Amikor a tudomány riogat, majd visszakozik

Forrás: faz.de Évek óta azt halljuk: mikroműanyagot eszünk, iszunk, lélegzünk, és már nemcsak a tengeri halakban, hanem vérünkben, agyunkban, heréinkben és a méhlepényben is ott van. A kép apokaliptikus volt, a címek kattintásra készen álltak, a következtetés pedig egyszerűnek tűnt: a modern ember belülről is műanyaggá válik. Most azonban a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung egy kényelmetlenebb kérdést tesz fel: mi van, ha mindez túl gyors következtetés volt?

Nem tévedés, hanem hiányos tájékoztatás

A bécsi egyetem professzora, Lea Ann Dailey szerint nem arról van szó, hogy a kutatók tévedtek, hanem arról, hogy a bizonytalanságot nem mondták el elég hangosan. A mikroműanyag-kutatás fiatal, az analitikai módszerek kiforratlanok, a mérések érzékenyek – és közben egy érzelmileg túlfűtött társadalmi vita várta az eredményeket.A tudomány tette a dolgát: mért, talált, publikált. Csak épp nem tette hozzá eléggé: „ez még kísérleti fázis, pilot tanulmány”. A közvélemény viszont nem pilot tanulmányokat olvas, hanem címeket. És a címek már készen szállították a félelmet.

A mikroműanyag legnagyobb trükkje: mindenhol ott van

A kutatók legnagyobb ellensége maga a műanyag. Ott van a levegőben, a laborasztalon, a pipettában, a mintatartóban, sőt még abban a zacskóban is, amelyben a szervmintát tárolják. Így amikor mikroműanyagot találnak egy szövetben, a legnehezebb kérdés nem az, hogy mit mértek, hanem az, hogy mikor került oda. A „heilbronni fantom” legendás esete – amikor éveken át egy nem létező sorozatgyilkos DNS-ét követték, amely valójában egy gyárban dolgozó nőé volt – ma már tankönyvi példa. És pontosan ugyanez a veszély leselkedik a mikroműanyag – kutatásra is: kontamináció, amit ténynek hiszünk.

A test nem tengervíz

A gond ott válik igazán komollyá, hogy az emberi szövet nem egy pohár víz. Zsírokból, fehérjékből, sejtekből áll, amelyek a mérés során úgy viselkedhetnek, mintha műanyagok lennének. A tömegspektrométer nem kérdezi meg: zsír vagy polietilén? Csak jelet lát. Ezért fordulhat elő az a kínos lehetőség, hogy a nagy vihart kavart „mikroműanyag az agyban” eredmények valójában az agy zsírtartalmát mérték újra. Ha így van, akkor ez módszertani tanulság.

Akkor megnyugodhatunk?

Nem. De pánikra sincs ok. Biztosnak tűnik, hogy:

  • nyelünk mikroműanyagot,
  • kis része át is juthat a szervezeten,
  • de hogy mekkora mennyiség épül be a szövetekbe,
  • és hogy ez konkrét betegségeket okoz-e, arra ma még nincs megbízható válasz.

Ez a bizonytalanság nem a tudomány kudarca. Ez a tudomány őszinte állapota.

A valódi veszély: amikor a félelem megelőzi a tudást

A mikroműanyag sztori figyelmeztetés is. Nem arra, hogy „nem kell komolyan venni”, hanem arra, hogy a tudományos eredmények értelmezése legalább olyan fontos, mint maga a mérés. Ha túl korán kiáltunk katasztrófát, elveszítjük a hitelességet, elbizonytalanítjuk a közvéleményt, és végül akkor nem figyelnek ránk, amikor már tényleg kellene. A legrosszabb forgatókönyv nem az, hogy kiderül: kevesebb mikroműanyag van bennünk, mint hittük. hanem az, hogy a valódi környezeti és egészségügyi veszélyek zajában már senki sem tud különbséget tenni mérés, feltételezés és riogatás között.