Monumentális töredék

„Amit nem írok le az elvész” – Térey János szavai ezek. Az utolsó műből, a regényes önéletírásból, az önmarcangoló, környezetét szubjektív logikával boncoló, de már végig nem írt sorsvallomásból valók.

Miféle megérzés, milyen örökös belső félelem hajthatta a negyvenes éveiben járó írót, amikor hozzákezdett ősei felkutatásához, a családregényhez, s benne a maga, a többiekétől elválaszthatatlan élettörténetéhez, hogy az 1980-as esztendők második feléhez közeledve azt mondja, „Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden. Amit nem írok le, az elvész. Mindig úgy érzem, hogy valamit tennem kell, állandó elégedetlenség és kielégítetlenség kínoz.” Miféle erők hajthatták a megismerés felé, hogy megtudja, kik voltak felmenői, apai és anyagi ágon honnan érkezett, mit adtak tovább a régiek, birtokot, házat, élettapasztalatot. Mit hordozhat génjeiben a fiú, aki talán tényleg azért született, hogy betöltse azt a hiányt, amit néhány hónaposan elhunyt nővére hagyott maga után. S akinek, amíg szülei éltek, viselnie kellett a terhet, amit a váratlan és megmagyarázhatatlan halál tett rá. Miféle sejtés adta a félelmet attól, hogy félbe marad minden. Térey János sorait olvasva nehéz szabadulni a gondolattól, szorongató érzés sürgethette. Azért sietett, azért összegzett írói pályán szokatlanul korán, azért tette helyenként rövid, szinte jegyzetlapszerű írásokkal, epilógusokkal, tartalomjegyzékkel, köszönetnyilvánítással befejezetlen egésszé, mert rettegett, félbe marad a család korszakokon átívelő, a város alakulásával összefonódott-összefont históriája. Nem tudja bemutatni gyermekkorának, felnőtté válásának helyszíneit, nem tudja elmondani a személyes sorstörténetet, amely íróvá emelte a fiút, aki magában cipelte a Boldogh és a Macsi Tóth család történetét, a maga Téreyvé formált cívis voltát.

Az emlékirat, amely Térey János hagyatékából került elő, számítógépe őrizte a szöveget, öt nagyobb részből áll. Van köztük elkészült – nem egyet még az író publikált folyóiratban, újságban –, akad viszont néhány, amelyen bizonyára még dolgozott, és olyan is, amelynek rövidsége, szinte vázlatszerűsége azt sejteti, a szereplő személyek, történetek kibontása még írójukra várt. Hogy mit írt volna róluk Térey, hogyan simítgatta, stilizálta, alakította volna a már késznek ítélt fejezeteket, sosem tudjuk meg. Ahogy azt sem, hogy a szerkesztő és az olvasó által befejezettnek tekintett struktúrát valóban késznek tekintette-e. Ami azonban bizonyos, Térey János töredék voltában is egész művet hagyott az utókorra. Olyan életregényt, amely korokon átnyúlva tud beszélni a debreceni világról, helytörténetében a város alakulásáról és lakóiról. Benne, általa az íróvá érő gyermek, kamasz és fiatalember életútjáról, sorsalakító pillanatairól.

Az életregény első, legteljesebben kidolgozott része az Etelka–Földöv. A debreceni hely- és művelődéstörténet itt forr össze legrészletesebben a családhistóriával. De már ennek a fejezetnek az első írásából sejthető, az életút meghatározója, hivatkozási pontja az apa. A kemény, látszólag kegyetlen, mégis esendő ember, akinek személyisége rányomja bélyegét felesége sorsára, kihat fia magatartására, gondolkodására, útkeresésére, életének minden pillanatára, az „én ezt másképp akarom” tudatalatti elhatárolódására, ahogy, mint megjegyzi, később „szembe megy mindazzal, ami comme il faut”, ahogy örökké elégedetlen magával és „sikeréhes”, ahogy vágyakozik az elismerésre.

Történetekről és eseményekről beszél, élete és családja helyszíneit meséli szépen, megkapóan. Emlékezik, ahogy ő látta, ahogy benne felidéződik. És közben beleássa magát a szövevényes, hol szerencsés, hol szerencsétlen család történetébe, kutatja őseit, akik a Tóth nevet viselték, akár ragadványnévvel is. Vajon melyik lehet az igazi? A könyvkötő, a juhász, vagy mégis inkább a birtokos? És közben ott a birtok, a házak, megannyi múltbéli, a földből, a falakból előbúvó valóságos és tán hozzáképzelt történet, kapcsolódási pont Debrecenhez, Vámospércshez, a történelemhez és a családhoz. A nagy, bonyolult család kisvilága, és a felfedezés, „ez a szimbiózis, ez az együtt-lélegzés, szuszogás, igenis számított akkoriban, közösséget teremtett…”. Térey önmagát keresi a régiekben. Ahogy majd későbbi fejezetben vissza is tér rá: „Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol.” Nem kétséges, cipelte a rárótt terhet, amit szüleitől közvetlenül kapott, és amit a mélyből fölhozott. 

A Hatvanas évek címet kapta a kötet második része, amely alighanem félbe maradt. Hogy Térey tovább írta volna, szinte kétségtelen. Apjáról szól és a férfi magára erőltetett fegyelmezettségéről, anyjáról, a tanyán felnőtt, orvossá lett, jász lányról, aki megérkezett a „sokszorosan keresztbeházasodó cívis famíliába”. Aztán egy Ranódy-filmről, az Árvácskáról, amelyet apjával nézett meg, és „szörnyű élményt jelentett” a kisfiúnak. Szívszorítóan szép írás. Ezt olvasva még fájóbb a hiány, mi mindent írt volna meg a szülőkről, gyermekkori élményekről ebben a fejezetben.

És újra csak az apa. A harmadik rész, az Apám nyaral „bonyolult emberről” mesél, szikár, kemény és bizonyára nagyon pontos jellemrajz ez. Szereti és rettegi, közeledne hozzá és távol maradna tőle, mintha örökké az egyszerre félelmetes és kiszolgáltatott, megtöretett embernek akarna megfelelni. Az apának, aki „mindig, mindenkinek útban volt”. Mátrai nyarakra emlékezik, gyermekkora környezetére, városára, a csillebérci úttörőtáborra, és egy csehszlovákiai utazásra. Az első külföldi útra, és az apai intelemre, úgy utazzon, hogy „helyettük is utazik”. Mire gondolhatott? Egész elrontott életére? Mi lehetett ebben a „helyettünk is utazol”-ban? Helyettünk is élsz? Tedd meg mindazt, amit mi elmulasztottunk, elvétettünk, a kor nem engedte, vagy csak a saját gyengeségünk… hány és hány ilyen apa élhetett, él ma is körülöttünk.

A budapesti telefonszámok hétjegyűek a címe a kötet negyedik részének, amelyben egymásra sorjáznak a kapkodó rövid, szinte útjelző, felskiccelt írások, amelyek magukban hordják a majdani – most már örökre elmaradt végig mondást – valószínű, valamennyi továbbírásra várt. De az idő kegyetlen volt, Térey már „csak” ennyit tudott elmondani. És az a „csak” a maga tömörségében sem kevés. A gimnáziumról, a magányról, az apa skizofréniájáról, a dúlt családi életről, az anya betegségéről, anya és fia szövetségéről, a társakról, kapcsolatáról a zenével, zenei ízléséről, a Depeche Mode-ról, a vadászatról, a világkiállítási prospektusról, az apa könyvtárának „legsúlyosabb darabjáról”, 1987 jeges teléről. A tükörről, amelyben meglátta magát, és az érettségi napjáról, amely történetesen 1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésekor volt. A pillanatról, amikor búcsút mondott Debrecennek, hogy budapesti egyetemista legyen. És a legutolsó emlék szüleivel, hármukról, amikor megértette, át kell vennie azt a súlyos terhet is, amit addig anyja viselt. Még hátra van az ötödik könyv, az Epilógusok. A Kétmalom utcai ház eladása, a hajdani gyerekszoba küszöbe alól előkerült női csontváz története és New York ikertornyainak pusztulása, a családi „Szétszóratás” históriája meg a többi, amíg eljut a mondatig: „Hátráltam eleget, most már tényleg nincs hova tovább.”

Nincs hova tovább. Végig mondott, de teljességében kibontatlanul maradt sorstörténet. És minden írás, minden skicc még így is önmagában és együtt egy nagy író mélyen emberi, őszinte, kíméletlen vallomása önmagáról, magára ébredéséről, családjáról, környezetéről, a világról, amelyben élt. Különös befejezetlenségében is befejezett mű, töredék, amely töredékességében is monumentális egész.

Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai. Jelenkor Kiadó, 2020