Minden görbe egyenes (minálunk…) – Ez a mélyen elménkbe ivódott magyar alapvetés arról jutott eszembe, hogy a (nem) nagy múltú szombathelyi Éva malom „története körül hullámdeszkáztam” ma hajnalban. Szerény épület, gyönyörű história.
Mindenekelőtt egy kis magyarázat írásunk nyitó képéhez:
A malom épületének mindössze a kő ablakkeretei emlékeztetnek a 18. század végének stílusára. A Műemléki Felügyelőség 1960-as években kialakított szakvéleménye, amely szerint a malom 18. századi és barokk stílusú, oly erős hatást gyakorolt a helybeli tudományos munkatársakra, hogy későbbi munkáikban ezt a meghatározást vették alapul, noha, helybeliek lévén még akár emlékezhettek is a malom születésének históriájára, amely akkor még csak pár évtizedes múltra tekintett vissza!
Amit az alábbiakban megfogalmazok, csak mese. Mi, magyarok imádjuk a meséket, nem bírunk ellenállni a hihetetlen történeteknek. Imádjuk elhinni és magunkévá tenni a mesék képtelenségeit.
…Csak egyet nem vagyunk képesek elhinni: a valóságot. Ilyen valós mese az is, amivel az alábbiakban előállok. A tréfálkozó hangnem ellenére mai témám nagyon súlyos: a teljes magyar művészettörténet nem ismeri a művészeti stílusok pontos megnevezését, sorrendjét, létezésének idejét. Főként a 18. századot érintő nagy, egymást éles ellentéttel váltó stílusét.
A két világháború után még tudtuk: Rados Jenő, a Műegyetem kiváló professzora még világos és egyértelmű stíluskorszakokat tanított diákjainak, olyanokat, amelyek egyeztek a nyugati kultúrát képviselő országokban is ismert, elfogadott és használt korszakolással. Ám az 1956 után megerősödött öntudatú szocialista kultúrába makacsul belopta magát és beivódott egy másik, teljességgel alaptalan kategória. Talán azért, mert
a török hódoltság 150 esztendeje éppen az európai barokk idejére esett, amikor is magyar földön nem bontakozhatott ki teljes, igaz szépségében a barokk,… „hadd legyen nekünk is egy kis barokkunk” alapon.
Így tehát lekanyarítottuk neki a következő évszázadot…Az 1989-i, elvileg nagy fordulattal egyidőben, amikor csatlakozhattunk (volna) az európai kultúra közösségéhez, azonnal meg is jelent, mintegy az ügy sürgősségét jelezve, a művészetek nagy korszakait átfogó és bemutató tízkötetes spanyol könyvsorozat: A művészet története címmel. Ennek már fülszövegében olvashatjuk, hogy „A kötet a XVII. század művészetével ismerteti meg a magyar olvasót.”. Ám a szögesdrótok felszabdalása és eltüntetése sem volt elegendő ahhoz, hogy a műtörténeti rend meghonosodjék hazánkban. A nemes könyvkiadási igyekezet műtörténész tudósainkra hatástalan maradt…És ami miatt számunkra legfontosabb lehetett volna ez a híradás, valójában nem érdemelt fontosságot magyar földön: a mi fogalmaink szerint a barokk azóta is a 18. század művészete…
Mai fogalmaink szerint a magyar barokk a 18. századot uralja. Nem vesszük észre, hogy ezzel lealacsonyítjuk a magunk művészetét, mert azt állítjuk vele, mintha szellemi és művészeti fejlődésünk százesztendőnyi lemaradásban lett volna a nyugatihoz képest.
A fenti képen összehasonlíthatjuk a barokk, a rokokó és a neoklasszicista stílust. Könnyű megítélni, hogy az utóbbi nem közvetlen folytatása a barokknak, a közbülső pedig nem nevezhető barokknak
Holott legényeink kötelezően bejárták a nyugati országokat, hogy tudásuk beérvén, alig néhány évvel később meghonosíthassák szülőföldjükön a legújabb művészetet, mindig a legújabbat. Addig pedig az idegenből hívott mesterek munkája biztosította, hogy a magyarországi művészet együtt nevelkedjék a nyugatival… Tehetősb építtetőink többségben nyugati építészeket hívtak álmaik megvalósításához.
Mi tehát úgy tartjuk, hogy a magyar barokk a 18. században virágzott. Szinte szót se ejtünk a rokokóról, pedig, ha szerényebb kivitelben is, de stílustisztán jelen van a maga idejében: a század közepének épületdekorációjában kormeghatározási jelentőséggel pontosan ott és akkor jelenik meg, ahogyan és amikor Nyugaton, és ahogyan azt Nyugaton tanítják. Csakhogy a magyar rokokót műtörténeti íróink beolvasztják a nem létező 18. századi magyar barokkba. Ebből adódik, hogy
a 18. század végén kibontakozó korai neoklasszicizmust idestova ötven esztendeje „klasszicizáló késő barokknak” nevezzük. Aki ezt a kifejezést kitalálta, annak fogalma sem volt, hogy mi a barokk és mi a neoklasszicizmus…
sőt arról se, hogy a kettőt teljes határozottsággal elválasztja hazánkban is kerek hatvan esztendő teljesen más tartalmú és formavilágú harmadik stílusa, a rokokó. Amikor klasszicizáló késő barokkról beszélnek, valójában azt állítják, hogy a barokknak volt egy köztes szakasza, a rokokó, amely teljességgel eltért ettől a stílustól, és ezért utána ismét klasszicizálnia kellett a barokknak, hogy barokk lehessen még az 1780-90-es években is, sőt, ha ez a stíluskorszak 1850-ig tartott, akkor logika szerint esetleg egészen odáig igyekezett kimerülten klasszicizálni szegény öreg magyar barokkunk…
Az első és a harmadik stílus alapvetően eltér a másodiktól. A rokokó művészet nem része az antikvitás iránti tisztelet stílusai sorának (reneszánsz, barokk, neoklasszicizmus)
Ha formavilágában és dekorációjában homlokegyenest eltérő stílusokat egyazon néven illetünk, akkor ez a helyzet oda vezet, hogy megszűnik a közlekedés lehetősége fogalom és szó között, miközben mindkettőnek igyekezete a valóság jelenségeinek megfogalmazásán buzgólkodik.
A klasszicizáló neobarokk ránézésre frappáns, ám tartalmát elemezve megállapíthatóan teljesen zagyva kategóriáját a mai napig életben tartja a műtörténeti hiedelem. Ennek eredményeképpen egészen vad megfogalmazásokra kényszerülnek a kutatók, akik képtelenek egymással pontos fogalmakban gondolkodva kommunikálni.
Van Szombathely belvárosában, a volt Hosszú utcában egy titokzatos ház. Szinte a közeli múltban épült, és szinte a szemünk láttára lett a szerény méretű és megjelenésű raktárépület egész városunkat őrölt kenyéralapanyaggal ellátó központi malommá. Rendkívül különös módon a közhiedelem 250 évesként őrzi emlékét az alig több mint hetven éve létesített malomnak, az Éva malom névadójában pedig szinte Ádámig és Éváig megy vissza szívünk mélyén az érzelmi emlékezet…
Hogyan lehet mindez? Mi az igazi história?
E kérdésre az iménti súlyos megállapítás ad magyarázatot, amelynek birtokában ez az eset rávilágít az általam jelzett probléma valós voltára.
Mindenekelőtt tartozom a szómagyarázattal, mert nélküle nem lehet majd eléggé kuszának látni az elmúlt évtizedek hosszú során nagy türelemmel bonyolított (magyarított) kis művészettörténet-nevezéki semmiségeket.
Barokk – a magyar műtörténetben a 18. századon (is) végigvonuló stíluskorszak, amely megszakítás nélkül e század végéig (egyes műtörténészek szerint akár a 19. század közepéig is) tartott. Ezt tükrözi az a szemlélet, amelyre a század utolsó negyedében kialakuló, merőben új stílust «klasszicizáló késő barokk» névvel illető tudósok megfogalmazásai utalnak. A késő barokk azt jelzi, mintha a barokk művészet virágzása megszakítás nélkül tartott volna, mintegy 100–140 évvel tovább, mint valójában. Senkit sem zavar e meghonosodott és megerősödött megnevezésben, hogy vajon miért kell a 18. század végi új stílusnak klasszicizáló barokknak lennie, ha maga a barokk is alapvetően klasszicista stílus, annak a reneszánsz művészetnek közvetlen folytatása, amelyben újjászületik a klasszikus, ókori szépségideál, amelynek, mint tudjuk, a rend, a szabályosság és a szimmetria a legfőbb szerkezeti és esztétikai alapja.
Hát, kérem, azért kell klasszicizál(ód)nia az 1770–1850 közötti tágabb korszaknak, mert a 18. század közepét, mintegy hatvan évet a rokokó fedi le, amely egyáltalán nem klasszicizál, hanem szeszélyes, imádja az aszimmetriát, és teljesen ellentmond az őt megelőző, majd követő klasszicista stílusoknak, a barokknak és a neoklasszicizmusnak.
A feszültség feloldására és a bonyodalom erősítésére napjainkban a műtörténészek tűzzel-vassal üldözik a neoklasszicizmus megnevezést, amely már lassan közel száz éve ismert stilisztikai megfogalmazás volt dr. Rados Jenő professzor, a kitűnő építészettörténész meghatározásában.
Egyik munkájának (A neoklasszicizmus nagy magyar templomai, Magyar Mérnök és Építész Egylet Közöny. X. évf. 7-12. sz., Budapest, 1937) már a címe tartalmazza ezt a nagyon fontos és pontos megnevezést, amely alatt a Műegyetem kiváló professzora a Magyarországon a 18. század utolsó negyedében kezdődő és a következő évszázad első harmadáig tartó templomépítészet jelentősebb teljesítményeit mutatja be.
Műtörténészeink ezzel szemben klasszicizmus alatt szívesebben értik inkább csupán a «táblabíró-korszak» műtörténeti jelenségeit, például a kissé unalmasságig gyakorított egyszerű kastélyhomlokzatok tartoznak ide fogalmaik szerint, széles közép rizalittal (a homlokzat síkjából kiugró falszakasszal), sok-sok vaskos oszloppal és a szinte elmaradhatatlan hatalmas timpanonnal. Az 1815–48 közötti „táblabíró stílus”-t, a jámbor polgár stílusát leginkább tehát a vidéki kastélyok fennhéjázó, hivalkodó, terjengős, többnyire éktelen egyszerűségével pazarló kastélyhomlokzatok jellemzik.
Közben pedig maga a klasszicizmus ugyanezen megfogalmazásban éppen elenyész („… A klasszicizmus, illetve az empire lassú elhalásával párhuzamosan kifejlődött polgári stílus” erre utal). Az ilyen, és ehhez hasonló megfogalmazások belevesznek egy-egy stíluskorszak rétegjelenségeibe. Miközben a műtörténész a jámbor bürger nett és fitt belvárosi lakásán nosztalgiázik, megfeledkezik a felső tízezer hatalmas, de legalábbis megalomániás vidéki kastélyairól, amelyek legalább ennyire jellemzik a korszakot, sőt, homlokzatukkal a legérvényesebben jelenítik meg a klasszicizmus formavilágát.
Az én fogalmaim szerint (=logika szerint,…mi több: a nyugati művészettörténeti felfogás szerint) a 18. század utolsó negyedében színre lépő és a századfordulóra megerősödő, merőben új művészeti stílust neoklasszicizmusnak, annak első, 18. század végi szakaszát pedig korai neoklasszicizmusnak kell nevezni.
Hakan Groth 1990-ben megjelent műve a svéd klasszicista kastélyokról már címében pontos meghatározását adja a neoklasszicizmus korszakának (Neoclassicism in North: Swedish Furniture and Interiors 1770–1850).
A hazai szakirodalom alig ismeri ezt a pontos időszak-meghatározást, a korszak ilyen megnevezését pedig módszeresen kerüli. Rados professzor említett könyvecskéjének címén kívül mindössze Pál Józsefnek A neoklasszicizmus poétikája című munkájában találkozhatunk vele (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988). A kötet hátsó borítóján ismét olvashatjuk a kormeghatározást: a 18. század második felének és a 19. század elejének művészetelméleti munkáit tekinti át a szerző.
Egyértelmű tehát: szó sincs arról, hogy a klasszicista barokknak klasszicizáló továbbélése volna a 19. század közepéig (de legalábbis a biedermeier stílus végéig) tartó műtörténeti korszak. A klasszicizálás fogalmának vegyítése a stílusmeghatározásban arra szolgál, hogy a klasszicista stílusfolyamba csempéssze a rokokót, az 1710–70 között viruló ízlést, amely agresszíven ellenez minden klasszicizmust a formaművészetben. A neoklasszicizmus, amelyet néhány helyen szellemesen antirokokó névvel illetnek, erős határozottsággal hozza vissza a klasszika barokkban megfogalmazott mindenhatóságát Európa művészetébe.
A helyes «korai neoklasszicizmus» és a helytelen «klasszicizáló késő barokk» kifejezések egymás mellé állításával (mindkettő az 1770–1800 közötti három évtizedre vonatkozik) összehasonlíthatjuk a helyes megnevezést és az átgondolatlan, nagyon laza, és végső soron értelmetlen, téves kifejezést.
Amint azt az alapos Bajzik Zsolt – Csák Zsófia szerzőpáros 1996-ban feltárta és publikálta a Vas Megyei Múzeumok Értesítőjében «Legenda és valóság» címmel, a malomépület a közhiedelemmel szemben nem a 18. század legelején, de még csak nem is az 1700-as évek végén épült, hanem mintegy száz esztendővel később az utóbbinál,…ráadásul és nem is malomnak épült!
Na jó, ez, mondjuk így kicsit nyakatekert,…de vajon szép hazánkban mi nem az?
A helyzet úgy áll, hogy a malom említői kivétel nélkül barokknak nevezik az épületet műtörténeti cikkeikben. A magyar barokk pedig 1711-ig tartott (a szatmári béke évével zárja Szabó Károly a Régi Magyar Könyv kategóriáját, fogalmát, Franciaországban pedig például XIV. Lajos király halálával ér véget ez a korszak).
Az egyöntetű vélekedés szerint a malom a 18. század végén épült, barokk stílusban. Persze, lehet barokk stílusban építeni a 21. században is, miért ne lehetett volna a 18. század végén?…Csakhogy ez az épület neoklasszicista stílusban épült, vagyis a 18. század utolsó negyedének stílusában….és mellesleg nem is a 18. század végén, hanem éppen száz esztendővel később.
És itt jön képbe a görbe, meg az egyenes… Számtalan műtörténeti leírás (Panoráma útikönyv, 1976, 1980, Vas megye műemlékei, építészettörténeti monográfia, és így tovább) ugyanis úgy fogalmaz, hogy a malom épülete barokk stílusban épült, sőt, hogy a barokk korban malom volt… A Műemléki Felügyelőség is így vélekedett (az 1950-es években, majd 1964-ben), végül 1968-ban az épületet műemléki védelem alá is helyezte.
Senkinek sem okozott gondot (még a huszadik század végén végzett, rendkívül alapos kutatómunka idején sem), hogy a malom stílusa klasszicista. A barokk stílus is klasszikus ugyan, ám mi, derék magyarok „a 18. század stílusát” értjük a barokk megnevezés alatt…A 18. század stílusa pedig valójában a rokokó. Még nálunk is.
Igen, a rokokó, hiszen ez a stílus uralta egész Európában a művészeteket a század középső hatvan esztendejében (1710-től 1770-ig). Az akkor a művészetek alakulásában élenjáró Franciaországban átmeneteivel, a regence és a transition rendkívül érdekes stílusárnyalatával együtt lényegében a Napkirály halálától az 1780-as évek elejéig tartott ez az időszak. A rokokó viszont nem egyenes, hanem görbe… Minden ízében ellentmond a klasszicista ideálnak, a fegyelmezett, fenséges formavilágnak, amely szabályosságra és a szimmetria megbecsülésére alapoz.
Ugye, egyszerű ez?
A barokkot és a neoklasszicizmust, amely a barokk művészet iránti műtörténeti tiszteleten alapul, az egyenes vonalak rendje, a rendezettség ünnepélyessége jellemzi, a rokokót pedig a szeszélyes és mozgalmas szerkezetek és alakzatok. A barokk és a neoklasszicista bútorlábak egyenes vonalúak, a rokokó lábak pedig kivétel nélkül íveltek (és nem hajlítottak, mert hajlított lába csak thonet-, bambusz-, rattan- stb., továbbá csővázas bútoroknak lehet).
Ha a rokokó formavilágát téves megnevezés miatt összekeverjük a tőle alapjaiban eltérő klasszicizmuséval, bármilyen névvel illetjük is, értelmetlenné és értelmezhetetlenné válik mondandónk. Nem lehet egyazon névvel illetni egymástól gyökeresen eltérő formaelemeket, dekorációs elemeket, ornamenseket, mert ezzel az egész műtörténetet romba döntjük.
Ha mindezt átgondoljuk, már csak annyival árnyalhatjuk a problémakört, visszatérve a szombathelyi Éva malom épületéhez, hogy minden műemléki megbecsülése ellenére sem a 18. század elején, sem a végén nem épülhetett. Merthogy minden valószínűség szerint 1872 körül épült…
Érdemes megemlíteni, hogy a titokzatos épület története, amely nem túl régen, szüleink életében lett csak malommá, és akkor élte fénykorát, tragikus hirtelenséggel, a szemünk láttára kopott ki az emlékezetből. Ha nincs a győri Murányi Kereskedőház Kft., amely megvásárolni és hasznosítani szándékozott az üresen álló épületet az 1990-es években, és ezért előtte nem ad megbízást az épület múltjának megkutatására, tán sose derült volna ki, hogy a szerény raktárépület, amelyet barokk kori malomipari műemlékként tisztelünk, valójában egy 1872-ben épült terménytároló, minden különösebb építőművészeti és stilisztikai érték nélkül. Sem a Műemléki Felügyelőség, sem a városi elöljáróság építési-műszaki-műemléki osztálya-csoportja, sem a helytörténeti kutatók nem mutattak érdeklődést az Éva malom igazi története iránt… Egyébként magának a malomnak mindössze ötven esztendőre nyúlt vissza a története 1995-ben, amikor a Bajzik–Csák szerzőpáros megkezdte kutatásait az épület valós történetével kapcsolatban.
Elég volt a kutatóknak rápillantani a korabeli térképekre, hogy megállapíthassák: az 1860 előtti ábrázolásokon nem lehet megtalálni ezt az épületet, mert akkor még káposztáskertek virítottak ezen a helyen…
Legvalószínűbb, hogy az épület terményraktárnak épült, építtetője Pick Dávid volt. Tudjuk, hogy az örökös, Pick Vilmos „gazdasági pajtaként” hasznosította az épületet, ám az 1920-as években már gabonaraktárként ismeretes.
Malommá azonban csak sokkal később lett a raktárépület, amikor – 1945 tavaszán – a főispán a Szentkirályon lakó Sánta Jánosnak, a „vasakaratú” molnármesternek kiutalta az épületet, hogy az ambiciózus mester megteremtse a semmiből a város kenyérellátásához szükséges új malmot. A műmalom már abban az évben Sánta leányáról kapta az Éva malom nevet.
A város hathatós segítségével Sánta csodákra volt képes. A malom céljára kiválasztott hely egyik leglényegesebb telepítési tényezője a Vasvármegyei Elektromos Művek közelsége volt. Az utca túloldalán, néhány házzal lejjebb lévő szolgáltató külön transzformátort adott a műmalom számára a saját telephelyén, és külön vezetéket épített ki erre a célra azonnal. A malomüzem teljes felállítása, beszerelése, beüzemelése gigantikus nehézségek elé állították Sánta Jánost, de az ő akarata törhetetlen volt: a rendíthetetlen molnármester nem ismert lehetetlent.
Egy táblakeret Szombathelyen, 1947-ből, az Éva malom fénykorának idejéből, de szintén a 18. század végének stílusából. Maga a tábla egy 1934-ben elhunyt szobrászművésznek, Tóth Istvánnak állít emléket.
A következő év, 1946 tavaszára már teljes üzemben működött a malom, és megyén kívüli megrendeléseket is képes volt ellátni. Hamarosan a közeli Mátyás király utcában megszerzett romos ingatlanból hatalmas, 100 vagonnyi termény, illetve liszt befogadására alkalmas tárolót létesített a vállalkozó. A fejlesztések folyamatában 4-500 embert foglalkoztatott Sánta János műmalom vállalkozása.
Az Éva malom esete kitűnő példája annak, hogy a 20. század második felében hazánkban meghurcolt európai művészettörténeti stíluskorszakolás hibáinak következményeként egészen képtelen dolgok fordulhatnak elő akár egy műemléknek vélt szerény raktárépülettel, akár egy igazi építőművészeti értékkel kapcsolatban is. Így őrizgetünk múlékony, kérészéltű, átmeneti épületeket, miközben lerombolunk, eltüntetünk végleg igazi értékeket Szombathely városképéből.
Ugyanez a jelenség igaz a teljes magyar műtörténet általánosan véve bizonytalan értékítélete miatt.