A história szerint a zabolázhatatlan császár, Caligula, aki Rómában templomot építtetett magának, hogy annak dísze életnagyságú aranyszobra legyen, immár a jeruzsálemi zsinagógában állítatná fel képmását. A császár a határait próbálgatja? Vagy elhitte, hogy mindenható? Székely János színpadi remekműve a Nemzeti Színház Gobbi Hilda stúdiójában Szász János értő, határozott gondolkodású, lebilincselő rendezésében kel életre.
Trill Zsolt (Petronius) és Horváth Lajos Ottó (Barakiás)
Hatalmas, bebugyolált, összekötözött csomag uralja a teret a terem hosszában elnyújtott színpadon, ahol az átlátszó, üvegberakásos padló alatt a császári kép sejlik föl. A magát istennek kikiáltó császár szobra lehet. Súlyos darab, megfeszített kötelekkel, nagy erővel lehetne fölemelni, de sejthető, az óriás mű, akkor sem férne be a szentélybe. Nemhogy egy sarokba, elbújtatva, ahogy a helytartó ajánlgatja, semmiképp. De a kérdés nem is az, hogy befér-e. Hanem, hogy egyáltalán bekerülhet-e.
Székely János lassan négy évtizede írott vitadrámája, a Caligula helytartója történelmi időt idéz, Josephus Flavius nyomán részben vagy egészében megtörtént esetet beszél el, de nem hagy kétséget filozofikus, példázatos voltáról, a história általános, mélyebb tartalmáról, mindenkori érvényéről.
Trill Zsolt, a helytartó
Hatalom és hit, erőszak és erkölcsi szilárdság, zsarnokság és tehetetlenség, fegyelmezett lojalitás és rendíthetetlenség feszül itt egymásnak. Nem tettek, indulatok, érzelmek, hanem gondolatok, érvek és ellenérvek csapnak össze. A helytartó Petronius és Barakiás főpap vitatkozik. Petronius a római államfilozófiával, a hódító magatartás összetartó erejével magyarázza, miért szükségszerű bevinni a szobrot a templomba, ezzel is elkerülendő a háborút. Barakiás a lehetetlenséggel válaszol, Uruk létezéséről, a vallásnak az emberben élő akaratáról beszél, a néplélek önazonosságáról. S itt rendül meg Petronius biztonsága, feltámad benne a kétely. Hiába tudja, egyszerű lenne bevinni a szobrot, a leigázott zsidók csak homokot szórnának fejükre, megtépnék ruhájukat, de szellemi azonosságuk nem változnék, és a templom sem lenne többé templom, mert a hit szerint az Úr a meggyalázott házból kiköltöznék. Petroniusnak döntenie kell. És már nemcsak a szoborról, a zsidókról. Önmagáról, közvetlen környezetéről, árulóvá lett, vagy árulónak vélt tisztjeiről.
A darab a hatalom természetéről, lehetőségeiről, határairól, csapdájáról szól. S ott a kérdés, meddig él a hatalom, amíg a zsarnok képes kézben tartani, vagy amíg alattvalói a parancsok előtt meghajlanak. Székely János a zsarnokság, az önkény, az uralkodási vágy természetéről beszél.
A főpap: Horváth Lajos Ottó
A Nemzeti Színház stúdiószínházában Szász János méltó, súlyos rendezésében jelenik meg a vitadráma. Szász tiszteli az írói művet, pontosan érti gondolkodását, látásmódját, tudja jól, ennek a drámának az általános érvényességét nem teszi tönkre az idő, hagyni kell élni, őrizni kell az érvek és ellenérvek összecsapásában a szavak erejét. Mindazonáltal komoly fizikai teljesítményre is készteti színészeit. A kezdetben a győztes arcát, magatartását viselő, majd egyre izgatott, vadabb és földúltabb, minden mozdulatában vibráló, erőteljes Petroniusával szemben higgadt Barakiás áll. Trill Zsolt helytartója úgy mutatja meg a kételyek, fölismerések között talaját, önmagát, biztonságát vesztett Petroniust, hogy abban egyszerre van benne a tisztánlátás emberi nagysága meg a szellemi és fizikai összeomlás. Horváth Lajos Ottó erkölcsi fölényében nyugodt, szilárd Barakiása komoly, biztos figura.
Agrippa király: Bodrogi Gyula
Agrippa királyként Bodrogi Gyula, Decius, a követ szerepében Rácz József, a két segédtiszt alakjában Kristán Attila és Bordás Roland teremt pontos figurát az előadásban, amelynek sokatmondó díszletét és jelmezeit Vereckei Rita tervezte.
És hogy meddig tart a hatalom? Ebben az előadásban a végsőkig megrendült, önmagából kifordult Petronius kezében kis lánggal közelít az olajjal leöntött szoborhoz. Ki tudja, mit tesz még…