Jaap Scholten holland író, aki Erdélyben él és gazdálkodik, korábbi nagysikerű regényében a Báró elvtársban a régi arisztokrácia nyomát keresi. Ezúttal, saját családjának múltját igyekszik feltárni ebben a vallomásos dokumentumregényben.
A regény szerint (a feltehetően költői nevű) Szamaráson élnek magyar felesége, Gabriella családjának ősi birtokán. Onnan hurcolták el 1949. március 2-án a Blaskovich családot, csakúgy, mint az erdélyi arisztokrácia néhány száz tagját, és szállították őket a Konstanca melletti mocsaras síkságon létrehozott munkatáborba. Mindössze tíz percet kaptak a csomagolásra, így aztán egyetlen családi ereklye, bútor, festmény, levél, játékmackó sem maradt meg. A család mindent megtett, hogy visszakapja az ősi kastélyt és a falut övező dombokon elterülő 300 hektár birtokát. Egy szocialista képviselő támogatta kérésüket – a zsebébe csúsztatott 40 ezer euró fejében.
Szamaráson 95 százalékban magyarok, székely leszármazottak, félelmet nem ismerő férfiak élnek. A magyar királyok azért telepítették a székelyeket országuk szélére, hogy védjék a határt a keletről érkező vad hordák támadásai ellen.
Mivel legidősebb bátyja Julius súlyos beteg, ezért a szerző gyakran visszautazik szülőföldjére, Hollandiába. Ennek kapcsán idézi fel a gyermekkort, a család, valamint Julius életének utolsó szakaszát.
A szerény körülmények között élő ötgyermekes család élete megváltozott az édesapa halála után. Kiderült, hogy nagyszülei a holland „iparos-arisztokrácia” tagjai. Az elszegényedett, de vasakaratú édesanya összefogásra, büszkeségre, családszeretetre neveli fiait. „Minél nehezebb idők jártak, a mama annál egyenesebb derékkal lépkedett. A mama kihangsúlyozta, hogy a saját lábán áll, és tőlünk is azt várta el. A legalantasabb munkát is elvállalta volna, csak ne kelljen eladnia a lelkét. A büszkesége tiltotta, hogy bárkitől is segítséget kérjen. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy megtanítson bennünket a jó modorra. Amikor hétvégente, vagy az iskolai szünetekben beléptünk a nagyiparosok fokozatosan hanyatló világába, sohasem hoztunk rá szégyent.
A családi vállalkozások időközben csődbe mentek, vagy eladták őket, de a vulkán szélén vidáman koccantak a pezsgős poharak.”
Annak idején az édesanya, hogy szabaduljon a család fogságából, egy földönfutóhoz ment férjhez, akinek minden vagyona egy hegedű volt. Ám az ő anyja sohasem bocsátotta meg neki, hogy szerelemből választott férjet.
A fiúknak természetes volt, hogy kettős világban nőnek fel: a napi valóságot a vagdalt hús és az olcsó felvágottak világa, a rejtett párhuzamosságot a nagyszülők, a holland ipar megalapítóinak hanyatló világa kínálta.
A mama attól a dédnagyapától örökölte génjeit, aki 13 évesen már textilgyárat alapított. A fiaiba oltotta, hogy panaszkodni nem szabad. Csak az nyafog, aki nem részesült megfelelő nevelésben. „A mama akaraterejével és a Spenglerek makacsságával felvértezve szilárdan hittük, hogy többé-kevésbé magunk alakítjuk sorsunkat.” A Spengler-ágon attól az őstől eredeztethető a makacsság, aki 12 évesen elszökött otthonról és elszegődött egy tengeralattjáróra.
Fontos szerepet játszottak gyermekkorukban a nagypapa szervezte szarvasvadászatok Kintrán, a skót szigeten, a nagypapa által vásárolt birtokon. Bár Spengler nagypapa halála után eladták a birtokot, Julius kezdeményezésére a család apránként visszavásárolta.
A megfontolt Julius volt mindig a hangadó, a család irányítója. Amikor kiderült, hogy a fejében daganat van, zokszó nélkül viselte el az operációt, s mindent megtett a gyógyulásáért. „A családban, ahol öt fiú van, nem szokás nyavalyogni” – írja a szerző.
Julius az operációt, a gyógykúrákat, diétákat végigcsinálta, amelyekkel sajnos csak lassíthatta, de nem sikerült leküzdenie az alattomos rákot. Az összetartó család végig körülötte volt, igyekezett megkönnyíteni a végső stádiumot. Utolsó kívánságait a gyermekei nevelésével kapcsolatban főhősünknek diktálta, aki a családban átvette Julius szerepét. A könyv a temetéssel ér véget, amelyen a szerző mondott beszédet.