Mit ér a sajtó, az újságíró, ha európai szeretne lenni?

„Hozzád fordulok, kedves Nyilvánosság, hogy megosszam Veled tapasztalataimat napjaink egyre aggasztóbb jelenségéről, mi több, gyakorlatáról, a hivatali gőg (állítólagos) mindenhatóságáról, amely egykoron a sokat szidott és átkozott pártállamnak is sajátja volt. Ám a felsőbbrendűségüktől eltelt akkori elvtársak (azok is, akik vállrándítva beilleszkedtek a mai állampárt apparátusába, és azok is, akik gyorsan beletanultak a kivagyiságba) mára legföljebb tanulni járhatnának legújabb kori (nem kevésbé pártállami) utánzóikhoz, akiknek mostanra sikerült tökélyre fejleszteniük a nem gazsuláló, a nem pártsajtó – más néven: nem lakájmédia) semmibe vételét. Nekik már az is sok és irritáló, ha az újságíró – a közérdeket szolgálandó – korrekt, világos, tényekre irányuló érdeklődést tanúsít, és megkísérel kérdezni a fülükre ragasztott telefonjukkal menekülőktől, vagy a népes udvartartásuk karéjában a törvényhozás folyosóján tovalejtőktől.

A „frappánsnak” szánt válaszokat idejében kidolgozta a kifogás- és pökhendiségügyi államtitkárság: „kellemes karácsonyt!”, meg „ha eljön az ideje”, ekként még az (itthon) nagy nézettségnek örvendő (természetesen a hatalmat képviselők számára barátinak nem minősülő) tévétársaságok és lapok munkatársai is kénytelenek beérni a tudósítást záró mondattal: „Híradónk elkészültéig/lapzártánkig kérdésünkre nem érkezett válasz…”

Két és fél évvel ezelőtti írásunk csak egy volt azon jegyzetek és megjegyzések sorából, amelyekkel megpróbáltuk fölhívni a hivatalok urainak és hölgyeinek a figyelmét arra, hogy illendő, sőt, kötelesség a hozzájuk forduló újságírók kérdéseire válaszolni, mert az érdeklődésük korántsem magáncélú, hanem a széles nyilvánosság tájékoztatását szolgálja.

A fentebb írtakat közállapoti jelentés(részlet!)nek szántam az Úr 2018. esztendejének Magyarországáról, abban a reményben, hogy például a győri városháza hivatalnokai (nem választott tisztségviselők, állami, jól megfizetett hivatalnokok!) a fejükhöz kapnak, és megtér bennük a borjú.

Aki netán azt hinné, hogy így is lett, hatalmasat téved. Fél évvel a szóban forgó írás után jelent meg azonos témájú másik két glosszánk:

Kedves Nyilvánosság (2.) – Türelemmel várjuk a választ a győri városházától; Kedves Nyilvánosság (3.) – Semmitmondó válaszok a győri városházától

Abszolút jóindulattal feltételeztük, hogy a Borkai-korszak után végre észhez kap a városháza, és rájön: semmi értelme a hallgatásnak akkor, ha az újságíró tájékoztatás céljából érdeklődik a négy folyó városa számtalan hiányossága megszüntetésének módjairól. (Győr, városháza: eldöntötte a hivatal, mi számít közérdeknek; A győri városháza szerint az ilyesmi nem közügy; Hallgatag városházi hivatalnok, avagy: Győr többet érdemel(ne); Nem tud az írni… – Nyílt levél Borkai polgármesternek; Címzett: a győri polgármester – lássa: a Nyilvánosság)

Aztán eljött a nap, amelyik megpecsételte a regnálásának 13. évébe lépett polgármester sorsát: Tömegtüntetés: Győr Borkainál sokkal többet érdemel, és még egyszer: Győr Borkainál többet érdemel.

Akkor, a végül is csúfosan távozni kényszerült polgármester utolsó hivatali napjaiban hozott össze a sors a Borkaival együtt adriázott jeles ügyvéddel, pontosan: a jurátus úr irodájával. Szerettem volna megtudni: mikor lát hozzá tulajdonosként az ország talán legszebb barokk terét éktelenítő épület fölújításához (ma is ugyanabban az állapotban van, csak eléje húztak egy patyomkin-paravánt). Persze, az ügyvéd úrral nem tudtam beszélni, csak a kolléganője próbált „lebeszélni” az érdeklődésről. Amikor közöltem vele, hogy kénytelen leszek megírni a méltatlanságot, a lényeget illetően így válaszolt: Írja meg, oszt jó napot! – Föltehetően a bájos hangú ügyvédnő nem is sejtette a folytatást (főnöke lemondott a tisztségeiről, kebelbarátját, a polgármestert félre állítják…) Két héttel később: Megtört a jég: dr. Rákosfalvy válaszolt – dolgoznak a Schäffer-házon

Ha mindezek után bárki azt gondolná, hogy Győrött megváltozott a nem pártsajtó iránti viselkedés, az nagyot téved. Még az sem jelent semmit sem, hogy az új polgármester esztendővel ezelőtt reményre jogosító sorokat küldött az Infovilág szerkesztőségének, és fölajánlotta tájékoztatási hajlandóságát.

Maradt minden a régiben, visszatért a Borkai-korszak, azzal a különbséggel, hogy az új, a fotós-kamerás nyilvánosságot szenvedélyesen kereső (és Győrött meg is lelő) „polgi” előbb botjával kiszedte a faleveleket egy csatornalefolyóból, aztán fölmászott a vasútállomás légópincéjének a tetejére pózolni, majd kirendelt (bizonyára a város költségvetésének terhére) egy kis daruskocsit, hogy lekalapálja a győri sétálóutca egyik házának faláról a gyakorlatilag láthatatlan Lenin-utcanévtáblát. Történt mindez csinnadrattás nyilvánosság előtt.

És úgy tett, mintha ő fedezte volna föl: elhordatta (és hónapok óta milliókért vigyáztatja a helyszínt) a győr-újvárosi Tűz utcából/Iszkápa közből (lakóházaktól karnyújtásnyira!) a fölhalmozódott sok száz köbméternyi hulladékot, melyben patkányok ezrei tanyáztak. Csak éppen azt felejtette el megemlíteni: ezt az intézkedést az Infovilág szerkesztősége évek óta „ezeregy” írásában sürgette…

Tekintettel arra, hogy az itthoni újságírók (feltételezés: nem a kormányhoz közeli orgánumok munkatársairól van szó) számára egyre nehezebb a hozzájutás hiteles információkhoz, miután azok, akiknek dolguk (megkockáztatom: kötelességük) lenne az együttműködés a sajtó munkatársaival – végső soron a nagy nyilvánossággal –, ezeregy kibúvóval (mindenekelőtt így: „nem közérdekű”, „bizalmas”, „titkos”, „most nem időszerű”, kérdezze meg ezt vagy azt – és persze még ő sem hajlandó nyilatkozni…), megkértük tudósítóinkat, hogy számoljanak be: miként működik a tájékoztatás Európa működő felében.

Szerkesztőségünk azt igyekezett megtudni, hogy milyen jogaik van a hivatásos újságíróknak, megkülönböztetik-e a sajtó munkatársait esetleges pártállásuk (az általuk képviselt sajtóorgánum „színe”) szerint, és milyen kötelességeik vannak a hivatalt, tisztséget viselőknek. Válaszolnak-e azonnal (vagy belátható időn belül, a téma természetéről függően) a megkérdezettek, netán csak írásban megküldött kérdés számít… Egyáltalán: milyen a hivatalok, hivatalos személyiségek hozzáállása, és miként viselkedik az átlagpolgár az újságírók iránt (itthon, például, sokan „menekülnek” – lásd tévés megszólítások!). Egyáltalán: mi a külföldi kollégák tapasztalata, amikor munkájukhoz hiteles tájékoztatásra van szükségük.

A válaszadásban a legfürgébb Tóth Brigitta volt. Az itthon mindenekelőtt rádiós újságíróként dolgozott kolléganő néhány éve a spanyolországi Alicanteban él informatikai mérnök férjével együtt. Brigitta tudósítások sokaságában számolt be az Infovilág olvasóinak a hispániai járványhelyzetről. Ezt írja a kérdésekre válaszul:

„Itt, Spanyolországban szerencsére szabadon dolgozhatnak az újságírók: az írott, és az elektronikus sajtó, tehát a rádió, a tévé, valamint természetesen az internetes orgánumok munkatársai.

Reggelente állami hírcsatornán minden egyes témában megszólaltatják nemcsak a kormánypárti képviselőket, hanem gyakorlatilag az összes nagy és kisebb ellenzéki párt vezetőit, szóvivőit stb. is. Ma (pénteken) reggel például a katalán CUP egyik politikusa volt a vendég, vele beszélgettek a kormány hírcsatornáján. Nincs megkülönböztetés, tisztán játszik egymással a kormánypárt és az ellenzék, senkinek, semmilyen esemény kapcsán nem fogják be a száját, épp ellenkezőleg! Azon túl, hogy írásban is közli az RTVE (az állami csatorna lapja) az ellenzéki megszólalásokat – nem „szerkesztik” őket, azaz nem húzzák meg, nem írják át, nem rövidítik a nyilatkozatokat. A kollégákat rendszeresen meghívják az élő adásokba is. A képviselőházi (itt kongresszusinak mondják) üléseken, szerdánként az egész nap elmegy arra, hogy az ellenzéki és a kormánypárti képviselők megvitassanak egy-egy témát, maximális kérdezési és válaszadási szabadságban. Amikor például átlépik a nekik szánt időkorlátot, a házelnök kulturáltan figyelmezteti a bőbeszédűeket, de nem kapcsolja ki azonnal az érintettek mikrofonját még akkor sem, ha a téma igencsak kényes. 

Nyilatkozatok esetén még sosem tapasztaltam olyat, mint Magyarországon, tehát hogy egy képviselő ne válaszolna a neki címzett kérdésekre. Éppen ellenkezőleg. Most, amikor a vakcinabotrányban több politikus és egyéb köztisztviselő is érintettnek bizonyult, bár néhányan nem mondtak le, a kamera és mikrofon elé álltak és vállalták a felelősséget. Nem keresték a kibúvókat.

Bármilyen témáról legyen is szó, sosem láttam olyan képviselőt, aki elhajtotta volna az újságírót, sőt, maximális tisztelettel reagálnak minden kérdésre. Ha esetleg olyan téma van, amiben nem szeretnék a valóságot elmondani, akkor kikerülik a választ, körmondatoznak, másról kezdenek el beszélni, de valamilyen válasz mindig van. 

Azt is nagyon fontosnak tartom közölni, hogy a kormány sajtótájékoztatóin mindig részt vehetnek az ellenzéki lapok újságírói is, sőt, külföldi médiumoknak is rendszeresen helyet adnak és akár több kérdést is feltehetnek egymás után. 

Itt, Spanyolországban nagyon komolyan elszámoltatja az ellenzék a kormányt és sokszor nekem, személy szerint az az érzésem, hogy a kormány még élvezi is – idézőjelesen – az ilyen típusú konfliktusokat, mert legalább van ellenoldal, ellenvélemény és ezzel együtt izgalom, harc is. 

Pedro Sánchez miniszterelnök például hetek óta azért piszkálja a szerdai üléseken a néppárti pártvezetőt, hogy jó lenne, ha végre észérvekkel tudná támadni a kormány intézkedéseit, mert nagyon „lagymatag” lett a legnagyobb ellenzéki párt munkája az utóbbi időszakban és minduntalan csak ugyanazokat a „sallangszövegeket” címezik a kormánytagoknak. 

Emellett az is érdekes, hogy itt, Spanyolországban rengeteg ellenzéki pártnak van helye a parlamentben. Nem két-három nagy párt vitatkozik, hanem sokkal több. Helye van a szocialistáknak, a néppártnak, a szélsőjobb- és szélsőbaloldalnak, a katalán nacionalistáknak, a baszk szélsőségeseknek, a liberálisoknak és így tovább. 

Ami inkább probléma a spanyol politikai életben és amit a katalán választások szimbolizálnak a legjobban: hiába nyeri meg egy párt a választók többségét, mint ahogy tette meg azt a katalán szocialista párt a múlt vasárnap, ha nem tudnak lepaktálni senkivel, a kisebb pártok viszont egymással megegyeznek, akkor ők kapják meg a kormányzási jogot. Ez várható most Katalóniában. 

Nyertek a szocialisták, de egyik nacionalista párt sem hajlandó egyezkedni velük, ezért a végén folytatódik a szélsőséges kormányzás a katalán parlamentben az Együtt Katalóniáért és a Katalán Republikánus Párt révén. Ez szerintem elég siralmas, hisz’ a nép nagyobb része a szocialistákat nevezte meg, mégsem fognak tudni irányítani. 

Berlini tudósítónk, Pompéry Judit ekként foglalta össze véleményét:

Tavaly februárban egy szalonesten különösen érdekes, statisztikai adatokkal alátámasztott személyes beszámolót hallgattam a felelős újságírásról némethonban, illetve általában, földrajzilag bárhol. Jutta Lietsch (*1952) a „taz” (Tageszeitung) berlini baloldali napilap ázsiai rovatszerkesztője és sok éven át dél-kelet-ázsiai és kínai tudósítója, valamint Andreas Lorenz (*1952), a „Der Spiegel” szociáldemokrata szellemiségű hetilap moszkvai, varsói, bangkoki, majd pekingi tudósítója

„Miért nem írtok erről? – Ahogyan mi dolgozunk – bepillantás két újságíró műhelytitkaiba” címmel beszéltek az újságírás napi gyakorlatáról és különösen az utóbbi évtizedben adódott szakmai gondjairól.

Az előadás kiindulópontja a médiafogyasztók egyre növekvő bizalomvesztése és az okai voltak. Megvallom, én alapvetően pozitív beállítottságú, érdeklődő, a dolgokat nem elítélni, hanem megérteni vágyó emberként lehetőleg széles körben igyekszem tájékozódni és alapállásban mindenkinek megelőlegezem a bizalmat. Ezért önmagamból kiindulva, eleinte nem értettem, miért beszélnek az előadók általános bizalomvesztésről. Én ugyanis hiszek az általam megbízhatónak és színvonalasnak tartott médiumok cikkeinek. A felmérések grafikonjai mindazonáltal azt mutatták, hogy az elmúlt 10 év során a megkérdezettek egyre nagyobb aránya vallja, hogy a média, az újságírók hazudnak.

Ennek okát az előadók elsősorban a rohamtempóban teret hódító közösségi média hatásában látják. A Facebook-on, twitteren stb. ugyanis bárki bármiről bármit publikálhat anélkül, hogy számon kérnék rajta a hitelességet. Csak az újságíró tartozik felelni a leírtakért, a magánember azt nyilváníthat ki, amire kedve szottyan. A világba röpített ilyen információk pedig akár éles ellentétben állhatnak a tisztességes, megbízható hírcsatornákon közöltekkel. Az átlag olvasó nem érzékeli a különbséget. Az információ tömeges áramlása mellett gyakran elmosódik, összefolyik, hogy egy hírértékű közlemény politikai döntés eredménye-e, amiről sajtónyilatkozatott adtak ki; vagy kampány- és pártpolitikai megfontolásból született szándéknyilatkozat-e; netán csak egy vélemény egyes politikusok szájából; szakember állítása-e vagy egy önmagát annak tartó és publikációs kényszert érző, jó tollú, ezért sokak által olvasott, „követett” blogoló magánvéleménye. Csak azt tapasztalja a médiafogyasztó, hogy egy-egy hírértékű, és tartalmában készpénznek vett közlemény gyakran frissebb, részletesebb, esetleg meggyőzőbb, mint a hiteles napilapokban olvasottak.

Egy-egy ilyen véleményformáló közlés mentes minden következménytől, hisz’ publikálója nem köteles ellenőrzésre fecsérelni drága idejét – hír az, ami új és cáfolhatatlanul hiteles információ. Szenzációra éhes világunkban a gyors reakció, az elsőség a mérvadó: a lényeg a frissességben rejlik. Az viszont, hogy maga a „hír” igaz-e vagy sem – elválik. Addig is a szenzáció bárkit öt percre világhírűvé tehet. Az oknyomozás egyrészt nem is lehetséges, de nem is ambicionált macera, a blogolónak, véleményformálónak, „influencer”-nek nincs ilyen kötelezettsége.

Ugyanakkor a minőségi médium eleve feltételezi, hogy tudósítója a leközölt híreknek utánajárt. Az oknyomozás időbe, energiába, pénzbe kerül. A felröppenő kósza hírekkel szembeni érdemi tudósításnál az idő is hiánycikk, de főleg utóbbira nem telik. Mióta a kézbe vehető, nyomtatott lapszámok látványosan visszavonulóban vannak és az online média nem hozza ugyanazt a bevételt, a költséges kutatómunkára, oknyomozásra nem mindig jut (elegendő) pénz. Más szóval a felelős újságíró satuba szorult: az elvárások által komoly nyomás nehezedik rá csökkenő dotálás mellett.

Természetesen előfordul olyan eset is, hogy valamire menet közben vagy csak később derül fény, hogy nem akkor, nem ott, nem úgy, hanem másként történt, aminek más a következménye stb. Ilyenkor a magára valamit is adó orgánum helyreigazítást közöl, ami szintén keltheti az olvasóban azt a benyomást, hogy az eredeti hír hazugság volt.

A kritikátlan hírfogyasztó nem tesz különbséget újsághír és blogvélemény között – néha nehéz is, mert mindkét esetben sok a hivatkozás és link – nem mérlegeli a forrást, ugyanakkor érzékeli az ellentmondásokat, amitől számára minden hitelét veszti, bárhonnan származzék is a hír vagy információ.

Kimerítené írásom keretét, ha itt az egész előadást vissza akarnám adni. De hogy a fent ecseteltek mennyire igazak, azt a járvány előrehaladtával naponta tapasztalom. Csak egyetlen szemléltető példaként álljon itt az általam megbízhatónak tartott „Süddeutsche Zeitung” egyik tegnapi cikke.

Ebben arról számol be a napilap (feltételezésem szerint alapos előkészület, nyomozás és bizonyítékok beszerzése után), hogy az országszerte első helyen álló és mindenki által kívánt oltóanyagra a német/amerikai Biontech-Pfizer cég a múlt nyáron adagonként 54,08 €-os ajánlatot tett az EU-nak. A lap és további két közérdekű rádió- és tévécsatorna értesülése szerint a végleges vételár 15,50 €, ami egyébként annyi, mint az amerikai beszerzési ár. Ez a szerződött összeg az eredeti ajánlatnak tört része, ami a kereskedelmi tárgyalások Európában uralkodó normáit ismervén, megkérdőjelezi az ajánlat erkölcsösségét.

Az ajánlattól a szerződéskötésig sokáig mérlegelt az EU, ami viszont így a fentiek ismeretében más színben tünteti fel az eddig késlekedésként és szervezetlenségként kritizált európai vakcina-beszerzési politikát. A nemrég még nemzeti büszkeségünk Biontech-ről – és Nobel díjra javasolt tulajdonosáról – hirtelen kiderült, hogy a magas ajánlati árat indokló érvei finoman szólva megkérdőjelezhetők, hiszen nem kizárólag saját költségen fejlesztette ki az oltóanyagot: alapítása óta 50 millió € támogatást kapott uniós alapokból, 2019-ben további 50 milliót a Bill és Melinda Gates Alapítványtól, 2020-ban 375 millió €-t a német fejlesztési minisztériumtól csak vakcinafejlesztésre, továbbá 100 millió € hitelt az Európai Befektetési Banktól. Nemzetünk büszkesége vélelmezhetőleg a járványon meggazdagodva kíván(t volna) rekordsebességgel extraprofitra szert tenni, és ez bizony erkölcstelen dolog.

Mindeközben a legkülönfélébb és sokak által igaznak tartott hírek alapján minden csatornán, médiumban, blogon és FB-oldalon folynak a viták arról, hogy egyáltalán, és ha mégis, akkor milyen oltóanyaggal, mekkora garantált biztonság és milyen mellékhatások mellett – amely utóbbiakból mi vehető tudomásul zokszó nélkül és mi veszélyes… – szóval ha, akkor mivel oltassuk be magunkat.

Egy bonyolult helyzetben, amiről majd az utókor fogja eldönteni, hogy melyik nézet volt – vagy lett volna – helyes és követendő – a világ telis tele van mindenféle, részben egymásnak ellentmondó hírrel és nehéz követni, hogy ebből mi felel meg a valóságnak és mi csak vélemény vagy vaklárma.

Ilyenkor minden az alapos újságírón, az elegendő és hiteles forrásokból származó információkon múlik. Következésképpen: nehéz manapság szavahihető újságírónak lenni. Az újságíró nemegyszer csak a régi, bevált, megbízhatók, korrekt informátoraira számíthat.