Köztársaság: hetvenöt esztendeje történt

Háromnegyed évszázaddal ezelőtt, 1946. február 1-jén Magyarország államformát váltott. Ahogyan az 1946. évi I. törvénycikk kimondta: „Magyarország köztársaság… Kihirdetésével hatályukat vesztik a megszűnt királyságra és kormányzói intézményre vonatkozó összes jogszabályok.”  (Nyitó kép: Hová lett a köztársaság?)

Január 29-én terjesztették az államformáról szóló törvényjavaslatot a II. világháborút követően először megválasztott nemzetgyűlés elé, amely azt kétnapos vita után, 31-én fogadta el. Egyetlen képviselő, Slachta Margit szólalt fel a javaslat ellen, s védelmébe vette a királyság intézményét és a Habsburg-házat.

A manapság világszerte sokat emlegetett történész, Yuval Noah Harari soraira bukkantam a történelmi fordulópont évfordulójára emlékezve:

„A történelem minden pontja válaszút. Egyetlen út vezet a múltból a jelenbe, a jövő felé viszont számos ösvény ágazik le róla. Egyes ösvények szélesebbek, simábbak és jobban ki vannak karózva, így valószínűbb, hogy azon indulunk el. A történelem, illetve a történelmet csináló emberek azonban váratlan fordulatokat vehetnek.” És: „Ezért jó történelmet tanulni: nem azért, mert a segítségével meg tudjuk jósolni a jövőt, hanem azért, mert megszabadulhatunk a múlttól, és alternatív jövőket képzelhetünk el.”

Nem szentségtörés, ha úgy érzem, itt és most ide illik az is, hogy éppen Habsburg Ottó, az utolsó magyar királyfi mit gondolt a történelemről – nem titkoltan önmagának és sok évszázados történelmi múltú császári, királyi családjának szóló tanulságnak intésként is.

„Aki nem ismeri a múltat, nem ítélheti meg a jövőt. A múlt az a talaj, amelyen állunk. Tanítómesterünk, megmutatja, hogy milyen hibákat nem szabad újra elkövetni és mit kell tenni.”

Ezt nem mellékesen az Európai Parlament tagjaként, a Páneurópai Piknik egyik kezdeményezőjeként, a Adenauer–Schuman–De Gasperi-féle Európa-eszménynek képviselőjeként és szorgalmazójaként fogalmazta meg, és mint az utolsó Habsburg-trónörökös is. Habsburg Ottó évtizedekig igényt formált az egykori monarchia trónjaira, Huszonöt évvel a Magyar Köztársaság kikiáltása után, 1961-ben azonban lemondott trónöröklési jogáról. Az a Habsburg Ottó, aki 1946-ban még nyilvánosan tiltakozott a királyság eltörlése ellen. S ugyanaz, aki modern gondolkozású bölcs ember hírében, európai műveltségű politikusként, mint a politika és társadalomtudományok nemzetközi tiszteletben álló doktora halt meg 2011-ben. Csak érdekességképpen: szívurnája Pannonhalmán található.

Én pedig a legfiatalabb magyar állampolgárként, 1946. február 1-jén ott lehetettem a Magyar Köztársaság ünnepélyes kikiáltásán, az Országházban.

Apám úgy látta, gyermekként végigélt világháború, a 9 évesen gyakorolt egyhetes illegalitás, zsidó nagyanyám és katolikus, de katonaszökevény keresztapám bújtatása a házunkban, 1944 végi két, nyilas házkutatás izgalmaival a hátam mögött, a házunkat ért, belövésekkel tarkított 1945. januári pesti ostrom és felszabadulás, majd az új világ – főként, de nem kizárólag – kisgazda politikusaival való mindennapos találkozások feljogosítottak arra, hogy magával vigyen az Országházba.  

Anyám ünnepi ruhába öltöztetett, s újra, meg újra elmagyarázta:

– Úgy viselkedj a parlamentben, mintha felnőtt volnál, ne szégyenkezzünk veled az apáddal.

Úgy viselkedtem, és történelmet láttam. Ültem a sajtópáholyban, amikor ülni kellett, felálltam, amikor a többiek felálltak, tapsoltam, amikor mindenki tapsolt. Csak nem szavaztam: sokan figyelmeztetettek, rám nem vonatkozik Nagy Ferenc elnöki szavazási felszólítása. Így csak a képviselők mondtak igent a köztársaságra és választották meg közfelkiáltással Tildy Zoltánt államelnökké.

A hivatalos ceremóniák után pedig édesapám kézen fogott, s magával vitt az addig miniszterelnök Tildy irodájába. A titkárságon leültetett, egyedül ment be gratulálni Tildynek, akivel már akkor jó évtizedes volt a barátsága és a munkakapcsolata. Amiből a háború után nekem annyi jutott, hogy a környék gyerekeinek naponta magyarázhattam, miért jön apámért nagy autó reggelenként, meg az elmaradhatatlan kérdés Tildytől, ha találkoztunk vagy telefonált:

– Hogy vagy, Tamás?

Én meg válaszoltam, ahogyan illett. Két mondatban, a másodikra édesanyám tanított, hogy ne higgyék, nincs mondandóm a felnőttek számára:

– Köszönöm jól, Zoltán bácsi. És az iskolában nincs semmi újság.

Most viszont kint üldögéltem egy nagy karosszékben, amikor nyílt Tildy dolgozószobájának az ajtaja, és ketten léptek ki rajta. Nem éppen magas emberek. Az egyiket, Szakasits Árpádot már ismertem: zsurnalisztából lett szociáldemokrata főpolitikus. A háború alatt – emlékeztem – többször is összepusmogtak apámmal bajokról és kilátásokról, akkor is, ha véletlenül ott voltam nála a Magyarország szerkesztőségében, máskor pedig a szemben lévő épületben, a Hauernál, ahol gesztenyepürével foglaltak le, amíg – ma már tudom – ők „megváltották” a világot. A másik: Rákosi Mátyás volt. Együtt gratuláltak Tildynek, együtt jöttek ki, s együtt fedeztek fel engem a fotelben.

– A Dernői Kocsis László kölyke – mondta Szakasits. – Én is rábeszéltem az apját, hogy hozza el Tildy megválasztására. Újságíró akar lenni a fiú, hadd lássa, hogyan csinálunk köztársaságot a királyságból. Szerintem azért ül itt kinn, mert a titkárnő figyelmeztette az öregét, hogy te is benn vagy az elnöknél. Hátha megorrolsz…

S úgy nézett Rákosira, hogy én, a gyerek is éreztem, egy picit megfricskázta (bár lehet, hogy csak utólag gondolom így). Rákosi mindenesetre elhúzta a száját, mielőtt a kezét nyújtotta felém. Nem mutatkozott be, nyilván természetesnek vette, hogy tudom, ki áll előttem.

– Nőj nagyra. És ne halljak rosszat felőled – mondta majd ellépdelt. Hátulról nézve, még kerekebbnek látszott a fejétől a talpáig, mint amikor szemből láttam. Szakasits még maradt egy pillanatra, s úgy hadarta el, hogy Rákosi is hallhatta:

– Ne ijedj meg attól, amit mondott. Mindenkivel ilyen – fintorgott, egyáltalán nem titkolva orra gúnyos grimaszát. S ezzel követte „a Matyit” – ahogyan a titkárnő motyogta Rákosi nevét az orra alatt. Nekem meg – bevallom – eszembe sem jutott, hogy meg kellett volna ijednem. Pedig már hallottam az akkor népszerű mondást a budapesti újságkínálatról (Boldizsár Iván volt a szerzője) azt, hogyan kínálta harsogva a rikkancs a lapokat. Hát így: „Szabad Nép a Magyar Nemzet? Szabad Szó a Népszava? Színház a Demokrácia! Ludas a Matyi!” S ahol ebben a felsorolásban Matyin magától értetődően Rákosi Mátyást érthette az akkori nagyérdemű…

Akkor viszont tényleg ijedt voltam, amikor másodszor – és utoljára – találkoztunk. Mert ő éppen kezdett közös atyánkként szerepelni, én meg még változatlanul gyerekként, igaz 14 évesen, az Ady Endre úttörőcsapat tanácsának elnöki rangjában, hófehér ingben, váll-lappal, zsinóros síppal, meg előre százszor megismételt szöveggel vártam a zuglói, akkor (még rövid ideig) Szent István Gimnázium és Általános Iskola, később pedig, a rendszerváltás utánig I. István Gimnázium nevet viselő iskola bejáratánál. Az 1949 májusában megtartott első népfrontos választásra jött szavazni az iskolánkba. Hivatalosan ugyanis a szomszédban, az Abonyi utcában lakott, bár a valóságban – nyílt titok volt – a biztonságosabb, akkor (ugyancsak rendszerváltás utánig) Szabadság-hegynek nevezett Svábhegyen. Az én tisztem volt köszönteni. Amikor kilépett az autójából, elé léptem, amúgy, úttörősen szalutáltam, és sikeresen végig mondtam a bebiflázott jelentést.

– Előre! Rákosi pajtásnak jelentem, a szavazására minden készen áll.

Mosolygósan megnézett (dolgozott a filmhíradó, aki akarja, ma is láthatja az eseményt), lehajolt hozzám (nem kellett nagyon meghajlítania magát, én már erősen kamaszodtam). Annyit mondott:

– Köszönöm, fiacskám – és kaptam ráadásként két számomra váratlan puszit (!!). Láttam az arcán, nem is jutott az eszébe, hogy korábban már találkoztunk valahol…

Magyarország pedig néhány hónappal később, augusztus 18-án kapta meg, alkotmányban rögzítve, köztársaság helyett új államformáját és hivatalos nevét: „Magyar Népköztársaság”, s lett augusztus 20. az alkotmány ünnepe…