(Szerző: M. Legyel László) Dézsi Ibolya igen bátor, bátor íróasszony.. Ha jól végzem most a munkámat, a végén kiderül, miért voltam én olyan bátor, hogy Adyt citáltam ide elő.
Dézsi Ibolya a legnehezebbre vállalkozott, amire regényíró vállalkozhat. Azt mondta, hogy én magam vagyok a hősöm, vagyis belebújok a bőrébe, még inkább a személyiségébe, életébe. Ezt nem kell hosszan magyarázni. Tessék csak végiggondolni, mi a különbség a két mondat között: a) Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér. b) Végül homokos, szomorú, vizes síkra jutottam.
Dézsi Ibolya azt mondja a regénye címében, hogy Én, Földes Jolán. És ezzel nagyon sokat vállal. Azokat a kérdéseket például, amelyeket most fel fogok tenni.
Az egyik, hogy ha a „másik” nevében írok, mit kezdek annak nyelvezetével. Átsajátítom egészen, vagy feltámasztom úgy, hogy itt, a mái korban is meg tudjon élni? Az első csapda, hogy akkor utca vagy ucca (úgy, ahogy Ady, József Attila és maga Földes Jolán is írta)? Kevésszer, de akad ebből bonyodalom. Aztán hogy mondta volna a régebbi kor írónője, hogy „esszéimet”, ahogy ma mondjuk, vagy ő még a fogalmazás szót használta volna. Kijött volna-e az írógépéből az, hogy „antiszemita felhangokat idézve elő”. Bevezetésre került a nyolcórás munkaidő (vagy bevezették)? Vagonokra pakoltak? És „riportot készítettem vele”, ahogy ma mondják pongyolául, vagy interjút, intervjút esetleg (hisz’ akkor még ez a forma volt a gyakori)?
Ezt itt befejezem, bár hosszú a jegyzetem, de eleve elhatároztam, hogy csak az ötvenedik oldalig vizsgálom ezt a kérdést. Nem álltam meg ugyan, de ennek a „szőrszálhasogatásnak” csak egy értelme van: remélem, hogy lesz második kiadás, és mivel az állva hagyott szedés nem ólomban van, lehet majd változtatn
Az igazi kérdés ugyanis úgyis az: ki az a Földes Jolán, akiről Dézsi Ibolya azt mondja, hogy ÉN.
Író volt, emigráns, világcsavargó, néha boldog, néha reménytelenül boldogtalan asszony, tudtak róla a legnagyobb nyugatos írók-költők, de igazi elismerést nem kapott tőlük; írt róla Eleanor Roosevelt.
Itt most kell egy kis kitérőt tennem. A First Ladyknek olykor támadhat olyan gondolatuk, hogy nekik irányítaniuk kell a közvéleményt. Divattal, újságrovattal, de az ős minta, Nagy Katalin cárnő például lapot alapított. És ilyenkor sok minden megtörténik. Mint az irodalomban is. Bizony, sokan vannak olyan író asszonyok (asszony-írók) akik „megtörténtek”. Jelen lenni, valahogy más, sokszor akár gyengébb kvalitásokat igényel, megtörténni viszont nagyobb az esély. Leginkább a művel. A vörös pimpernellel, a Hangyabollyal, vagy a Tamás bátya kunyhójával, az Elfújta a széllel, a Frankensteinnel. Mert igen, írhatott, fordíthatott bármit elébb és később Földes Jolán, mégis csak egyszer történt meg igazán. Jelen lenni nem tudott.
Milyen szép lett volna, ha maga Földes Jolán Kajászó macskának merte volna fordítani a párizsi sikátor elnevezését! Pedig amúgy nagyon bátor volt. Mert most már csak egy kérdést kell megválaszolnunk (ismétlem): kicsoda is maga Földes Jolán? Ez Dézsi Ibolya legfontosabb kérdése, és ő – mondom, bátor – válaszol rá.
Van tehát egy nagyon nem tehetségtelen, többnyire szerencsétlen, mint szerencsés, de soha el nem vesző pesti zsidó lány/asszony, aki olykor kedvtelésből, olykor meggyőződésből, olykor csak úgy jobb híján írogat. És akkor, jókor, jó helyen beadja a művét egy nemzetközi regénypályázatra, amelyet az angol Pinker Kiadó írt ki, jeligével, de úgy, hogy először elsőnek kell lenni az itthoni gesztor, az Athenaeum pályázatán, hogy jöhessen a nemzetközi megmérettetés. Mind a két fordulóban győz. Jön az anyagi megbecsülés, a világhír, és mégis, marad az egyszeri megtörténés.
Bevallom, jó eséllyel én sem olvastam volna el az „Uccát”, ha történetesen nem Jolánnak hívnák az anyámat, és nem viselne maga is kétszótagú magyarosított leánykori családnevet. Mindegy viszont, hogy mi indítja az embert egy könyv elolvasására, a lényeg, hogy ez is megtörténik, és megállapítja: minden komoly könyvmoly (jaj, mennyire utálom ezt a komoly jelzőt, de itt nem lehetett kihagyni a szójátékot) el kell olvasnia ezt a regényt.
Dézsi Ibolya, amikor „rekonstruálja” Földes Jolánt, sokszor nyúl eredeti dokumentumokhoz. Idéz, másol, vagy csak felelevenít. Ezzel egyrészt bizonyítja az alaposságát, másrészt megint kinyit egy kérdést: mennyit, hogyan és milyen formában tett volna meg mindebből maga Földes Jolán, ha tényleg ő maga írja meg az életregényét? Erre nem válaszolnék, ellenben bemutatnám az idézetek hasznát.
Tehát a pályázati kiírásban van egy ilyen bekezdés: Amennyiben háború törne ki, amelybe a részt vevő országok valamelyike belekeverednék, a társult kiadók mindent elkövetnek, amit helyesnek tartanak, valamennyi körülmény figyelembevételével.
Ez konkrétan nem jelent semmit. Egyebekben meg a legtöbbet jelenti. Pontosan azt, amit maga a Halászó macska regény. Egyszerre van benne a bizonyosság, hogy bizony, lesz itt háború. És ott van a remény is: talán mégsem lesz. Meg az, hogy ha lesz, akkor az az értékek ellen lesz, az értékeket pedig meg kell őrizni.
Erről, és igazából semmi másról nem szól Földes Jolán regénye. A helyzetről, amit nem irányítunk. Az összekapaszkodásról, ami viszont a saját döntésünk. Arról, hogy minden öröm és minden bánat a miénk, és az még talán tőlünk függ, hogy miből mennyit választunk. Mert mindnyájan egyszerre vagyunk otthon és emigrációban ezen a Földön.
És erre tesz kísérletet Dézsi Ibolya. Az értékek megőrzésére, azzal, hogy felmutatja őket, pontosabban egy íróembert mutat fel, aki egyszerre hordozta és kifejezte őket. És ezzel a saját regénnyel – tudom, kemény szó, talán tévedek is – Dézsi Ibolya is megtörtént.
Ha semmi más eredménye nem lesz ennek a megtörténésnek, mint az, hogy még vagy ezren-kétezren elolvassák Földes Jolán Halászó macskáját, hát rendben is van minden.