Ki védi meg a gyerekeket?

Összeültek, akik sokat tudnak mondani azoknak, akik sem egy asztalhoz nem ülnek, sem nem hallgatnak azokra, akik sokat tudnak. Gyurkó Szilvia (gyermekvédelmi jogász), Kenderes Lilla (aktivista, Egységes Diákfront), Pető Attila (egyházon belüli abúzus érintettje, gyermekvédelmi aktivista), Szilvási Léna (szakmai vezető, SOS Gyermekfalvak), Békés Gáspár a beszélgetés házigazdája (CEU Bibó István Szabadegyetem) arról igyekeztek véleményt cserélni, hogy ki védi meg a gyerekeket?(A nyitó kép forrása: https://kinder-schuetzen-jetzt.ch)

Az elmúlt hetek eseményei megmutatták, hogy a magyar társadalom talán mégis csak érzékeny a gyerekekkel kapcsolatos visszaélésekre, sok tízezren vonultak az utcára a bicskei pedofilügy nyomán. Évek óta sorra derülnek ki a súlyosabbnál súlyosabb visszaélések, mint a gyöngyöspatai bántalmazó igazgató esete, a tatabányai büntetett előéletű molesztáló hitoktató botránya, a gyerekek éheztetése a nevelőotthonokban, Pető Attila és Hodász András gyerekkori szexuális zaklatása. A politika és a szakpolitika mindaddig hallgatott, amíg a legutóbbi kegyelmi botrány be nem döntötte a köztársasági elnöki pozíciót. A CEU Bibó István Szabadegyeteme által szervezett, az interneten is követhető beszélgetését nem sokan figyelték, ahogyan a helyszínen is csak néhány érdeklődő jelent meg a szakma és a sajtó képviseletében. Valószínűleg a három napig tartó csoda végére értünk ismét, és pontosan úgy van, ahogyan a szakemberek egyetértésben megfogalmazták: a gyermekvédelem és a gyermekjogok kérdései ügyében társadalmunk botránytól botrányig mutat érdeklődést.

Nagyon is elképzelhető, hogy nem elsősorban a gyermekek iránti érzékenység vitt utcára tömegeket, hanem a botrány politikai vetülete. Az ügy ezúttal is csak ürügy volt. Mivel hazánkban nagyon is domináns vezérlő elv a szemet szemért, így ez a nagy megmozdulás sokkal inkább a megúszásra adott válasz volt, minthogy ráébredtünk volna a gyermekbántalmazások rendszeres jelenlétére.

De hát ki és hogyan védheti a gyerekeket egy olyan társadalmi közegben, ahol nincsen valós igény a gyermekvédelemre, a gyermekek jogainak tényleges biztosítására? Ahol az az alapelv, „én is voltam gyerek, kibírtam, bírja ki a mai gyerek is, hiszen ilyen az élet”. És igen ebben aztán tetten érhető a magyar szuverenitásunk, mert lassan egy szál magunk maradunk Európában, olyan országban, ahol nincsen működőképes rendszer a társadalom legkiszolgáltatottabbjainak védelmére. Mióta világ a világ születnek az utódok, akiknek elsősorban semmi másra nincsen szüksége tértől, időtől, ideológiáktól és mindentől függetlenül, mint a figyelemre, a gondoskodásra, a védelemre és a feltétlen szeretetre.

A gyerek nem képes öngondoskodásra, de ettől nem lehet kiszolgáltatottja a felnőtteknek, sem szülőnek, sem nevelőnek, sem tanárnak, senki emberfiának. Az, hogy a gyermekvédelem és gyermekjog nem alapvetés egy társadalomban az az erkölcsi válság maximális megnyilvánulása. Lehet ostoba, politika által vezérelt törvényeket fabrikálni arra, hogy ne neveljünk nyitott, gondolkodó, a valós környezetével kompatibilis személyiségű, önálló embereket, és erre mondani, hogy íme, a gyermekvédelem, de ez sehová sem vezet. Talán ha nem néznénk messzebbre csak a lengyelek által létrehozott mintára, akkor nem tartana ott az ellátórendszerünk, ahol. Gyakorlatilag – a szakemberek egybehangzó véleménye szerint és a tapasztalatok fényében – a teljes ellehetetlenülés állapotában. Nincsen elég szakember, nincsen elég megfelelő intézmény, nincsen hathatós segítség. Pedig ebben az országban soha nem látott állapotban van a gyerekek egészsége, itt éheznek gyerekek, itt egyszerűen egy életre meghatározza valakinek a születéskori irányítószáma a jelenét és a jövőjét.

A társadalom megosztottságáról és az emberek burokban éléséről csak politikai értelemben szoktak beszélni, pedig általában kellene látni mennyire nem érintkeznek a különböző társadalmi csoportok, hogy semmit, de valóban semmit sem tud egy fővárosi, mondjuk II. kerületben élő a gyöngyöspataiak mindennapjairól.

Ott kellene hatékonyan védeni a gyerekeket, ahol még arról kell beszélni, hogy nem elég nem bántani a gyereket, hiszen, ha nem tudunk mindent megadni a kiteljesedéshez (és nem tudunk!), akkor nem érvényesülnek a gyermekjogok. A szakemberek napi küzdelme tartja fent a látszatát annak, hogy van gyermekvédelem Magyarországon.

Naponta kiáltanak a pusztába, de a kutya sem hallja meg a szavukat. Lassan felőrlődnek, betagozódnak mindazok, akik ebben a helyzetben tenni szeretnének, hiszen látják, meddig ér a hatásuk, mit tehetnek, bár pontosan tudják mit kéne tenniük. A kipattanó botrányokat követő tűzoltás nem old meg semmit. E témakörben a politikai akarat hiánya a hatalom részéről nem újkeletű. A hazai politikai közeg tudatlan és nem is hajlandó tanulni, mert valójában ezt az egészet nem tartja fontosnak. Pedig azt ugye jó tudni, hogy aki nem invesztál a jövő nemzedékébe, az az országát veszejti el.

Mindezek a gondolatok egy érdekes, és sokszínű beszélgetés lenyomatai, de valódi reményünk csak úgy születhet, ha vannak továbbgondolók, igazi rezonálók, és valódi közüggyé lesz a következő nemzedékek biztonsága, egészsége, jóléte és maximális kiteljesedésének lehetősége.