A Minden ötödik órában nem színdarab, hanem 75 percnyi színpadi tiltakozó demonstráció a lelki terrortól a gyilkosságig ívelő mindenfajta, főleg családon belüli erőszak ellen.
Az előadás címe egy olyan statisztikai adatra utal, amely szerint Magyarországon minden ötödik órára jut a családon belüli erőszakhoz köthető bírósági ügy. De ez csak a jéghegy csúcsa, mert az elhallgatott estek többsége nem jut nyilvánosságra, viszont a világon minden harmadik (!) nő és gyermek megtapasztalja élete során a fizikai, lelki, szexuális vagy gazdasági erőszak valamilyen formáját. A témával leginkább a bűnügyi sajtóban találkozni, vagy néha híradásokból, amikor a NaNE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) Egyesület aktivistái emelik fel szavukat a bántalmazottakért és meggyilkoltakért.
A téma tehát benne van a levegőben, csak épp kínos róla beszélni; és főként hogyan lesz belőle színpadi produkció? Az Európai Színházak Szövetsége kétévente megrendezi Stockholmban a Bergman-fesztivált, melynek a lényege, hogy minden tagszínház ugyanazt a szöveget dolgozza fel. Legutóbb a francia Eleonore Mercier könyve volt a soros, aki egy segítőközpontban dolgozván lejegyezett, főként családon belüli erőszak áldozatai által betelefonált eseteket adott közre. A Katona József Színház képviseletében Fullajtár Andrea mondott el ebből egy monológot a fesztiválon, és Orlai Tiborral együtt ő szorgalmazta ennek az előadásnak a megvalósítását is. Szabó-Székely Ármin dramaturg dokumentumokból (bírósági jegyzőkönyvek, interjúk, levelek, Tóth Györgyi NaNE-munkatárs által elmondottak), és fikciós irodalmi alapanyagokból (Ingmar Bergman, Charles Bukowski, Agota Kristof) továbbá saját szövegeiből montírozta össze, amit a színészek elmondanak, és amit Bozsik Yvette rendezése a tánc kifejező erejével tett még erőteljesebbé, expresszívebbé. Ami így létrejött tehát nem nevezhető színműnek, s leginkább az egykori irodalmi színpadok műsor-összeállításaira hajazó szöveg–tánc–ének-jelenetek sora élő szereplőkkel és bábokkal, mementó az élő és holt áldozatokért, akik között már a nemrég Kaposvárott különös kegyetlenséggel meggyilkoltatott kisfiú is ott van.
Amit látunk, kortárs színház minden értelemben, de ami meglepő, a sokkoló szándék mellett a társadalmat bíráló humort sem nélkülözi. Milyen gyilkosan szatirikus pl. az a jelenet, amelyben a magamutogató, ostobácska tévériporter (Mórocz Adrienn) „beszélget” két szakértővel, és a végéna magyarpszichológus (Rába Roland) fizikálisan is rátámad angol beszélgetőtársára (Samantha Kettle), csak mert mindenki a magáét fújja, és nem tudja, nem akarja megérteni a másikat! Ilyen, egyes hazai tendenciákat leleplező egy másik jelenet, amelyben a durva férj (Vati Tamás) által megerőszakolt feleséggel (Fullajtár Andrea) a kihallgató (Rába Roland) olyan stílusban beszél, hogy a végén rá kell szólni: „De kérem, én a sértett vagyok, nem az elkövető”! Csak mert a törvényeink szinte több jogot adnak a bűnözőnek, mint a sértetteknek. Ezek a képek túlmutatnak a családi otthon falain, mert az erőszak, az intolerancia korunkban szinte észrevétlenül mindenbe és mindenkibe beleivódott.
Pontos és jó az a megfigyelés, hogy az erőszaktevőt legtöbbször már magát is érte pszichikai, vagy fizikai terror gyermekkorában. Milyen megdöbbentő súlyt kap a gyermekverő nevelőapa (Vati Tamás) monológja, aki ezekkel a szavakkal ideologizálja meg tettét a feleségének: „Isten is megtöri az embert, amikor büntet. Meg kell végre értened, hogy engedelmességgel tartoztok nekem! Vállalnod kell hitvesi és anyai kötelességeidet. Berendezünk neked egy szobát, a legnagyobb kényelemben, és mostantól főleg ott tartózkodsz majd, jó? Tudnod kell, hogy ha megpróbálsz lázadni vagy kapcsolatba kerülni a külvilággal, az a gyermekeden fogja megbosszulni magát. Világosan fejeztem ki magam? Eddig te és a gyereked valami álomvilágban éltetek. Meg kell tanítanom nektek, hogyan éljetek a valóságban. Nem az én hibám, hogy a valóság pokol.”
Ebből is látszik, hogy az erőszak alig észrevehető, és az elkövető nem is mindig tudja, hogy ő most valami rosszat tesz. Igazából azért kényelmetlen ez az előadás, mert a néző a pénzéért nem csupán mások tettein borzonghat és szörnyülködhet, hanem – feltéve, hogy van rá szeme és füle –, akaratlanul a saját dolgaira is ráébredhet. Mert nem kell a gyilkosságig elmenni ahhoz, hogy a velünk élők, sőt nem egyszer magunk is rossz szájízzel keljünk nap mind nap a párkapcsolatban, kisebb-nagyobb erőszakok miatt.
De azért megjelennek a legsúlyosabb bűnök is, mint a pedofília és az emberölés. Például a sorozatgyilkos Pipás Pistáé, aki férfiruhába öltözött nőként segített asszonytársain azzal, hogy szívességből eltette láb alól a durva férjeiket. És milyen ügyes rendezői megoldás, ahogy a férj a gyermekbábot mozgató feleségen keresztül nyúl meg nem engedhető módon a lánygyermekhez.
Hogy a téma világjelenség, azt jól mutatja a Valencia James által tört magyarsággal előadott afrikai nő története is, aki Magyarországra menekült egy rituális gyilkosság elől. De a felvonultatott példák többsége valószínűleg számos országban ismerős lehet.
Bozsik Yvette több jó rendezői ötlettel él, például, ahogy azt a néhány tárgyi elemet kellékként és díszletként egyszerre ötletesen használja. Az is a tehetségét bizonyítja, ahogy a színészeket és táncosokat mozgatja, mert így mindenki elé jól megvalósítható feladatokat állít szöveges játékban és mozgásban egyaránt. A karakterek színre vitelében Fullajtár Andrea ragyogóan hozza mind a férfiszerepeit, mind női alakjait, sok színét mutatva fel gazdag színészi palettájának. Rába Roland nőt nem játszik ugyan, de több emlékezetes férfifigurának ad arcot. Emlékezetes pl. a nőfaló típus taktikai fegyvertárával kérkedő monológja is. Mórocz Adrienn is szemmel láthatóan élvezi, hogy egy előadásban több személyiséggé válhat. Vati Tamás, Samantha Kettle, és a szép Valencia James mindhárman nagyon jó színészi jelenléttel veszik ki részüket az előadás sikeréből, pedig kettejüknek méga magyarnyelvvel is meg kellett birkóznia.
Az előadást szigorúan felnőtteknek hirdetik. Lehetséges, hogy arra gondolt az Orlai Produkció, hogy túl sok gyereket érintene érzékenyen az eddig el nem mondott családi esetek sora. Én a Minden ötödik órában láttán mégis megfontolnám, hogy nem ártana kifejezetten a középiskolás korosztálynak is szervezni belőle színházlátogatást, esetleg pedagógussal és a színészekkel folytatott beszélgetéssel kiegészítve. A téma olyan, amiről őszintén kellene beszélni a serdülőkkel is, egyrészt, mint veszélyeztetettekkel, másrészt, mint potenciális, felnövő agresszorokkal. Már csak azért is, mert félő, hogy éppen azok nem fognak beülni a nézőtérre, akik a leginkább érintettek a télmában.
Aki jegyet vált, több dologra készüljön fel! Egyrészt nem „színházba jön”, mert színdarabot nem fog látni. Egy felkavaró előadásra készüljön, és ha közben jól érezte is magát, utána valószínűleg nem lesz jó a hangulata. Az előadás mindössze 75 perc – szünet nélkül, de ezt sehol semmi sem jelzi. Valós áldozatok mementójával ér véget, de a művészek nem jönnek ki meghajolni. A közönség tehát bizonytalanságban marad: ez a vége, vagy csak szünet van? Ismerve az előadókat, szinte biztos vagyok benne, hogy ez is tudatos része a rendezésnek: folytasd magadban a látottakat, beszélj róla, mert ennek, sajnos, ennyivel nincs vége!