Mandel Róbert szólistaként, majd az 1981-ben általa alapított Mandel Quartettel bejárta a világot. Tekerőlantjával (és persze több tucat olyan hangszerrel, amelynek még megszólaltatója), 1977–2010 között négy kontinens 26 országában 2100 hangversenyt adott, és hazai, meg külföldön megjelent lemezeinek száma is példás. Már csupán ez, a régi zene feltárásáért és népszerűsítéséért, a tekerő újra felfedeztetéséért folytatott több évtizedes munkássága is tiszteletet érdemel. Csakhogy az ő polihisztorságot megközelítő tevékenységi körének ez mindössze
egy szelete, de nem az egésze.
Nem is muzsikusnak, hanem a „muzsikusok barátjának”, hangszerkészítőnek tanult, mivel gimnazista kora óta a hangszerek bűvöletében él. Hogy nem maradt meg annál, annak is „köszönhető”, hogy az akkori kormányzat nem áldozott pénzt hangszer-restaurátori tevékenységre, pedig Róbert Ybl-díjas édesapja már a Zenetudományi Intézet restaurátori műhelyét is megtervezte. Róbert élete egyik első fellépése a budai Marczibányi téren, e sorok szerzője által vezetett Tinódi Lantos Sebestyén Zenei Klubban volt az 1970-es évek elején, ahol fiatalos hetykeséggel beharangozta, hogy most megtanítja a közönséget kesztyűbe dudálni, aztán nagy derültség közepette elővett valami általa preparált kesztyűt, és mini dudaként elkezdett rajta játszani. Persze a kis koncertet már más hangszereken adta, de azonnal belopta magát a hallgatóság szívébe, és világossá lett, hogy ezt a jókedvű fiatalembert nagyon érdeklik az instrumentumok.
Hogy mennyire, arra bizonyíték, hogy egyfelől Nürnbergben hangszer-restaurátori tanulmányokat folytatott, másfelől
maga is konstruált addig sosem volt elektrofon tekerőt, az electrotaryt, amellyel megkísérelte dzsesszes hangzásra
fogni a régi népi és fejedelmi udvari hangszercsaládot. A dolgok persze egymásra épülnek, ebből a kísérletező
érdeklődésből született egyfelől a WOMUFE (World Music Festival), amely az 1990-es évektől éledező világzenei
hangzás és mozgalom hazai mérföldköve, másfelől Mandel szakirodalmi ténykedésének két korábbi produktuma, az
„Elektrofon hangszerek” (1977), és a Szép Magyar Könyv-díjas „Magyar népi hangszerek” (2008) – mindkettő a
Kossuth Kiadó gondozásában. Lám, milyen szerencsés, ha manuális és az elméleti tudás egyszerre megvan
valakiben!
Ennek az összetett tudásanyagnak, nemkülönben az utána járó kitartó szorgalomnak kézzel fogható produktuma
most a Klasszikus és romantikus hangszercsodák. A 18. század második felétől a 19. század folyamán át sok ezer
hangszerhez köthető találmány született világszerte. Ebbe az új hangszerek születésétől a régebbiek tökéletesítéséig sok minden bele tartozik, ide értve azokat a vargabetűket, kitérőket, zsákutcákat is, amelyekből talán lett is valami, csak nem terjedt el, vagy nem gyökeresedett meg igazán. Előfordult, hogy valaki 40 éven át dolgozott valamin, aztán egy nagyképű ajakbiggyesztéssel valaki más száműzte a fantazmagóriák világába az egészet, nem törődve a bele fektetett tudással, energiákkal.
Mandel Róbert maga mesélte, hogy sokszor lépett fel Svédországban, a hangszermúzeumban is, ahol felfigyelt egy
félreeső helyen valami zongorafélére. Amikor levélben rákérdezett a hangszerre, a válaszban csak valami ócska
rossz szerkentyűnek mondták. Nem úgy van az, felelte ő, és elmagyarázta, hogy ez az instrumentum mi is lehet. A
svédek utána néztek, majd hálálkodva köszönték, mert Robi által felfedeztek a raktárukban egy olyan
hangszerritkaságot, aminek értékét, egyediségét maguk sem tudták. Ez a fajta mindig kihegyezett figyelem, meg az,
hogy külföldi könyvtárakban számos hangszernek a tervrajza is megtalálható, amit ha szakember tanulmányoz,
feltárhatja annak valódi értékeit is, számos nagy értékű hangszerritkaság közelébe juttatta, és innen támadt az az
ötlete, hogy megérne egy szép könyvet ezeknek a történelmi zeneszerszámoknak az összehozása leírással, fotókkal, tervrajzokkal, történetekkel.
Az egyetlen, amit hiányolok, hogy nincs zenei CD-melléklet a könyvhöz, amelyen hallhatóvá is lehetne tenni ezeket az instrumentumokat.
Annál is inkább, mert a könyvet bemutató sajtóeseményen jelen voltak részesei lehettek, amint az ifjú Nicholas Namoradze nálunk tanuló, grúz származású zongoraművész egy kis Mozart-darabot adott elő Liszt Ferenc
üvegzongoráján. Az intim hangú finom kis hangszer mintha üvegharangjátékok, vagy cseleszta éteri hangjait varázsolta volna a tapintható csendbe. A dolgok humorához tartozik, hogy az egyik gondnok jelezte a művésznek, hogy délután már felhangolták a zongorát. Csakhogy ezt a hangszert a maga korában éppen más zongorák hangolásához használták, és maximum úgy lehetne hangolni, ha valaki az üveglapokat megreszelné, – az informátor persze ez nem tud(hat)ta. Mandel Róbert pedig egy kis szöghegedűn játszott romantikusgitár-kísérettel. A hangszer körül bevert szögeket vonóval szólaltatta meg, és ez úgy szólt, hogy hangja leginkább a pánsípéra hajazott.
A könyv tehát a méltatlanul elfeledett hangszereket szedi csokorba a megszólalásuk szerinti csoportosításban,
emléket állítva alkotóiknak is. Az idiofon hangszerek a zenélő poharakkal és az üvegharmonikával kezdődnek,
folytatódnak a szöghegedűvel és számos más instrumentummal, egész a cselesztával bezárólag, melyeknek kinézete sokszor valami zongorafélére emlékeztet, csak persze a mechanikája egészen más.
Következnek a membranofon hangszerek, élükön a zobo és a bigophone nevű zajszerszámokkal, és a ma is ismert
kazooval. A kordofon hangszercsoport húrokat szólaltat meg igen nagy formai és hangzásbeli változatossággal. A hárfafélék régi voltát már a VIII. századból fennmaradt ábrázolások is bizonyítják. Megismerkedhetünk többek között a kettős kromatikus hárfával, a lanthárfákkal, a könyv borítóján is látható billentyűs hárfával. A hárfák és gitárok között is van átmenet: a hárfagitár és a líragitár, sőt a citerák felé mutat a hárfacitera, és az Amerikában konstruált autoharp.
Ugyancsak érdekes instrumentumok a billentyűs gitárok. Már Leonardo da Vinci is tervezett olyan gyantás
dörzsszíjjal megszólaló hangszert (viola organista), amely a későbbi vonós zongorák, illetve a tekerőlantok felé
mutat. A vonós baryton kötődik a viola hangszercsaládhoz, de a fogólap mögött rezgetett, illetve pengetett húrokkal
is rendelkezett. Az arpeggione is ilyen vonóval és pengetéssel is megszólaló hangszer. A hegedűfélék is sok
megújuláson keresztül jutottak mai formájukhoz. Volt trapéz alakú, leginkább Picasso ecsetjére való amorf hegedű,
de még sétabotba rejtett hegedű is. (Botba hangszert építeni amúgy is divat volt.) Máskor a test nélküli hangszer
hangját pl. tölcséres megoldással próbálták megnövelni.
Külön világ a cimbalom, a psalteriumok utódja, amely az egész világon elterjedt. Liszt egyenesen „magyar
zongorának” nevezte a kromatikus pedálcimbalmot. Ha már a zongoráknál tartunk, ennek a hangszernek is
változatos a múltja a pianofortéktól a pianínókig, a varróasztal zongoráktól a zsiráf- és a piramiszongoráig. A hárfa
és a fortepianó érdekes keveréke lett az orphika, míg a hárfaciterák továbbfejlesztett változata a dolceola. Az
eolhárfa sem csak a legendákban él, mert bizony megalkották.
Ugyancsak gazdag az aerofon hangszerek csoportja. Móra körtemuzsikája az okarina elnevezésű cserépsípokhoz
tartozik. A kristályfuvola valójában üvegből készült. A blockflöték családja is kiterjedt a flagolettől a glisszandósípig.
A basszetkürt, az oktavin és a tárogató is rokonai egymásnak. Megint más csoportot képeznek a harmonikafélék a
szájharmonikáktól a concertinán és akkordeonon át a harmóniumokig. Gyönyörű sorozat mutatja a trombiták és
kürtök fejlődését. A sort végül a különleges orgonák zárják.
A kötet szépségét erősíti, hogy grafikai elrendezése, tervezése, megjelenése is Mandel Róbert munkája. A Kossuth
Kiadó eme szép terméke iránt már a külföld is érdeklődik, hiszen ilyen rangos és szép szakgyűjteményt még nálunk
gazdagabb országok sem igen tudnak tető alá hozni. Legyünk tehát büszkék rá, hogy ez a munka egyszerre erősíti a szakmai ismereteket, és olvasmányosan szolgálja a népszerű ismeretterjesztést. A nyomtatás és kötés az Alföldi
Nyomda jó munkáját dicséri.