Május 1., 1890: Budapesten, Sopronban

Korunk legnagyobb és egyetemes világi ünnepnapja, amely kapcsolatba hozható ugyan a ködbe vesző múlt tavaszünnepeivel vagy középkori céhlegény-megmozdulásokkal, de azzá, amivé mára lett, egyértelműen a modern kor nemzetközi munkásmozgalmának kibontakozásához kötődik. (Az illusztráció forrása.)

A nyolcórás munkanap követelésével utcára vonuló, s egy közéjük dobott bombától mártírrá lett 1886-i chicagói tüntetők emlékére szervezték meg először világszerte 1890-ben.

A Vasárnapi Ujság pár nappal később a budapesti rendezvény kapcsán összefoglalta, miként valósult meg az iparral rendelkező országokban a II. Internacionálé egy évvel korábbi alakuló ülésén kinyilvánított szándék: „a munkások ezentúl üljék meg évenkint május első napját, legyen az munkás ünnep az egész világon. Ezen a napon ne dolgozzanak, hanem mutassák meg magokat tömegesen, hogy mennyien vannak, tartsanak gyűléseket, és mondják el panaszaikat, nyilvánítsák óhajtásaikat. Ezen a napon hangozzék föl mindenütt, hogy a munkás osztály elégületlen, és jobb sorsot követel.

A kongresszus határozata szerint meg is ülték május elsejét mindenfelé a világon, a hol munkások vannak; Francziaországban csak ugy, mint Svédországban, Amerikában mint Európában. Közös jelszó hallatszott mindenfelé: „nyolcz órai munka”. Május elseje megmutatta, hogy a munkások egy roppant nagy fegyelmezett pártot alkotnak. A munkások légiói vonultak el e napon körmenetekben zászlók alatt. Milliók hangoztatták a közös követelést.”

Hogyan érintette Budapestet, az Osztrák-Magyar Monarchia társfővárosát e nemzetközi szervezkedés?

„A természet ébredése hónapjának, május elsején, békeünnep lesz, a mely páratlan a világtörténelemben” – adta hírül április 27-én a még hetilapként megjelenő Népszava. Leszögezi: „A kormány igen helytelenül cselekedne, ha a munkások ezen békésjellegű tüntetése elé komoly akadályokat gördítene. Ezzel csak ismételve azt bizonyítaná, hogy a politikai szabadság csakis az uralkodó-osztály kiváltsága; hogy maga a kormány gyengének érzi magát a vélemény szabad nyilvánításának meghallgatására…”

A Vasárnapi Ujság szerzőjének utólagos megállapítása alapján kijelenthető, hogy az akadályok nem maradtak gördítetlenül. „Pedig, hogy május elsején ne legyenek munkás-tüntetések, arra nézve megtörtént minden, még az erőszak sem hiányzott. A hatóságok sok helyen megtagadták az engedélyt a körmenetekre, a gyűlésezésekre. A gyárosok, munkaadók fenyegetőztek, hogy ki e napon nem dolgozik, elveszti helyét. Nem használt. Május elseje csakugyan munkás-ünneppé vált és munkás-tüntetés lett. Katonaság, rendőrség állt készen. A nagy ipartelepeket, gyárakat katonai csapatok őrizték. Féltek mindenütt, hogy a munkások kihágásokra ragadtatják magukat. A régen tartó sztrájkok izgalmai e napon kitörnek és pusztítanak. Május elseje azonban általában nyugodtan mult el. Kihágás, rendzavarás csak egy pár helyen történt. A munkások megelégedtek, hogy imponáló erejöknek bizonyságát adják, s nem szálltak szembe a hatalommal.”

Magyarországon is a feszültséggel telítődött felkészülés után higgadtan végigvitt ünnepi eseményekre került sor több városban. A legnagyobb szabásúra természetesen Budapesten:

„A hatóság nagymérvü intézkedéseket tett minden bekövetkezhetőségre. A katonaság készen állt a kaszárnyákban, a rendőrség mozgósítva volt. Azt nem engedték meg, hogy a népgyülésre a városon keresztül, nagy menetben vonuljanak ki, mert igy könnyen csatlakozhatott volna a csőcselék, mely ily alkalmakat lesi. A munkások tehát a város különböző helyein gyülekeztek, különböző útirányokban indultak a mellékutczákon. A zene tiltva volt, a lobogót nem lehetett a városban kibontani, mert csődülést idézhetett volna. A különböző gyárak, ipartelepek, munkás-egyesületek, iparos testületek, mind külön csoportban indultak a városliget felé, külön szinü kokárdákkal a mellükön. Minden csoportnak meg voltak rendezői, vezetői. Némelyik mellé rendőri tiszt is akadt. A városligetbe érve ott aztán fölemelték a lobogókat, a feliratos táblákat, és megszólalt a zenekar. Igy mentek, katonás rendben a szinkör előtti tágas mezőre. Zászlója, táblája minden csoportnak volt legalább egy-egy. Ezek fölirata: „8 órai munka, 8 órai üdülés, 8 órai alvás.”

Már sosem fogjuk megtudni, hogy a táblafeliratban szereplő „üdülés” csak elírás, vagy valóban ez szerepelt egy másik táblán, amolyan fordítási változatként. (Ne feledjük: ekkor, a magyar gyáripar – és Budapest – lendületes fellendülésében nagyszámú külföldről érkezett munkás is szerepet játszott, a Magyarországi Általános Munkáspárt néven működő szociáldemokratáknak a német nyelvű hivatalos közlönye is megvolt még, az Arbeiter Wochen Chronik, s a ligeti rendezvényen német szónokok is beszéltek!) Az bizonyos, hogy a Vasárnapi Ujság illusztációin a „pihenés” olvasható a 8-as mellett másodikként, s a „szórakozás” zárja a felsorolást. Világszerte ezt használták” – jegyzi meg a szerző, s hozzáfűzi: A városligetben fölállított szónoki emelvényt szintén e feliratok tarkították.”

A szerző óvatos becslése szerint legalább huszonötezer ember gyűlt össze, más források hatvanezerig terjedő értékeket tartalmaznak. Dicséri a tömeg tudatos mozgatását és mozgását, a szónok, a mára méltatlanul elfeledett dr. Csillag Zsigmond beszédét, aki „fejtegette a nap jelentőségét s elmondta, hogy a munkás meg van fosztva attól, hogy a törvényhozásra befolyjon, de joga van követelni, hogy azok védjék meg, kik a törvényt alkotják. A munkások az állam leghasznosabb tagjai, meg kell tehát őket védeni.”  Végül arról tudósít: „Egy óra alatt véget ért a gyülés, s a nagy tömeg ugyanabban a katonás rendben hagyta oda a ligetet, mint a hogy jött. Nem történt a legkisebb rendetlenség sem.”

Bizonyára mindenki megkönnyebbült: a szervezők, a hatósági személyek egyaránt. Hogy mit is jelentett – és jelenthet ma is – a törvényes keretek között együttműködés, arra találó példa a nap soproni mozzanata. A helyi lap, az Oedenburger Zeitung beszámolója szerint reggel „a munkások a vagongyár előtt csoportosultak. A város rendőrfőkapitánya azonnal a gyárhoz sietett kísérettel és megmagyarázta a „sztrájkolóknak”, hogy a város területén semmiféle gyülekezést nem engedhet. A munkások azonban, ha akarnak, ünnepelhetnek, de akkor rendzavarás nélkül haza kell menniök. A munkások a felszólításra minden további nyugtalanság nélkül dolgozni kezdtek”. Viszont délután 2-kor mintegy 300 munkás a Neuhof-parkban gyűlt össze: döntően lakatosok, főként a vagongyáriak, akiknek szabad délutánt engedélyezett a munkabékét fontosnak tartó gyárvezetőség. Ismét megjelent körükben a főkapitány, akit a részvevők biztosítottak arról, hogy nem lesz rendzavarás – és elvonultak Bánfalvára. Ott tartották meg az ünnepi gyűlést, majd estefelé visszatértek Sopronba. A vagongyáriak harmonika-kísérettel, lombbal feldíszített kalapban érkeztek meg a városba, ahol a rendőrök másnapig elkérték a tiltott eszköznek minősített harmonikát. Megkapták. A munkások pedig a gyárvezetőség lakása elé vonultak és megköszönték a szabad délutánt.

Az első májusi munkásünnepen részt vett sokaság látványa viszont riasztóan is hatott, a következő években gyakori lett a május elsejei gyűlések hatósági tiltása. Habár ez a keményedés korántsem csak e jeles napra volt érvényes. Az imént emlegetett Sopronban például a városvezetőség mai fejjel meglehetősen érthetetlen döntése jól mutatja ezt.

„A  Weitzer-féle vagongyár egy millió alaptőkével gyárt akart létesíteni, melyben 1000 ember kapott volna munkát, s a létesüléshez csak az hiányzott, hogy a város bizonyos coulanteriával (=előzékenységgel) járjon el a vállalat irányában, ez meg lett tagadva azzal a titokban tartott indokolással, hogy sok lesz Sopronban a socialdemokrata” – írta a Sopron című lap 1892-ben.