Sztyeppei legó, tölcséres-szitás modell, kazár informátor, dosszié-elv, egy szinte magyar nevek nélküli Árpád-ház, egy ornitológiai-madárszimbolikai rejtély, valamint a nemtudás rétegei és a bizonytalansági hálózat. Hívószavak a honfoglalás előtti magyarság történetével foglalkozó előadásról, ami napjaink őstörténeti kutatásainak történettudományi bizonyítékaival – és még inkább bizonytalansági faktoraival – új fényben láttat régi kérdéseket. (Kép: Szigeti Tamás / MTA)
Egy ilyen előadás, amelyre most Sudár Balázs kollégám vállalkozik, felelősség és bemutatása is azoknak az eredményeknek, amik ennek a tudományágnak a sajátjai; itt száz százalék tudományról van szó – vezette fel a Tudományünnep+ magyar őstörténetről szóló előadását Mende Balázs, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpont Archeogenomikai Intézetének igazgatóhelyettese.
Kevés olyan terület van a magyar történelemben, ami ekkora érdeklődésre tartana számot – erősítette meg az előadását felvezető szavakat Sudár Balázs történész, turkológus. – Miért emocionális és személyes kérdés őstörténetünk? Hogyan van jelen a magyar őstörténet a mában, akár mindennapi használati tárgyaink szintjén? Milyen különös vonzalmunk van a kezdetekhez? Ezekkel a kérdésekkel közelített az előadó azon a mintegy 2300 éves szakadék felé, amely 3500 éves nyelvi önállóságunk és 1200 éves ismert történelmünk között húzódik. Mi történt, mi lehetett e kettő közötti időszakban a magyarokkal? Hogyan tudjuk hitelesen megismerni a történeti forrásaink előtti – vagyis a 9. század előtti – múltunkat? Milyen őstörténeti forrásaink vannak, és miért kell újraolvasnunk őstörténeti forrásszövegeinket? Milyen „veszteségekkel” és milyen „nyereségekkel” jár ez az újraolvasás?
Ilyen és ezekhez hasonló kérdésekre keresi a válaszokat a magyar őstörténetet-tudomány, ám ebben az esetben a hangsúly – a tudomány száz százalékos jelenléte esetén is, sőt ekkor talán még inkább – a kérdéseken, és nem a válaszokon van: „Itt látszik, hogy hát nem tudunk semmit, valójában nincsenek végeredmények, nincsenek fix pontok, de a különböző eredmények különböző lehetőségeket felmutatnak, különböző dolgokat pedig inkább kizárnak” – hangsúlyozta Sudár Balázs.
A kutató elmondta, hogy őstörténészként kiemelten fontos feladat annak a realitásnak az alázatos elfogadása, hogy „a pontos történést nem tudjuk megmondani, de ki tudjuk zárni azt, ami biztosan nem történhetett”.
Például: a Dzsajháni-hagyományban minden bizonnyal nem a 870-es évek etelközi magyarságáról olvashatunk – mint ahogy ezt a magyarságkutatás egészen napjainkig vélte –, hanem egy keleten maradt magyar csoportról. És hogy a magyar őstörténet számára szintén kiemelten fontos bizánci forrás, a 10. század közepén született De administrando imperio elsősorban nem a 10. század közepi, hanem a 900 körüli magyarokról beszél.
„Csupán lépcsőfokok vagyunk egy lépcsősoron. Ez a tudomány velejárója” – fogalmazta meg Sudár Balázs a mindenkori kutató valóságos helyét a tudomány történetében. A történész hangsúlyozta, hogy ki kell dolgozni a magyar őstörténet-kutatás tudományterületek közötti módszertanát, hogy a különböző tudományágak közötti csatornákon vagy hidakon való összeköttetés minél hitelesebb ismeretekhez vezessen bennünket. Érdemes arra odafigyelnünk, amit biztosan ki tudunk zárni, „mert ezekkel lehet majd továbbmennünk, ezek azok a vitás pontok, ahol lehet, hogy majd a társtudományok tudnak nekünk segíteni”.
Ha érdekli, hogy a honfoglalás előtti magyarokkal foglalkozó történettudomány melyik lépcsőfokán állunk, kattintson és nézze meg a felvételt!