A József Attila szonett-koszorújáról elnevezett Hazám-díjat a XXI. Század Társaság héttagú kuratóriuma a (hét szonettre emlékeztető számú) kitüntetésre érdemes hét személyiségnek ítéli oda minden évben. A Varga Imre szobrászművész által alkotott József Attila-kisplasztikát és a kitüntető oklevelet minden alkalommal a magyar történelem első köztársasága kikiáltására (1918. november 16.) emlékeztető időszakban, ünnepi külsőségek között osztják ki.
A mai díjátadáson Kocsis András Sándor, a XXI. Század Társaság elnöke, a Kossuth Kiadói Csoport elnök-vezérigazgatója emlékeztette az ünnepség részvevőit a Hazám-szonettek keletkezésére. Fejtő Ferenc (1909–2008) író, történész, kritikus, publicista, József Attila barátja mondta el neki, hogy 1932. februárjában, miután szomszédok voltak, Fejtőék vacsoravendége volt a költő. Fejtő megemlítette József Attilának, hogy a Szép Szó esedékes különszámát ő szerkeszti, és szeretne egy verset tőle. József Attila megkérdezte: mire gondol? Azt nem tudom – felelte Fejtő –, csak a címét: Hazám. És megtörtént a csoda: másnap kora reggel József Attila bekopogtatott Fejtőhöz, és az asztalára tette a kéziratot: a Hazám szonett-ciklust…
Az ezekben a napokban Párizsban tartózkodó Juhász Ferenc, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett kétszeres Kossuth-díjas és József Attila-díjas költő – ugyancsak hagyományosan – köszöntötte a mai kitüntetetteket. Levelét Galkó Balázs színész, előadóművész olvasta föl. (Meghallgatásához tessék ide kattintani!)
Az idei kitüntetetteket – ugyancsak hagyományosan – a díjat odaítélő kuratórium tagja, Vámos Tibor mérnök-akadémikus méltatta. A XXI. Század Társaság a díjat azoknak a művészeknek és tudósoknak adományozza, akik a magyar közgondolkodásban, az ország tudományos, illetve kulturális és művészeti életében kiemelkedő tevékenységet folytattak, életművükkel hazánkat szolgálják/szolgálták. Íme a laudációk:
„Marosi Ernő a kutató, az összegező tudós, a tanár nemzedékek számára nyitott csodálatos ablakot kultúrtörténetünk befogadására és ötvözésére mai kultúránkba. Zolnayval úttörője volt a szemétbe rejtett és töredezett budai középkorunk visszaálmodásának és közkinccsé tételének. Hatalmas, a középkori művészetet átfogó munkája nélkülözhetetlen kézikönyvünk, a történelemben elmerült vidékek a folytonosság- és változatosság-tudatunkat. Minden gondolkodó számára alappélda az a hatalmas tudásanyag, amivel a kormeghatározásokban, az európai források és a hazai gyökerek megmutatásában működtet. Bizonyítja, hogy a puhának gondolt társadalomtudományokban ez a tudományos szigor éppúgy, mint akár a természettudományok világában. Csak a budavári töredékek elemzését idézem példának. Mindez élő hidat képez a ma művészetkritikája és értelmezése felé. Ez a híd egybefonja mindazt a mai törekvést, ami a klasszikus művészettörténelemből történelem- és társadalomtudomány összetevőt alkot.
Kovalovszky Mártát idézve: …A nemzetközi hírű középkorszakértő akár a gótika jelenségeit kutatja, akár a klasszikus modernek teljesítményét mérlegeli újra, vagy a naprakész fiatalok műveit vizslatja jóakaratú iróniával – ugyanabba a folyóba lép: a művészettörténetnek a múlt messzeségébe vezető, az ismeretlen jövő felé tartó áramába…
Marosi olyan módon tanárunk az esztétikában, ami mértékünk és értékünk mai tájékozódásunkban is. Ajánlat mindannyiunknak, köszönet neki!
Perényi Miklós # Tudatunkban a hangszerek képei összeolvadnak azokkal a kivételes élményekkel és azok szereplőivel, akik az eszményi képet számunkra rögzítik.
Nemzedékemben a hegedű így azonosult például Ojsztrahhal vagy Menuhinnal, a zongora Richterrel vagy Fischer Annival, a cselló pedig Casalsszal, Rosztropoviccsal és Perényi Mikóssal. Rosztropovicsot még élőben hallgathattam, Perényi, ennek az ideál-triásznak egyenrangú tagja, itt van közöttünk! Perényi zárt személyiség, aki egész lényével, minden megnyilatkozásával a zene végtelen, megfoghatatlan csodavilágát nyitja meg rajongóinak. Ebben a nyitásban varázslóként teremti meg tanítványok nemzedékeit, adományként egy megtisztulónak remélt világ számára. A szavak sánták, hallgassuk inkább, hogyan társalog Perényi Bachhal és ők mi közölnek velünk, korokon, nemzedéki világokon és messzi túl, azok efemer voltán.
Pogány Judit # A kultúrhistória lényeges elemként jegyzi meg a nagy forráshelyeket és forrás-időszakokat. A magyar történetben még kevés ilyen volt, a festészetben Nagybánya, az irodalomban talán Nagyvárad, mind a kettő a tizenkilencedik és huszadik század fordulója körül és némileg utána. A színművészetben ez a hely és időszak a múlt század hatvanas éveinek legvégétől két-három évtizeden át Kaposvár volt. Ennek a különös forrásnak különös szülötte a szó eredeti értelmében és művészi alakjában Pogány Judit. Zsámbéki, Babarczy, Ascher rendezői tehetsége nyomán ebben az újmódon alkotó világban ott szerepelnek a kor akkori nagy ígéretei, mai színházaink derékhada. Pogány Judit Zsámbéki felfedezettje volt, egyedi jelenség ebben a körben is. Antihős! Nem a nagy drámai tragika, de nem is a figurájával vonzó szubrett, hanem főleg – a maga vallomása szerint is – a gyenge a sérült ember a maga groteszkségében, esendőségében. Azonban olyan empátiát ébresztő sokarcúságában, amiben magunkra, környezetünkre úgy ismerünk, ahogy ő szándékaiban is fogalmazza: másképp hagyjuk el a színházat, mint amikor jöttünk. A rendezőket, a színészi és színházi közösségeket dicséri, hogy ezt a ritka csodát felismerték és elismerték. Ez a kettősség hatott a választásaiban, eljövetelében, majd a visszatérésben Kaposvárra, nagyszerű szerepei a pesti Katona József színházban és – a mostanában az egyre magasabbra törő – Örkény Színházban, de mindenütt ott, ahol valami új, vagy megőrzendő értékmentés készülhet.
Az alapfigura csak úgy válhat ilyen lélekemelő erővé, ha mögötte egy sokszínű és magát sokszínűen, kemény munkával alkotó színész-egyéniség dolgozik. Jelképezik ezt kedvencei, az örök színházat örömmel és szomorúsággal leképező bohócfigurák, a százféle hang, amin meg tud szólalni, s kiemelkedően a gyermekekről és gyermekeknek szóló szerepekben. Ilyen ő a közéletben is, aki a jó ügyek mellé áll, azok mellé, akik rászorulnak és alulmaradnak az élet kegyetlenségében.
Örülünk és köszönjük, hogy köztünk van.
Sajdik Ferencet a legkönnyebb illusztrálni, hiszen illusztrálja ő magát, egész életművével. A karikatúra komoly műfaj, (mindenkinek jusson eszébe Karinthy a humorról), lehet keserű, leleplező, élve boncoló, gyilkos szenvedéllyel öntött és lehet olyan, mint Sajdiké, aki alkatában és programszerűen vidám, bizonyítva, hogy az élet élhető, még olyan szörnyű világokban is, mint amiknek immár több, mint nyolc évtizede részesei vagyunk. Senki se gondolja, hogy ez a világnézet felületes, empátia nélküli. Sőt! Sajdik nyomán vegyük tudomásul, hogy ez éppúgy művészet, mint életünk más formákban kifejezett drámai, így tragikus ábrázolása. Lehet az, ha művész prédikálja a maga sajátos, egyéni eszköztelennek tűnő eszközeivel. Megmutatja, hogy a gyermekkor csodássá tehető, a felnőttek pedig többségükben mosolyogni valóan csetlő-botlók nagyképű, fontoskodó, álságos világukban. Így lett a Pogány Judit hangjával megszólaltatott Pom-pom, a nagy ho-ho, és ezekkel Csukás István is, meg a „bontott csirke” maradandó, nemcsak a régi mesék gonosz mostohái, így a többi Sajdik figura, túlélve a régi újságokat, filmeket, életben tartva a rajzba költött pályatársakat.
Solymosi Frigyes # Solymosi Fricitől kértem egy olyan képet, amelyen ő látható, amikor a laborban dolgozik. Kaptam helyette képeket futballozó korszakáról, tudományos és társadalmi közéleti szerepléseiről, de a laborok, ahol Szegeden és a világ számos, Nobel-díjasokkal tündöklő helyein, ahol ő kitüntetett meghívottként alkotott, nem szerepeltek. Pedig ott érte el azokat az eredményeket, amelyek révén a legobjektívebb mércék szerint a legmagasabb színvonalon idézett magyar kémikus. A téma a kémia és fizika csodái: azok az anyagfelületi, általában igen gyors jelenségek, amelyek különböző katalizátorok közreműködésével alapvető átalakulásokat hoznak létre, bomlásokat és egyesüléseket. Ezeknek a csodákat feltáró elméleti eredményeknek a gyakorlati alkalmazása is köteteket tölthet meg, a vegyiparban, a környezetvédelemben, a gyógyszeriparban, mindennapi életünkben. A labor tehát – ezek szerint – számára az intim szféra, a tudomány elkülönülésre szolgáló világa. A többi pedig azé a sokszínű emberé, akinek szeretetre méltó és tiszteletet kivívó személyiségét jó lenne megsokszorozni. Jelleme és tudományos eredményei adták azt a szép szilárdságot, amivel nézeteit a meggyőződések és értékrendek alapján, helyezkedések és megalkuvások nélkül publikusan hirdeti.
Ha szoboranyagban gondolkodom, nem bronz, vagy márvány, hanem szép, világos, de kemény és jól faragható, életről tanúskodó kőrisfa.
Szigeti László # Mikor az idei leveleket címeztük Szegő Panni – Kocsis András kedves munkatársa, a kuratórium ülését követően – megkérdezte tőlem, hogyan szólítsuk meg Szigeti Lászlót, hisz’ igazgató van töméntelen, így nem lenne elég illedelmes. A válasz egyértelmű volt: Kalligram egy van (illetve kettő, a kiadó és a folyóirat), a megnevezés pedig a legmagasabb rangot jelzi. Nem is könnyű nekem őt dicsőítenem – például Esterházy Péternek nem egy laudációja nyomán. Az egyediséget sokan próbálták körüljárni, maga az ünnepelt is tűnődik azon, mit tart gazdag irodalomszervező és irodalomtudós munkássága főművének? Számomra a legjobban összefoglaló a közép-európaiság építőjének megjelölése. Ez a századok során alakuló és ma is kritikusan fontos és – sajnos ma is beteg – szellemi szövetnek a továbbalkotó és gyógyító ápolása. Csak ha a magam könyvtárának Kalligram-kiadványait nézem, már is megfoghatóan érzékelem azt az átfogó, újat és újra teremtő szellemet, amit ő egyszemélyes Pallaszként és Hermészként éleszt számunkra a kallosz / szépség és a gramma / betű ötvözetével. Sorakozzunk mind többen őmellé!
Vekerdy Tamás apostoli munkát végez a Waldorf pedagógiai rendszer magyarországi honosításában és ehhez is kapcsolódóan talán legfontosabb és legnehezebb problémánk, a nevelés nagy ügyében. Hatalmas klinikai praxisa és széles irodalmi tevékenysége során erősíti azt a mélyen humánus nézetet, hogy az ember születésétől fogva természetesen és elsősorban a saját adottságai és értékei szerint fejlődhet. A szülőnek, a nevelőnek az a feladata, hogy ezeket az individuális sajátosságokat felismerje, egészséges fejlődésében ápolja és segítse. Számomra különösen tanulságos, hogy a Steiner-i antropozófiai megfontolásokhoz kapcsolódó metafizika a gyakorlatban milyen párhuzamosan működik a felvilágosodás racionalizmusának következményeivel. Ebben a szabadgondolkodó és mások gondolatszabadságát tisztelő világnézetben példamutatóan tartózkodik a dogmatizálástól, de szép példájával terjeszti mindazt, ami nekünk megkeseredett, görcsös világunkban hiányzik.
A bölcs életfilozófiához őt Idézem: Siker az, ha viszonylag kiegyensúlyozottan tudok élni, ha kibírom önmagamat, nem leszek magamtól depressziós, a családom sem lesz tőlem, és én sem a családomtól. Ezek valódi sikerek az életben.
Hovanyecz László # Újra felfedezik a fotográfiát, mint önálló művészeti kifejező eszközt. Ennek az újra-felfedezésnek a hitelességét bizonyítja világszerte a mostanában rendezett kiállítások sora. Az érték, amit ez a műfaj megjelenít az a pillanat erejével kifejezhető előzmények és következmények tudatot megmozgató bűvössége.
Ugyanezt szeretném érzékeltetni a nemes újságírásról. Az a nemes újságírás, amit Hovanyecz László barátunk napihír fénykép-tükrében jelenít meg, az történelmi hátteret érzékeltet és jövőt vetít képzeletünk elé. Aki ezen a fokon ír újságot, annak birtokolnia kell a folyamatok tárgyi és gondolkodási tudását. Ezt az alapot párosítja a meggyőződés és meggyőzés nyelvi erejével. Így képes a tehetség a folytonosságoknak és pillanatnyiságoknak a kapcsolásra. Ahogy ritka a jobb és rosszabb szándékú mesteremberek között az avatott művész, úgy ritka az újságírásnak ez a csúcsa. Hovanyecz ilyen volt. Minden cikkével, verbális portréjával meglepett, mennyi gyökerekig hatoló előkészítő munka és alaptudás eredménye lett az a keményen kimért kolumna, amivel napjaink eseményeinek megértéséhez embereket, műveket, életpályákat és sorsokat jelenített meg.
A nemes újságírás mélyen etikai műfaj, az állásfoglalás példája és a befolyásolás felelősségének mindennapi vizsgája.
Ezeket az erényeket gyakorolta közöttünk, a kuratórium munkájában. Az évek során kiválasztottak minősége bizonyítékunk. Gyakorlatunkban rá emlékezünk.”
A 2014. évi Hazám-díjátadó ünnepség méltó zárásaként Galkó Balázs elszavalta József Attila Hazám című hét szonettjét. Tessék kattintani!