Mit tenne ma a 110 éve született Barcs Sándor politikus és sportvezér?

Ha élne Barcs Sándor, mindenekelőtt arról faggatnám: mit tenne ma? El is várná. Mert amíg bírta erővel, olyan sohasem volt, hogy nem tett semmit… Olyan volt, amilyen! De hogy az olyan milyen volt, azt mindenki, aki ismerte, maga fogalmazta meg hajszálpontosan, némán vagy hangosan, akár pro akár kontra! És sokan ismerték, politikában, újságírásban, sportban: külföldön – sajátos módon főként a Lajtától nyugatra – talán még többen, mint itthon. (Az 1962. április 18-án készült nyitó képen Barcs Sándor, a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke üdvözli a 100. válogatottságát ünneplő Bozsik Józsefet a Magyarország-Uruguay nemzetközi labdarúgó-mérkőzésen a Népstadionban, mögötte a válogatott tagjai, Tichy Lajos és Mészöly Kálmán. MTI Fotó: Mikó László felvétele.)

A nyugdíjas Barcs Sándor.

Barcs személyével, szerepével – aki éppen 110 esztendővel ezelőtt, 1912. november 10-én született – egyet biztosan nem tehet az utókor: nem csinálhat úgy, mintha nem lett volna a 20. század közepétől a rendszerváltozásig a magyar történelem egyik legviharosabb korszakának színes közszereplője. Egyben – sportnyelven szólva – biztos dobogósként a legvitatottabbak között. Mert kevesen vannak azok, akiknek egyes tetteit és akár egész életútját is egyszerre lehet elismerni és mélyen elítélni, ha valakinek éppen ehhez van kedve. És hogy ezt tegye, nem is kell feltétlenül iránta érzett politikai szimpátia vagy ellenszenv…

Elég, ha átlapozzuk, mit tett és mikor: 1945 előtt, a koalíciós években, Rákosi rendszerében és a Kádár Jánoshoz kötődő korszakban. Vagyis fél évszázad legkülönbözőbb napjaiban és helyzeteiben.          

A politizáló újságíróról önmagáért beszél az, amit a Wikipédia felsorol a neve alatt. 1929-től jelentek meg ez első írásai; újságíróként 1940-ben cikksorozatokat írt a fasiszta sporthatóságoktól üldözött MTK érdekében, segítette az egyesületet politikai harcában. A Független Kisgazdapártba (FKGP) 1943-ban lépett be. 1944-ben a Gestapo letartóztatta. 1945 után a Szabadság című lap szerkesztője, a Magyar Távirati Iroda felelős szerkesztője (1945–46), majd 1950-ig a Magyar Rádió elnöke. Ezzel egyidőben – már hivatalosan is politikusként – a FKGP (1948–49) alelnöke a párt gyakorlati megszűnéséig. 1950-től kerek három évtizeden át volt a Magyar Távirati Iroda vezérigazgatója. 1947–90 között (43 éven át) országgyűlési képviselő. 1953–75-ben és 1980–89 között az Elnöki Tanács tagja. 1966–90-ig az Interparlamentáris Unió (IPU) magyar csoportjának elnöke, egyben az IPU Tanácsának tagja. És – megint csak újságíró szakmájából következően – 1965–74 között a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) elnöke.

A sport mindenkor ráadás volt az életében: 1925–55 között igazolt labdarúgóként játszott Nagyváradon, majd Budapesten, a labda szerelmeseként, amatőr csapatokban. Nyomban a II. világháború után a foci repítette be Legfelső Ötös Sporttanácsba; 1947–48-ban a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke. Az aranycsapat nagy éveiben, 1948–50 között a Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) alelnöke, utána 1963-ig az elnöke volt. Ő javasolta az Európai Labdarúgó-szövetségnek (UEFA) a Kupagyőztesek Európa-kupája (KEK) megszervezését; ennek jogfolytonos utóda mindmáig az Európa Liga. Előbb a KEK szervező bizottságának, majd 1962-től az UEFA végrehajtó bizottságának tagja, az európai válogatott csapat felelőse volt. Technikai tanfolyamokat vezetett. 1966-tól az UEFA alelnöke, 1970-től első alelnöke, majd Gustav Wiederkehr elnök halála után, 1972–73-ban megbízott elnöke volt. Vezetői pozícióját az olasz Artemio Franchimegválasztott elnöknek adta át. Akkor viszont megválasztották a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) alelnökévé, s a világbajnokságok szervező bizottsága szűkebb vezetőségének tagja, valamint négy évre a játékvezető-bizottság elnöke lett.

Ez így, együtt Barcs Sándor életpályája: újságírás, politika, sport, itthon és a nemzetközi porondon egyaránt.

És az az esemény, ami a legkritikusabb lett az életében, most, halála után is kísért, amikor politizáló környezetben elhangzik, vagy leíródik a neve: Barcs Sándor népi ülnök volt 1949-ben a Rajk László és társai elleni tragikus végű koncepciós perben; ezt tévedését/vállalását egész életét végig kísérő teherként hordozta a vállán. Halála előtt néhány évvel mondta el, nem titkolt szomorúsággal a hangjában, amikor a kertjében beszélgettünk:

„Rákosi maga közölte, hogy kijelöltek a bíróságba. Én azt tudtam: Rajk sorsán semmit sem változtat, hogy én vagyok-e az egyik statiszta vagy más, nekem és a családomnak viszont az élet a tét. Lehet, hogy bátrabbnak kellett volna lennem, de ott és akkor erősebb volt bennem a félsz, mint a Gestapo fogdájában…”

Barcs újságíró volt hivatásból, egyszerre elismert és sokat bírált politikus elkötelezettségből – és nemzetközileg a legrangosabbak között jegyzett futballvezető szenvedélyből.  Mindebből legfőbb sikerének azt tartotta – az ezredforduló után, túl a 90. életévén ismerte be, egy csendes otthoni beszélgetésünk közben –, hogy a   hidegháború nem akármilyen éveiben az európai, sőt a világ labdarúgásának legfőbb vezetői közé választották – magyarként (egyébként az londoni 6–3 idején is ő az MLSZ elnöke, s egyike azoknak, aki merte vállalni a felelősséget a hazai politikai vezetés előtt, amikor a meccs lekötését készítették elő az angolokkal, hogy „Puskásék biztosan nem égnek  le”. És ha már: Puskás Öcsi 1997-ben, amikor ebből számára biztosan semmi jót sem remélt, azt írta róla, hogy a szomorú 1954-i berni vereség, „a vb utáni nehéz helyzetben Barcs jött elénk Tatára, s úgy tudom, ő szervezte meg a hazatérésünket is”.

– Akkora volt a magyar futball tekintélye a világban, hogy minden alkalommal azok is megszavaztak, akiknek a politika logikájával ellenem kellett volna szavazniuk” – mondta el.

Szerénységem esetében viszont a magyar politika megkülönböztetett szerepére hivatkozva bíztatott nemzetközi filatelista szerepvállalásra, az 1980-as évek második felében. Tanácsát kértem – bár addigra már félig-meddig visszavonult a napi munkáktól –, mit válaszoljak a magyar bélyeggyűjtők, a MABÉOSZ elnökeként egy brit kezdeményezésre, hogy alakítsuk meg az európai filatelista szervezetek szövetségét.

Feltétlen igent javasolt, azzal, hivatkozzam Gorbacsov akkor sokat emlegetett „Európai házára”, s ezt egészítsem ki azzal, hogy „ebben létesítsünk filatelista klubot is”. Hallgattam rá: 1989-ben megalakult az azóta nagy tekintélyű szervezetté nőtt FEPA, aminek alapító alelnökévé választottak – azok szavazataival is, akik Európa nyugati felét képviselték. Ők voltak többen. 

Az mindenképpen véletlen, hogy Barcs 1912-ben született, ugyanabban az évben, mint Kádár. De biztosan nem ezért érezte kötelességének, hogy röviddel az után, hogy Kádár János 1954-ben kiszabadult a börtönből, a feleségét, Máriát, amint lehetősége volt rá, nem titokban, „az arra akkor illetékesek egyetértésével”, de a maga kezdeményezésre „belopta” az MTI-be dolgozni. Az ok (ezt is tőle tudom): a 1940-es években ismerkedtek meg, a legnehezebb próbákat élték át, bár nem egy pártban, de egy oldalon, hát „bíztam benne és ennyivel tartoztam neki”. Tegező viszonyban voltak, amiért sokan irigyelték. De még többen szapulták, mert joggal érezhették, Kádár mindezért bízik benne, Barcs bármikor bemehet hozzá, s be is megy, ha kell, „hiszen mindent megtehet, mert tudja, hogy az Öreg megvédi”.

Ezen a ponton tanulságos idézni Dlusztus Imre Barcs Sándorral készített, több mint 250 oldalas portré-interjú kötetéből, amiben több helyen válaszol az 1956-tal kapcsolatos kérdésekre, és viszonyára Kádár Jánossal. Kádárról azt mondta: „Zárkózott ember volt, és meggyőződéses kommunista, (nála) az egyéni szimpátia is csak olyan szerepet játszott, hogy hasznos vagy káros az illető személy a párt számára”.

Egy újságcikkből tudtam meg 1989-ben (addig nem szólt róla egyetlen szót sem): volt az életemnek egy pillanata, amikor az tartott meg az igazán még el sem kezdett újságírópályán, hogy Barcs akkor is éppen „mindent megtett” – sokakért.

Kiderült: az újságíró szövetség 1956 utáni ujjászervezésekor valakik javasolták, hogy egy cikkem miatt, ami 1956. október végén készült, tiltsanak ki – egy hosszú lista alighanem legkisebb szereplőjeként – örökre a pályáról. Ő győzte meg a többséget a túlzók szándékainak túlzásairól. Az meg külön megtiszteltetés, hogy olyanokkal szerepeltem egy névsorban, mint Gömöri Endre, Boldizsár Iván, Pethő Tibor, Mátrai-Betegh Béla és hozzájuk hasonló „nagyágyúk”.

Barcs – ma már tudom, hogy az előbbiek ismeretében – „gyűjtött be” (és nem én voltam az egyetlen, akivel ezt tette, hogy ezzel elindítsa a külpolitikai újságírói pályán), 1957-ben nyelveket tudó újságírószakos egyetemista gyakornokként a budai Naphegyre, az MTI-be. Az év őszén – egy rövid tudósítói „próbabevetésem” után a moszkvai VIT-en – azért „kölcsönzött” Mihályfi Ernőnek, az újra indult Magyar Nemzet főszerkesztőjének, hogy a hírügynökségi újságírás céljából tanuljak lapcsinálást is. Mert kiszemelt külföldi tudósítója voltam, tudtam angolul, németül és oroszul, s – barcsi megfogalmazásban – európaiul.

Tőle hallottam először azt a szópárost, hogy „magyarként európai, európaiként magyar”. Vagyis: európai távlatokban gondolkozott politikában, újságírásban, futballban abban a hosszú időszakban, amikor a meghatározó választóvonal a világban a Kelet és a Nyugat volt. Nehezem vitatható, hogy ennek a jegyében kormányozta be az MTI-t az Európai Hírügynökségek Nemzetközi Szövetségébe (European Alliance of News Agencies, EANA).

Ő kezdeményezte (egyébként Kádár János személyes hozzájárulásával), hogy 1967. január 3-án az MTI kiadványaként megjelent a világ addig egyetlen angol–német nyelvű napilapja a „Daily News – Neueste Nachrichten”, ami (1994-ig) túlélte a rendszerváltozást is. A cél az volt, hogy a hazánkban tartózkodó külföldieket tájékoztassa politikáról, gazdaság, kultúráról, sportról: az olvasók elsősorban az itt dolgozó diplomaták, Magyarországon dolgozó és ide látogató üzletemberek lettek (érdemleges turizmus akkor még a jövő zenéje volt), egy olyan időszakban, amikor a „legnyugatibb” újságokként a nagy szállodákba is csak az angol, francia és osztrák kommunista párt napilapjai jártak. 1981–87-ben – Barcs akkor már visszavonult – a lap főszerkesztőjeként dolgoztam. Szomorúan írom le: a média mai állapotának ismeretében egyre inkább érzem, mekkora szerkesztői szabadságot engedtek nekem-nekünk az akkori idők vitathatatlanul szorító korlátjai, a kormány félhivatalos hírügynökségének napilapjánál.

Barcs 1964 végén magához kérette az MTI-ben dolgozó feleségemet. „Magával beszélek róla elsőnek. Az MTI jelölheti a pekingi tudósítót. Javasoljam-e a férjét, mert a legfőbb kérdés, hogy a feleség elviseli-e a hosszú távollétet Magyarországtól, az itthoniaktól?

Amikor az asszony némi töprengés után igent mondott, megígértette vele, hogy nem szól nekem a beszélgetésükről, ne érjen csalódás, ha mások másként döntenek.  Végül a Margit híd pesti oldalán, a Fehér Háznak nevezett pártközpontban (ma: képviselői irodaház) sem emeltek kifogást, s a feleségem is tartotta a száját az utolsó pillanatig.

Barcs Sándor egyetlen dolgot nem bocsátott meg nekem: azt, hogy a fiamat ötévesen még nem avattam be a magyar fociba. Belgrádban dolgoztam MTI-tudósítóként, amikor családostól fogadott az irodájában. Fiam meg büszkélkedett: „Nézd, milyen szép az új kardigánom…”

Barcs törzsszurkolói elfogódottsággal ragyogott a kék-fehér színek láttán.  

„Gyönyörű, MTK!” – kiáltott fel boldogan. A fiam meg csak a szemét meresztette:

„Dehogy! Tudhatnád, hogy ez op-art. És mi az az MTK?”

Kilencvenötödik születésnapján, fiatalokat megszégyenítően tiszta fejjel, egyetlen mondatban összegezte egész pályáját:

„Az ember úgy őrzi meg a nyugalmát öregkorában, hogy egyaránt számontartja azt, amit az életében jól és rosszul tett, s igyekszik valóságos mérleget vonni mindenről, legalább saját magának.”

Aztán egyetlen derűs mondattal még kiegészítette a hirtelen jött vallomást: „Csak azt ki tudtam volna hagyni, hogy vénségemre megbetegedtem: ha többet sétálok a kelleténél, ma már fáj a rúgó lábam…”

Még csaknem ötvenévesen is igazolt focistaként, bajnoki meccseken játszott az MTI csapatában. Kilencvennyolc esztendős korában halt meg 2010-ben. Pedig szerette volna megélni a 100. évet. Halála előtt gyermekei útján azt kérte: a neki szánt virágok, koszorúk árát adományozzák a Magyar Gyermek-labdarúgó Szövetségnek…

Az MLSZ saját halottjaként temette el a Fiumei úton a szövetség történetének leghosszabb ideig regnáló elnökét s haláláig tiszteletbeli elnökét. A gyászszertartáson Barcs Sándort az MTI nevében a barát-kolléga Nagy Lajos búcsúztatta és Lakatos Ernő – a mindmáig emlegetett „APO” – aki vezetőtársa majd utóda volt a Magyar Távirati Irodában a vezérigazgatói székben. Az „aranycsapat” nevében Buzánszky Jenő siratta el a ravatalnál. Az UEFA részéről Michel Platini elnök, minden idők egyik legnagyobb futballsztárja, a FIFA megbízásából pedig Joseph Sepp Blatter elnök nyilvánított részvétet.

A sporttörténelemnek mindenesetre könnyebb vele a dolga, mint a politika történészeinek.  

Ma így összegezem: Barcs Sándor ember próbált maradni egy történelmi korban, ami nagyon szűkre határok közé szorította őt is. Azt tette, a maga módján, amiről úgy gondolta, tehette, vagy tennie kellett, ritkán jól láthatón, sokkal többször – „sub rosa”.  Így lett Barcs Sándor élete, pályája, sokfajta teljesítménye – ahogyan az a csöpp híján teljes évszázad, amit végigélt – tele olyan ellentmondásokkal, amelyeket (maga sem tagadta!) ki így, ki úgy, mindmáig okkal, joggal emleget fel. De visszavonhatatlan tény: elnyerte a „hiteles magyar” hírét a politika, a hírügynökségek és a sport vezető nemzetközi köreiben

Ritka teljesítmény volt ez a hidegháború évtizedeiben…

(Kocsis Tamás az Infovilág által gondozott „Sub Rosa – avagy megíratlan megírandók” gondolat jegyében dolgozza fel és teszi közzé élete az interneten sok évtizedes újságíró pályája életemlékeit, tapasztalatait. Ennek a fejezete az emlékezés Barcs Sándorra.)