Politikai akarat kérdése az orosz energiafüggőség felszámolása – jelentette ki a Klubrádiónak adott interjújában a litván nagykövet, Vytautas Pinkus. Elmondta: náluk is veszélyhelyzet van, de tudható, hogy a kormány a háborús helyzetre való tekintettel konkrétan milyen intézkedéseket hozhat. Beszélgetés közben a diplomata és az újságíró latolgatta a harcok kimenetelét is. (A nyitó képhez: Vilnius, a litván főváros; foto: https://puzzlefactory.pl)
– Beszélgetésünk előtt pár órával nyújtottak be egy törvényjavaslatot a dumában, az orosz parlament alsóházában, ami kimondja Litvánia függetlenné válásának az érvénytelenségét. Mit szól ehhez a litván nagykövet?
– Litvánia reakciója erre nagyon egyszerűen: no comment –mondja a Budapestre akkreditált misszióvezető, Vytautas Pinkus. – Ráadásul ezt Putyin pártjának, az Egységes Oroszországnak egyik képviselője jelentette be. Ez tehát a félelemkeltés eszköze. Azt gondolom, nem kell komolyan vennünk.
– Három évtizeddel az ország függetlensége után azt kijelenteni, hogy nem volt jogilag megalapozott a különválás?
– A három balti állam még a Szovjetunió összeomlása előtt lépett ki a szovjet államok közösségéből. Jelcin elnök aláírása is bizonyítja a két állam közti megállapodást a függetlenségről. A törvényjavaslat tehát fenyegetés, amire nem tudok mást mondani, mint azt, hogy értelme sincs kommentálni.
– Nem tartanak attól, hogy ez a háború kiterjesztésének az előjele? Hisz’ mindig ezzel fenyegetőzik a Kreml!
– Ez egy olyan fenyegetés, amelyik nem feltétlenül Litvániának szól. Közülünk bárkire vonatkozhat. Erre csak az lehet a válasz, hogy bebizonyítjuk, erősebbek vagyunk Oroszországnál, és együttes ellenállást tanúsítunk. Mi már megtanultuk a leckét Grúzia után és a Krím annektálásakor. A háború brutalitása mindannyiunkat váratlanul ért. Pontosabban az, hogy miként fordulhat elő ilyen a 21. században. Sőt, azt tapasztaljuk, egyre brutálisabb, és egyre több a civilek ellen elkövetett háborús bűn. Hogy mi vezetett idáig? Azt a hibát követtük el mindannyian, hogy alulbecsültük az oroszok fenyegetését.
– Ugyanakkor önök mindent elkövetnek azért, hogy egyrészt segítsenek Ukrajnának. Például az elsők között vannak, akik nem importálnak többé orosz olajat.
– Az energiabiztonság kérdése nálunk gyakorlatilag a 90-es évektől fontos és megoldandó feladat. Természetesen nem az volt a célunk, hogy teljesen kiiktassuk az orosz energiahordozót a rendszerünkből. Folyamatosan állunk át az alternatív energiaforrások felhasználására. 2014-ben megépítettük a magunk LNG-terminálját. Megjegyzem: az általunk feldolgozott olaj négyötöde a múlt évig Oroszországból érkezett. Azóta viszont felkutattuk a lehetőségeket, és most már több helyről szerezzük be az olajat. A háború azonban gyökeresen megváltoztatta a hozzáállásunkat, mert nem akarunk fizetni Oroszországnak, amiből az agresszív harcát finanszírozza Ukrajnával szemben. Ez a litván kormány egyértelmű politikai döntése volt. De meg kell mondjam: még magáncégek is, például az Orlen-Lietuva is, úgy döntöttek a háború kitörése után, hogy nemet mondanak az orosz olajra.
– Mi a helyzet a gázellátásukkal? Ebben a tekintetben is nyomban bejelentették: függetlenednek.
– A gázipari üzemek állami tulajdonban vannak, és nemcsak mi, hanem a lettek és az észtek is – tehát mi hárman – úgy döntöttünk, hogy áprilisban felfüggesztjük a teljes gázimportot. Az tény, hogy Litvániából Kalinyingrádig még szállítunk gázt, de az csak annak a térségnek az ellátását szolgálja, mert a kalinyingrádi enklávéban egyelőre nincs más megoldás. Abból a gázból viszont mi nem veszünk ki semmit. A villamosenergia-ügy viszont ennél jóval bonyolultabb, mert technikailag még össze vagyunk kötve az egykori szovjet hálózattal. Ez ügyben is számos lépést tettünk, hogy a jövőben már az európai uniós rendszerekkel legyünk véglegesen összekapcsolva.
– Tehát, ha jól veszem ki a szavaiból, akkor először azt a politikai döntést kell meghozni, hogy honnan szerezzük be az energiát. Akkor a magyar kormány indoklása, ami szerint nem oldható meg, csak nagyon hosszú átmenettel (Budapest öt-hat évet kért – a szerk.), nem feltétlenül állja meg a helyét.
– Az átállás valóban nem oldható meg egyik napról a másikra. De az igaz, hogy erről politikai döntést kell hozni. Hozzátenném: a társadalom hozzáállásán is sok múlik. Hisz’ a lakosságnak kell többletet fizetni az átállás idején. De azt biztosan állíthatom, hogy amint kilép az ember a piacra, ahol szabad a verseny, az átmeneti állapot is megszűnik, és a lakossági terhek is csökkennek.
– Emellett önök fegyvert is szállítanak Ukrajnának, amit Magyarország megtagadott.
– Ebben a kérdésben nagyon határozott álláspontot képviselünk. Teljes mértékben meg tudjuk érteni az ukránok álláspontját. És úgy gondolom, hogy ők most nemcsak a saját szabadságukért harcolnak, hanem mindannyiunk szabadságáért – egész Európa szabadságáért is. A háborút csak úgy tudjuk megállítani, ha segítünk győzni Ukrajnának. Nekünk elég korlátozott a katonai és védelmi kapacitásunk, de még a háború előtt, február 1-jén elmentünk Ukrajnába, hogy megbeszéljük a kollégáinkkal, hogy mire van szükségük, miben tudunk segíteni, ha…; felmértük a helyzetet.
– Látva ugyebár az orosz csapatok felsorakozását a Donbasz térségben az ukrán határon túl…
– Igen. És célzottan rákérdeztünk a segítségre. Ha más országok is hasonlóképpen segítenek, márpedig segítenek, akkor közelebb kerülünk a győzelemhez.
– Magyarország ebben éppenséggel nem segít, mert még átszállítani sem engedi a fegyvereket. S ez nemcsak Ukrajnának rossz, de az ekörül kialakult viták az európai egységet is bomlasztották.
– Huszonheten vagyunk egy közösségben, külön érdekekkel, problémákkal, és valóban nehéz kialakítani az egyöntetű álláspontot. Nagyon kemény harcok voltak, de talán ez az ára a demokráciának. Végül is megoldottuk nagy nehezen a hatodik szankciós csomag elfogadását és az orosz olajembargót.
– De itt van már a hetedik szankciós csomag, és a külügyminisztérium jelezte, ha az orosz olajimportban nem engedtek, a gázban sem fognak.
– Igen, mert az orosz gáztól való függőségünk még nagyobb, mint az olajtól. Viszont egyszerűen ki kell tűzni a célt, hogy mit akarunk elérni a jövőben, és akkor menni fog. Akarunk energiafüggetlenséget az oroszoktól? Ha igen, akkor meg is lehet oldani.
– Olaf Scholz német kancellár a napokban járt önöknél. Miért ment oda és mire jutottak?
– Természetesen a legmagasabb szinten fogadták, és természetesen védelmi kérdéseket tárgyaltunk meg. A NATO keleti szárnyának megerősítése volt a cél. Egyelőre egy zászlóalj állomásozik nálunk, de a cél egy dandár felállítása, tehát a mostani mintegy ezer katona megháromszorozására, akár megötszörözésére. És a légvédelmi rendszerünk NATO-s megerősítése is napirenden volt. Emellett itt vannak rotációban az amerikaiak is, szintén zászlóaljnyi, mintegy 1500 katona. Négy évvel ezelőtt egyébként az összes parlamenti párt megállapodott abban, hogy a katonai kiadásaink nem lehetnek 2% alatt, sőt, kitűztük, hogy 2030-ra elérjük a GDP 2,5%-át. Nos, a háború úgy hozta, hogy már az idén teljesítettük ezt az arányt.
– Gratulálok. Önöknél is kihirdették a háborús veszélyhelyzetet.
– Igen, először az elnök, amit a kormány és a parlament is támogatott, és így június végéig meg lett hosszabbítva. Hathónaponként meg lehet hosszabbítani és feltehetően meg is tesszük. Ijesztően hat ugyan maga a kifejezés, de nagyon tömören fel van sorolva a jogi eszközök listája, amivel a kormány gyorsan és hatékony tud intézkedni. Mindössze egy oldalnyi ez a szöveg és tételszerűen rögzítve, milyen esetekben alkalmazhatóak ezek az eszközök. Például az állami tartalék felhasználásának a módja, hogy mennyit lehet átcsoportosítani a menekültekre.
– Hány menekültet segítenek?
– Hatvanezret, köztük 20 ezer a gyerek, akinek oktatását meg kell oldani – azonnal. Tehát most kell rá a pénz is.
– Nálunk a veszélyhelyzet eddig valahogy másképp működött. De most hagyjuk is!
– Ezek az intézkedések fel vannak sorolva tételesen, és teljesen nyilvánosak, és intézkedni csak a törvény előírásainak megfelelően lehet. Így szüntettük be például az orosz rádiós, tévés, valamint internetes propagandát; tilos az Ukrajna elleni orosz szervezkedés és az erre vonatkozó gyülekezési jog gyakorlása.
– Deziformációs hadjárattal ezek szerint önöknek is van dolguk?!
– Én ezt másképp fogalmaznám meg. A litvánok elég ellenállók már az orosz propagandával szemben. Az én nemzedékem nagyon jól emlékszik arra, hogy amit a tévében látunk, az nem egyezik a valósággal. Ez két külön világ. Volt és az ma is, mert a határ mentén azért ezek az adások foghatók, és épp ezért tiltottuk be őket. Az úgymond nyugati média nemcsak bemutatja a helyzetet több oldalról, de a véleményeket is több oldalról ismerteti. Az orosz műsorszórók csak egyoldalúan adnak hírt. És gyakran hazudnak, közük sincs a realitáshoz.
– Ön hogyan látja most a háború állását? Vagy inkább úgy kérdezném, milyen vége lehet ennek a konfliktusnak?
– Az egyetlen módja, hogy vége legyen, ha az oroszok maguk is ráébrednek: nem tudják legyőzni Ukrajnát. Nos, akkor le lehet ülni a tárgyalóasztalhoz. És jöjjön a diplomácia! És akkor fokozatosan vissza lehet őket szorítani az elfoglalt térségekből.
– Donbasszban viszont egyre több területet kebeleznek be az oroszok, már megint ott vannak Harkivban és az Azov-tengeri átjáró biztosítva… Épp most látszik úgy, erőre kaptak, és az ukránoknál is egyre több az áldozat.
– Én továbbra is optimista vagyok. Az ukránoktól eddig is sok áldozatot követelt ez a háború. És az oroszok katonai fölénye megkérdőjelezhetetlen. Sok múlik azon, hogy továbbra is elegendő fegyvert kapnak-e az ukránok a Nyugattól, és idejében kapják-e. Az ukránok kitartóak, ezért bizakodni lehet az optimista kimenetelben. Képesek lesznek kiszorítani az oroszokat legalább azokról a területekről, amiket az utóbbi napokban foglaltak el.
– Akkor ön sem ért egyet Kissinger volt amerikai külügyminiszterrel, hogy vissza kell térni a háború előtti területi megosztásra.
– Ha odaadjuk a Krímet, akkor utána következik Ukrajna, s ha azt is, akkor jöhet bármelyik ország. Mert az oroszok új és újabb követelésekkel állnak elő. Hisz’ most is kihirdették, hogy mit akarnak. Hol lesz akkor ennek a vége? Jobban kellene figyelnünk arra, amit mondanak, és elhinni, amit akarnak –jelentette ki Litvánia Budapestre akkreditált nagykövete, Vytautas Pinkus.