Különösen veszedelmes viszonyok, avagy A Végítélet napjának visszatérése Ezzel a címmel publikál tanulmányt az amerikai Demokrata Párthoz közeli, kis híján százéves Foreign Affairs külpolitikai folyóirat és magazin (on-line már olvasható) szeptember-októberi száma. A közlés helye önmagában figyelmet kelt, fennállása alatt tizenegy amerikai külügyminiszter szerepelt a szerzői között, és olyan nagy intellektuális és politikai hatású tanulmányoknak adott megjelenési lehetőséget, mint George Kennan korszaknyitó írása a szovjet terjeszkedés keretek közé szorításáról (1947-ben) és Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása című eszmefuttatása (1993-ban). Utóbbi, később a magyarul is olvasható „A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása” című vaskos művének alapgondolatát fejtette ki.
A Végítélet napjának visszatérése című mostani tanulmány tárgyát az alcím ebben jelöli meg: Az új nukleáris fegyverkezési hajsza, és hogyan tudja azt megállítani Washington és Moszkva. A cikk szerzői az NTI, vagyis a Nukleáris Fenyegetés Elleni Kezdeményezés központjának társelnökei: Ernest Moniz igazgató és Sam Nunn, a fegyverzet-ellenőrzési és leszerelési ügyekben mindig is igen aktív volt demokrata párti szenátor.
A szerzők a jelen világhelyzetből indulnak ki, melyet ekként jellemeznek: «A stratégiai bizonytalanság korát éljük: a régi egyensúlyt felborították. E változás okai: az Egyesült Államok és Oroszország viszonylatában tetten érhető nemzetiérdek-ütközés, a párbeszéd elégtelensége, a fegyverzet-ellenőrzési rendszerek eróziója, a haditechnológia gyors fejlődése, továbbá a kibertérből származó új fenyegetések sora. Mindez olyan labilis helyzethez vezetett, amikor egy baleset vagy bármely véletlen – egész láncolatát indíthatja el a végzetes eseményeknek.» Például, ajánlják szemléltetésül, a következő képzelt (hidegháborús katasztrófát megidéző) «forgatókönyvet».
2020-ban vagyunk. Az orosz fegyveres erők nagy hadgyakorlatot tartanak Kalinyingrád térségében: ez az enklávé orosz felségterület a Balti-tenger mentén, két NATO-tagállammal, Litvániával és Lengyelországgal határos. A nyugati szövetség megfigyelő repülőgépe véletlenül behatol az orosz légtérbe, a gépet föld–levegő rakétával lelövik. A NATO repülőszázadokat és hadihajókat vezényel a térségbe. Mindkét oldal figyelmezteti a másikat, hogy nukleáris fegyverek bevetését is megfontolja, ha létfontosságú érdekeit fenyegetik. Már eddig is közel jártak a konfliktushoz, ott volt a Krim-félsziget bekebelezése, a súlyosbodó közel-keleti feszültség, összeomlottak a fegyverzet-ellenőrzési megállapodások, új nukleáris fegyvereket telepítettek. Most pedig hirtelen meggyorsítják a konfliktus előkészítését. Washingtonban az elnökválasztási kampány kellős közepén a jelöltek versengenek, hogy ki a legkeményebb közülük Oroszországgal. Moszkvában már megtanulták, hogy az Amerika-ellenesség kifizetődő, és az orosz vezetés egyre keményebben beszél Washingtonról.
Mindkét fél riadókészültségben, és ekkor egy ismeretlen eredetű kibertámadás éri az orosz korai riasztó rendszert, mire az (szimulált) NATO-légitámadást jelez a kalinyingrádi légi és haditengerészeti támaszpontok ellen. Mivel csak percek állnak rendelkezésre, hogy ellenőrizzék a légitámadás tényét, és a NATO és Oroszország között nincs rendszeresített válságkezelési párbeszéd, Moszkva azonnali válaszlépésről dönt, és kalinyingrádi bázisairól hagyományos töltetet hordozó robot-repülőgépekkel támadást indít a NATO balti repülőterei ellen, mire a NATO szintén azonnal reagál, és légicsapásokat mér Kalinyingrádra. Moszkva észleli a NATO erősítéseinek érkezését, s attól tart, hogy azt a NATO szárazföldi erőinek inváziója követi, ezért a tét emelésével szeretné elérni a spirál lefelé fordítását, abban a reményben, hogy így szünet áll be a konfliktusban és megnyílhat az út a Moszkva feltételeinek megfelelő rendezés előtt, de most mindenesetre alacsony intenzitású nukleáris csapást mér a NATO egyik repülőterének hangáraira és raktáraira.
Csakhogy a de-eszkalációra vonatkozó számítás nem válik be, és nukleáris csapás-váltás következik.
Eddig a példázat, amit a szerzők épp annak megvilágítására adnak elő, hogy mindez mennyire „nyugtalanítóan valószínű végkifejletre” vezethet, hacsak nem tesznek valamit a kialakult instabilitás ellen. A katasztrófa bekövetkeztének „lényeges elemei együtt vannak” és „csupán egy szikrán múlik, hogy robbanjon a lőportár”.
A szerzők ezek után konkrét lépéseket ajánlanak az érintett hatalmak figyelmébe. Ezt írják:
„Az Egyesült Államok és a NATO kezdjen párbeszédet Oroszországgal, tegye világossá mindkét fél számára mindazt, amiben különbségek vannak közöttük, és koncentráljon arra, hogy újra meg kell találni, fel kell éleszteni a stratégiai stabilitást, megakadályozandó a nukleáris fegyverek alkalmazását. A nukleáris fegyverek bevetésének kockázatát számos lépéssel lehetséges csökkenteni. Ezek között van:
# új, kétpárti kormányzat–törvényhozás összekötő csoport létrehozásával újjáépíteni a Trump-kormányzat és a Capitolium közötti kapcsolatot az Oroszország-politika tekintetében;
# magasabb rangú katonai és egyéb tisztségviselők bevonásával felújítani a stratégiai stabilitási párbeszédet Washington és Moszkva között;
# újraindítani a válságkezelésről szóló párbeszédet és meghosszabbítani az Új START-szerződést;
# újragondolni az előretolt telepítésű amerikai és orosz nukleáris fegyvereket; # visszafogni egy új INF (közepes és rövid hatótávú rakéta) fegyverkezési hajszát Európában;
# helyreállítani az átláthatóságot és a kiszámíthatóságot a rakétavédelem, azonnali csapásmérő rendszerek, a kiber- és az űr-hadviselés területén.”
Vajon lesz-e értő fül legalább a fentiek (gondolatébresztő) meghallgatására, a Nagy Amerikai Belpolitikai Szembenállás, és a nem kevésbé Nagy Washington–Moszkva Szembenállás közepette, legalább az érintett szakértők, tanácsadók körében?