(Pompéry Judit, Berlin) Naponta csak értetlenül nézek ki a fejemből. Az világos, hogy mindenki unja a bezártságot, hogy elegünk van a gazdaságot fékező intézkedésekből, hogy ki-ki a magánszférájába való erős beavatkozásként éli meg a különféle korlátozásokat. Továbbá: szörnyű a helyzetük a két-három vagy több gyerekes, kis lakásban élőknek a home-schooling (lakásiskola) és home-office (lalásiroda) idején. Rémes, hogy nem lehet sehová sem utazni, az éttermek mind zárva és koncertre, moziba, színházba sem lehet menni, valamint a társas összejöveteleket is betiltották. (Nyitó kép: oltási gúnyrajz 1802-ből.)
Én is érzékelem ennek a rendhagyó helyzetnek az összes fizikai és társadalmi hátrányát, hovatovább kimondott ellenérzéssel viseltetek irántuk. Szintén várva várom, hogy be legyünk mindannyian oltva és utána – bár erre még semmilyen kidolgozott eljárásrend sem látszik – ismét visszatérjünk a „business-as-usual”, az évszázadok óta megszokott rendes kerékvágásba – bármi legyen is az, ami a hajdan normálisból majd megmarad.
Mégis: hová tették az emberek a józan ítélőképességüket, amikor tagadják a pandémia létét, félnek az oltástól, egyben elégedetlenül követelőznek és szidják a (német szövetségi) kormány Covid-politikáját?!
A járványtagadókra most nem fecsérlem a billentyűzetet. Ami a félelmet illeti: csodálattal bámultam a statisztikákat, hogy ez meg ez a vakcina „csak” 95%-os védettséget garantál, mások, pl. az oroszoké, meg a … mindössze 80+%-ot. És a felindulást a hozzá nem értő széles tömegek részéről.
A 95%-ról eszembe jutott a számítógépes programozók örökzöld érvelése: ha egy programmal le lehet fedni a megoldandó feladat 95%-át, akkor az az optimum. További 3% ugyanannyi ráfordítással járna, mint az első 95%, 100%-os megoldás nincs.
Namármost: ha jól tudom, védőoltás alig 220 esztendeje létezik (feltalálója Edward Jenner [1749–1823] angol sebész). Nem hallottam azonban eddig arról, hogy hány százalékos védettséget garantált, pl. Pasteur a himlő, majd később mások a tbc, tífusz, kolera, még később a gyermekparalízis, diftéria, kanyaró, mumpsz, bárányhimlő, tetanusz és a többi oltások esetén. Arról sem olvastam, hogy azért tagadta volna meg valaki ezeket a múltban, mert nem 100% a védettség. Azt viszont tudjuk, hogy a feketehimlő elleni védőoltás 1886-ban történt törvényes bevezetése után a halálozási ráta Poroszországban 1,94%-ra csökkent.
Persze vita az oltási elméletekről már 200 évvel ezelőtt is volt, amint erről egy 1802-i gúnyrajz tanúskodik. Valahogy a vakcinákkal azt is belénk oltották, hogy a védőoltás jó, hatásos, ezért kötelező és a mellékhatásokról az egyedüli és meddő autista-vitán kívül többet nem esett szó. Talán mégsem mindig előnyös (szinte) mindent részleteiben tudnunk?
Feltűnt, hogy manapság éjjel-nappal a vízcsapból is a járvány okozta mindenkori helyzet pszichológiai mellékhatásairól szóló riportok, eszmefuttatások, tanulmányok folynak az óvodáskorú gyerekek, a tinédzserek, az ilyen-olyan ágazatban tevékenykedők, a nők, a migránsok, különböző társadalmi csoportok, kisebbségek, szegmensek lelkiállapotára vonatkozólag. Félreértés ne essék, mindezt nem vonom kétségbe. De vagy nincs elegendő műsoridőt, újsághasábot kitöltő téma, vagy nem tudom, minek tulajdonítsam ezt a mértéktévesztést. Mintha ez lenne a legnagyobb gond. Nyugodtan tessék engem megkövezni, de hol vannak ezek a pszichés ártalmak Auschwitz utóhatásaihoz, a gulágokon, az Andrássy út 60-ban, Recsken töltött évek, a vietnami háború, Srebrenica, Ruanda… utóhatásaihoz képest? Igaz, most nincs előzetes megalázás, módszeres kínzás.
Mintha nem tudnák a szerzők, szerkesztők, hogy itt épp egy világméretű, világháborúra hajazó katasztrófát élünk át, csak éppen nem lőnek! Jó, tudom, 100 éve Freudon kívül a kutya sem törődött a népesség lelkével. És igenis jó, hogy van pszichológia és természetesen tisztában vagyok vele, hogy nem csak primer, hanem másodlagos, pszichológiai befolyásoló tényezők is léteznek… Mégis: a világjárvány ekkora átpszichologizálását túlzásnak tartom.
Aztán amióta látjuk, hogy az oltás ezer oknál fogva nem a kellő ütemű, következésképpen nincs olyan szakember, intézmény, politikus, aki másokat és akit mások ne ostoroznának emiatt. Miközben a világ a maradék józan ítélőképességét is elveszti. Gondoljunk bele: hirtelen jött az egész földgolyót rekordsebességgel elárasztó járvány, aminek nem volt ellenszere. Aztán kifejlesztették. Innentől egy hihetetlenül bonyolult, nehezen kivitelezhető és ellenőrizhető folyamat kezdődik. A vakcinából hirtelen 10–12–14 milliárd adagot kellene gyártani. Nem lépcsőzetesen több évre, évtizedre lebontva, hanem egyszerre és azonnal.
Nincs az a gyógyszeripari kapacitás, ami erre hirtelen a semmiből alkalmas lenne! És akkor még nem szóltunk a licencekről. A szűk keresztmetszet nem az oltási helyszín, hanem a gyártói, szállítási, hűtői, tárolási kapacitás. Minden egyéb (orvosok, egészségügyi személyzet, adminisztráció, helyszín, stb.) csak ezután következik.
Azt, hogy kinek mikor, pontosan mennyit kellett volna és kitől rendelni az engedélyeztetési rendszer messzemenő figyelembevétele mellett, hol követték el a hibát és személy szerint kicsoda: nos ez szerintem fölösleges és sehova nem vezető kérdés. Itt mintha teljesen megbénult volna mindenki és a kritikánál, a kritika kritikus megítélésénél abszolút figyelmen kívül hagyná a járványtól függetlenül továbbra is működő politikai mechanizmusokat, t.i. az ellenzék feladta, hogy a kormánykritikájában kákán is csomót keressen.
„Békeidőben” így van rendjén, nem baj, és épeszű ember át is látja, de Covid-ügyben nem kellene ezzel meghülyíteni a nem rendszerben gondolkodó kisembert!
A 4., bejelentetten utolsó periódusát töltő Merkelnek pedig fű-fa-virág a szemére hányja, hogy nem elég határozottan, átfogóan, egységesen, ugyanakkor túlzott szigorral, egyben feleslegesen, kapkodva … stb.
Nos, először is felhívnám a nagyérdemű figyelmét, hogy a járványügy Németországban az alkotmány értelmében „Ländersache” = tartományi hatáskör, így Merkelnek nincs átfogó jogköre ebben. Tizenhat (tartományi) miniszterelnököt kell meggyőznie, akiknek részben a következő választások lebegnek a szemük előtt, továbbá tartományaik különbözőek az adottságokat, a konkrét helyzetet illetően. De ha a mainál nagyobb lenne is a kancellár asszony hatásköre és hozhatna egyszemélyi döntést, csodát akkor sem tudna tenni. Keresztény háttere ellenére ő nem Krisztus a kánai menyegzőn és számtalan nagyszerű politikai adottsága mellett nem hipnotizáló képességéről híres.
Végezetül, mielőtt rekedtre ordítjuk magunkat, hogy Németországban mennyire rossz a helyzet, ajánlom a régi jó bevált dialektikát alkalmazni és körülnézni: „igen, de mihez képest”. Megengedve, hogy a Covid- és oltáshelyzet messze nem optimális, szerintem még mindig jobb itt élni – és itt berzenkedni –, mint a világ legtöbb pontján.
Igazad van, kedves olvasóm, miért is izgasson a tény, hogy máshol még pocsékabb, mikor nekünk itt rossz. Erről egy apámmal folytatott vitám jut eszembe a 80-as évekből. Szidta az állapotokat, a hiánygazdálkodást, hogy nincs politikai szabadság – az anyagiakról nem is beszélve. Közbevetettem, hogy nézzen körül, Magyarország a legvidámabb barakk, szemben például az NDK-val, jobb az ellátás, bár csak háromévenként, de utazhat, több másodállásával aránylag jól él stb.
Apám kitört: neki nem Kelet-Berlin, hanem mint korábban mindig, Bécs a viszonyítási alap. És egyáltalán: „Mi magasabb szinten vagyunk elégedetlenek”.
Igaz. Mi magasabb szinten vagyunk elégedetlenek. De kicsit több szordínóval, ha kérhetném.