Kedves kolléganőm, V. Bálint Éva, akivel mintegy húsz évig együtt dolgoztam a klasszikus Magyar Hírlap szerkesztőségében (Éva a kulturális, szerénységem a külpolitikai rovatban), mi több, közös dokumentumriportot is készítettünk, miután a vészkorszakban mintegy 60 ezer ember megmentője, Carl Lutz svájci konzul nyomában jártunk az Alpok országában) a Salman Rushdie elleni borzalmas merénylet hírére az Infovilág rendelkezésére bocsátotta az 1998. április 24-i interjúját a világhírű íróval. Köszönet érte. (A szerkesztő.) Íme:
A Sátáni versek szerzője, Salman Rushdie kicsit se démonikus.
Egynapos budapesti tartózkodása alatt – mint egy államfőt vagy királyt – testőrök garmadája vette körül. Nem véletlenül. A Budapest Kongresszusi Központban ugyanis bemutatnak többek közt egy bestsellert, Anna Porter könyvét, amelynek a cime: Gyilkosság a könyvvásáron… S az ördög nem alszik, a fatvát visszavonni nem lehet, legfeljebb nem érvényesítik.
– Bizonyára bizarrnak tartja a kérdést: milyen pozitívummal járt önre a fatvá, az 1988-ban kimondott halálos ítélet? Filozofikusabbá tette-e, megértőbbé, átalakította-e a személyiségét?
– Tíz évet vett el az életemből – erre valamilyen módon reflektálni kell. Ha az történt volna, hogy tíz éven keresztül nem alkothatok, az egy dolog. Ám, ha – s mint azt bizonyítottam – dolgozni tudtam, akkor nem járt sikerrel a fatvá üzenete, amely arról szólt, hogy megfélemlítsenek, s rajtam keresztül a szólásszabadságot is korlátozzák. Megváltoztatta-e a személyiségemet? Igen.
Számot kellett vetnem azzal, hogy mi történt velem. És végig kellett gondolnom, hogy mi történhetett volna. Ebből adódik, hogy sokkal közelebb kerültem a halál problematikájához, mint korábban bármikor. Ha ennek az elmélyülésnek az írásaimban is nyoma van, akkor ez kétségtelenül pozitívum.
– Egyszer ön azt mondta, hogy a fatvá egy rossz Rushdie-regény. Többnyire azonban a rossz regényeket is megírják. Készül-e erre, s ha igen, az fikció lesz vagy tényregény?
– Abban a formában, ahogy történt, természetesen megírhatatlan. Több füzetnyi jegyzetet készítettem. Minden újságcikket kivágtam, ami persze ilyenformán nem írható, nem közölhető. Óriási dilemmát jelent számomra, hogy ha megírom ezt a könyvet, tényregény legyen-e vagy fikció. Az első melletti érv az, hogy ez egy igaz történet, szóról szóra. S ebben rejlik az ereje is. Ellene viszont az szól, hogy ha tényregényként írnám meg, számos dolgon, helyszíneken, neveken, időpontokon változtatnom kellene, hiszen mindazokat, akik segítettek rajtam, esetleg halálos veszélybe sodornám. Vívódom. Hajlok rá, hogy mégis tényregény legyen, a valóság kőkemény krónikája.
– Egyszer azt mondta, hogy a könyvei az utókor számára legalább olyan fontosak lesznek, mint Indira és Radzsiv Gandhi tevékenységének történelmi értékelései…
– Elsősorban Az éjfél gyermekei című regényemre céloztam, amelyet most másodízben ad ki az önök Európa Kiadója, és ahol egyszerre jelenik meg az indiai világ egy bizonyos európai nézőpontból. A könyvben olyan angol nyelvezetet használok, amilyet az indiaiak használtak, és ez nem azonos a rendes angollal. Számomra kitüntetetten fontos a nyelv. Hiszek és bízom a nyelv szocializációs szerepében, abban, hogy van egy családi nyelv, amely tökéletesen jellemző az adott család habitusára, és amely hat és minősíti azt a közeget, amelyben a történetek játszódnak. Igyekszem ezt a nyelvet mind pontosabban és gazdagabban visszaadni. Éppen ezért elég sokáig dolgozom a könyveimen, legalább öt-öt évet.
– Az ön méltatói hol posztmodern írónak tartják önt, hol meg hagyományosnak. Mit gondol erről?
– Nem tanultam irodalomtudományt, és nem ismerem túl mélyen a posztmodem művészetfilozófiát. Lehetséges, hogy az írásaimban van néhány olyan oldal, amire használható a posztmo-acm megjelölés. Nem szeretem a posztmodemben, hogy hangsúlyozza a kulturális relativizmust. És ezzel előbb-utóbb konzervatív megoldást előlegez. Ha minden viszonylagos, akkor, ha mondjuk, az egyik kultúrában helyénvaló dolog, hogy megöljenek egy írót, akkor ez már nem kifogásolható, hiszen kulturális szempontból érvényes megoldás. Ilyen gondolatmenettel lehetetlenné válik a világ morális szemlélete. A magamfajta író számára pedig semmiképp sem követhető egy ilyen gondolatrendszer, mert lehetetlennek tartom, hogy lemondjak a moralitásról. Végső soron tehát azt hiszem, én nem vagyok posztmodem író.
– Az Öböl-háború idején önt foglalkoztatta egy alapítvány létrehozatala, amely az iszlám és az amerikai kultúra kölcsönös elfogadtatására, megismertetésére irányult volna. Hol tart a munkában?
– Sehol, mert ez bizony csak egy kacsa. Mint értelmiségi, persze, fontosnak tartom, hogy közelebb hozzuk egymáshoz ezeket a kultúrákat. Az Öböl-háború tanulsága éppen az, hogy a kölcsönös bizalmatlanság tartósítása lehetetlen. Engem hosszan foglalkoztatott a vallások kérdése, és nemcsak az iszlám, és nemcsak a protestantizmus. Amikor a Sátáni verseket írtam, az élt bennem, hogy én egy tökéletesen vallástalan, hitetlen ember vagyok, akit a hit, a vallás csak mint a műalkotás lehetséges tárgya érdekelt.
De megpróbáltam megérteni a hívők gondolatrendszerét is. Velem ugyan nem fordulhat elő, hogy a hegytetőn megjelenjen az arkangyal, de elfogadom, hogy másoknak megjelenhet. Meg kell mondanom, hogy az elmúlt tíz év inkább abban erősített meg, hogy erre a témára ne figyeljek.
– Az ön fejére nemcsak vérdíjat tűztek ki, de számos kitüntetésben is részesült. Ezek között – ahogy tudom – az angliai Booker-díjat becsülte a legtöbbre (ezt mindig az elmúlt negyedszázad legjobb könyvére adják). Ön most átvette a Budapest-díjat. Hadd kérdezzem meg, mit ismer a magyar irodalomból?
– Egy ilyen kis nemzetnél, mint a magyar, amelynek a nyelve meglehetősen unikális, a művek lefordítása a legégetőbb kérdés, így csak azokat olvashattam el, amelyek idegen nyelven is hozzáférhetők. A kortárs magyar irodalomból természetesen ismerem Esterházy Péter és Konrád György munkáit.
Jelenleg Nádas Péter Emlékiratok könyvének egyharmadán vagyok túl, s nagy benyomást tett rám. Igazolta a hitemet: a tömegkultúra termékeiben fuldokló világunkban is van szerepe, tere és jövője a magas irodalomnak, az igényes kultúrának.