Szent Istvánról augusztusban esik a legtöbb szó, a nőkről, illetve a sajtószabadságról márciusban. A figyelmesség a szebbik nem iránt olykor csak a nőnapra korlátozódik, ki lehet aztán pipálni. (Tisztelet a kivételnek.) Március 15-e körül pedig a sajtószabadság emlegetése esedékes, hiszen ez már Petőfiéknek is a szívügye volt a 19. században. Érdemes még beszélni róla, napjainkban is? (A nyitó képhez: sajtószabadság; a taz.de. illusztrációja.)
Duplán került terítékre a téma a budapesti Sajtóházban március 14-én. Délelőtt a Magyar Sajtó Napja alkalmából ecsetelte a Magyar Újságírók Szövetségének elnöke, Kocsi Ilona a nem éppen rózsás helyzetet, délután pedig kerekasztal-beszélgetésen boncolgatták a hazai sajtózsarnokság ismérveit a résztvevők.
Némi cinizmussal azt mondhatnánk, hogy nincs itt semmi látnivaló, nincs semmi baj: az 1848-as legendás 12 pont első követelése, a sajtószabadság megvalósult, létezik. De hogyan? Mert az sem mindegy, hogy hogyan. A nemzet szabadsága elképzelhetetlen a sajtó szabadsága nélkül – vallotta Petőfi. Ő még nem gondolt a virtuális világra, a manipulációra, a hamis hírek sulykolására, az agymosásra, a mindenen átgázoló gigantikus propaganda-gépezetek kártékony hatására, az összeesküvés-elméletek tudatos terjesztésére. Mert hogy ezt is szabad. Ma ez is a nagy szabadság szerves része.
Magyarországon sajtószabadság van – papíron. Elolvashatjuk, az alaptörvényben becikkelyezve. Kocsi Ilonát idézve: „csak éppen amíg a kormány több mint százmilliárd forintot költ politikai propagandája terjesztésére, addig szerkesztőségeket és újságírókat zár ki a kormányinfóról és más, kormányzati eseményekről, a reklámok elosztását befolyásolva, anyagilag hátrányos helyzetbe taszítja a kabinettől független orgánumokat.”
Egy izraeli katona letakarja egy újságíró kameráját. © KEYSTONE/AP/KEVIN FRAYER
E sorok írója nem sok kedvvel hallgatott bele a Sajtóház délutáni rendezvényébe (sem). Polyák Gábor egyetemi tanár, Fleck Zoltán alkotmányjogász, Urbán Ágnes médiakutató és Vicsek Ferenc ültek az asztalnál. Utóbbi a házigazda-moderátor szerepében. A kiinduló kérdésnél igencsak elkalandozott a figyelmem. „Mennyire sérül Magyarországon a manipulációtól mentes információhoz való hozzáférés joga?” A találós kérdésre mindenki tudja a választ. Nagyon is sérülnek. Ennek boncolgatása számtalanszor megtörtént, kár vesztegetni rá az időt.
A beszélgetésben sokkal izgalmasabb volt az a latolgatás, hogy miként értelmezhető a megváltozott feltételek között a tömegtájékoztatás szerepe. Mint elhangzott: az új társadalmat, a NER utáni világot nem a szabad sajtó fogja létrehozni. A jelenlegi médiarendszer „túlnőtt” rajtunk, nehéz rajta alapvető változtatásokat végrehajtani. Nem szólva arról, hogy az ifjabb nemzedékek már nem a hagyományos módon (újságokból, rádióból, tévéből) tájékozódnak, más „információs morzsákkal” táplálkoznak. A fiatalok orientálásban kiemelkedő a pedagógusok szerepe. Sok függ az ő „egyéni hőstetteiktől”; attól, hogy félretolva a sokszor szintén központi propagandát terjesztő tankönyvet, múltról és jelenről elfogulatlan elemzést kapjanak tőlük a nebulók.
A mai világban új közösségek formálódnak – fejtegették a beszélgetés résztvevői –, ezek kovásza nem a nyomtatott média, vagy a tévé; s a különféle akcióik sikere nem a sajtó mozgósításán, hanem a civilek, az önkéntesek aktivitásán múlik. A tanárok, egészségügyi dolgozók tüntetéseit sem az újságok szervezik, inkább az internet, a közösségi fórumok. A „közszolgálatinak” csúfolt média közben abban „jeleskedik”, hogy rábeszélje az apátiába süllyedt társadalmat a rendszert életben tartó indokolatlan megalkuvásra.
Mindennap tanúi lehetünk annak a paradoxonnak, hogy jól megfér egymás mellett a „szabad sajtó” és a modern diktatúra, hangzott el a Magyar Újságírók Országos Szövetségének székházában. A modern diktatúra a saját propaganda-rendszerére támaszkodik, nem jelent veszélyt számára a szólásszabadság. Való igaz, ma már nem elegendő elkényelmesedett értelmiségiként otthon, a karosszékben olvasgatva egyetérteni a kormánykritikával. Valóban össze kell fogni, nemcsak fogadkozni, és ha egyebet nem lehet tenni, legalább be kell perelni a kormányt a horribilis állami reklámköltésekért, ahogyan négy független hetilap tette a közeli múltban.
Kémszoftverrel figyeltek meg a magyar újságírókat – adta tudtul országnak-világnak a német Die Zeit hetilap.
A mai kort egyébként az információs káosz jellemzi, nehéz eldönteni, ki a hiteles. Ezért aztán sokan inkább befogják a fülüket, becsukják a szemüket. Ha meg valaki mégis olvas valamit, az lehetőleg rövidebb legyen még az örkényi egyperceseknél is.
A ma délutáni beszélgetés a Sajtóházban arról győzött meg, hogy a mesterséges intelligencia korában újra kell értelmezi a sajtó küldetését, nem szólva arról a dilemmáról, hogy világszerte mély válság jellemzi a parlamentáris demokráciákat. Ami van, azt nem kell szeretni, de mi legyen helyette? Innovációs kényszerrel küszködnek a társadalmak, s bennük metamorfózison esnek át a kommunikáció különféle szintjei is.
A hír szent, a vélemény szabad – ez a tömör Pulitzer-idézet ma is aktuális. Illetve aktuális lehetne.
De ne feledjük: mostanában sosem látott mennyiségben árasztanak el bennünket az álhírek és a „tudományosnak” álcázott konteók. Tőlük megszabadulni lehetetlen. Sajnos.