesedik a főszereplő, mert ők akárhogy is, ketten egymást kiegészítve adták a rendszer lényegét.
Telihay Péter kicsinyke stúdiószínpadán Kútvölgyi Erzsébet (a képen) remekel. Maga a megtestesült Kádárné még úgy is, hogy a rendezői szöveghúzás megfosztotta fontos pillanatoktól. A színésznő természetes egyszerűséggel az embert játssza, az urát feltétel nélkül elfogadó, szerető, kisszerűségében komikus asszonyt, aki akkor is konokul hű az eszméhez, ha az épp elárulja, háttérbe taszítja őket. Különös érzékkel mutatja meg a hatalomba csöppent, puritán, természetes eszű, ám primitív, szürke asszony rácsodálkozását a világra, ahogy magára ölti a kalapot, a nagy napszemüveget, magához szorítja retiküljét, és kilép megszokott környezetéből. Mélyen átéli, hogy ők ketten ezentúl a „nagypolitika” résztvevői. Aztán ahogy lassan visszasüllyed a férje minden pillanatát féltve leső, csakis friss tojást tálaló, értetlenkedő, naiv vagy naivitást színlelő nő szerepébe. Kútvölgyi szerepformálása nincs híján az abszurditásnak és a finom érzelemnek, a humornak, a groteszk fintornak sem.
A végjátszmában Tamáska Mária áll, nem akarja érteni, vagy tényleg nem érti, mi történik körülötte. Hogy Nagy Imrét „megölték vagy mit tudom én meggyilkolták”, hogy „temetés”, hogy Kádár „nem hivatalos rá”… neki mindegy, számára ez a „mit tudom én” a valóság.
És ezzel a közös valósággal végre szembe kell nézni.