Dr. Münnich Ferenc (1886–1967) ránézésre lehetett volna Gvadányi József peleskei nótáriusa, Jókai vagy Móricz Zsigmond valamelyik evős-ivós, mulatozásra hajlamos falusi földesura, akár Mikszáth Kálmán egyik táblabírója, sőt, maga a T. Házról szívesen anekdotázó író karikírozott változata a XX. század második felének sajátos kiadásában, ahogy a félig elszívott szivarjait gondosan lerakta az Országháza Duna-parti folyosóján, amikor beszólította a csengő a parlamenti ülésterembe… (A nyitó képen: Münnich Ferenc, a Minisztertanács újonnan megválasztott elnöke beszédet mond az Országgyűlés januári ülésszakának 2. napján a parlamentben. Münnich Ferenc mellett Kádár János, a Minisztertanács leköszönő elnöke, államminiszter ül 1958. január 28-án. Fotó: Pap Jenő / MTI)
Rákosi emlékirataiban így idézte fel első találkozásukkor, 1919-ben, a Gyűjtőfogház cellájában szerzett benyomásait a nála hat esztendővel idősebb Münnichről: „Tipikus vidéki magyar úriember, úgy 30-32 éves, jól öltözött, jó modorú, jól fésült, szőke, magas, elegáns…”
Pedig forradalmár volt. Jómódú vidéki patikus-állatorvos szülei és jogász végzettsége dacára (vagy éppen azért, hisz’ nyilván nem véletlenül emlegette szívesen és gyakran, hogy „tetszik, nem tetszik, Marx is értelmiségiként lett nem akárki a marxizmusban”). Talán ő volt az egyetlen eredendően értelmiségi, akire Kádár János nem nézett eleve gyanakvóan, legalábbis érzékelhetően nem. Egyedül neki, a Seregélyesről elszármazott nótás kedvű, bohém politikusnak, Münnichnek volt valóban esélye arra, hogy 1956 novemberében Kádár helyett Magyarország első embere lehessen. De Münnichnek akkor is, később is megfelelt a „de facto” második hely, a hivatalos magyar fegyveres erők miniszteri parancsnoklása, majd a
miniszterelnökség 1958–61-ben, ami egyetlen pillanatra sem kérdőjelezte meg, ki számított főnöknek: az MSZMP első embere-e vagy pedig a kormány feje.
Tito (jól ismert tény) azért utasította el Hruscsov tervét, hogy Münnichet állítsa Magyarország élére, mert úgy ítélte meg, ő inkább Moszkva embere, mint Kádár. Belgrádban alighanem már 1956 október végén
tudták, hogy Rákosi viszont – aki ezt aztán az emlékirataiban nyomtatásban is közzétette – éppen ezért tartotta volna jobbnak őt Kádárnál a rendteremtésre. Ami érthető is volt, bár Münnich életrajzának sok pontja aligha felelt meg felhőtlenül a Kreml vezetői által általában igazán kedvelt ideológus-irodista forradalmárok biográfiájának.
Nem lehetett véletlen, hogy mindig úgy alakította az életét, harcoljon és ne könyököljön az általa felvállalt kommunista eszméért. 1918-19-ben vöröskatona volt Oroszországban, majd itthon, 1936-tól Spanyolországban verekedett internacionalistaként, és – ahogyan a „Viharos út” című könyvében maga is megírta – 1942-ben Sztálingrádban harcolt a Vörös Hadseregben a hitleri csapatok ellen. 1944–45-ben fel sem vetődött, hogy a Moszkvából akkor Magyarországra hazatért kommunista vezetői négyesfogat – Rákosi, Gerő, Farkas, Révai – bármelyik tagja vetélytársat látott volna benne.
Budapest rendőr-főkapitányaként viszont legendává vált akkor, és ezzel politikai súlya is megnőtt. Rákosi ebben a funkciójában érzett először veszélyt a személyében: Münnich nyilvánosan bírálni merte akkor is,
amikor ez már szentségtörés számba ment.
De mert Péter Gábor, az ávó kegyetlen és rosszindulatú főnöke sem tudott rajta igazán fogást találni, biztos, ami biztos, levettették vele az egyenruhát, s jobb híján elküldték távol Budapesttől: követnek Helsinkibe, majd nagykövetnek Szófiába, Moszkvába, s végül éppen Belgrádba, ahol 1956-ban is az első számú magyar diplomata volt. Tito alighanem éppen az utóbbi posztja kapcsán tudott meg róla sokaknál is sokkal többet, és egyben tartott is Münnich moszkvai kötődéseitől, amik bizonnyal erősebbek lehettek a szovjet titkosszolgálatoknál…
Münnich kedvelte az újságírók beszédes társaságát: 1956 után a parlamenti ülések szüneteiben inkább ő keresett minket, mint mi őt. Hivatalos munkán túl mindössze két, (utóbb ez is kiderült) egymáshoz szegről-végre kötődő alkalommal kerültünk személyes kapcsolatba:
1960-ban jópofáskodó tréfaként indult, amikor az Országháza Vadász-termében ebédelt az ülésszakról tudósító hírlapírói csapat, s Münnich érzékelhetően kedélyes hangulatban odalépett az asztalunkhoz.
Véletlenül én ültem a hosszú asztal egyik végén, ami akár asztalfőnek is számíthatott volna, de „sarzsimentes” helyzetemben ez fel sem vetődött.
Felajánlottam a miniszterelnöknek a helyemet. Ő azonban leintett: „Maradjon a helyén, fiatalember! Tudhatná, hogy ahol maga ül, az mindig az asztal alja – mondta derűs hangossággal –, hallhatta az egész terem, s leült néhány székkel odébb, egy szabad helyre. Talán mert onnan könnyebben diskurálhatott és gyűjthette a pletykákat a kollégáimtól.
Mert már ifjúként mindent megtanult, amit lehetett a francia Fouché-től, Napóleon rendőr-miniszterétől, Ferenc József császár hírhedt Alexander von Bachján át és a szovjet „csekista” Dzerzsinszkij információszerzési technológiából, ami számára gyakran egyszerre volt munka és túlélés – a
szó legteljesebb értelmében. Münnich bonmot-ja egyébként a legendák szerint Deák Ferenctől származik…
…egy tanácskozás kapcsán bejött egy ifjú a terembe és Deák biztatta, hogy üljön már le, ő meg azzal mentegetőzött, hogy az asztalvéget keresi. Mire Deák Ferenc: «Nyugodtan leülhet bárhová, ott lesz az asztal vége…»
Münnich teljes komolysággal hozzátette:
– Mindig igyekeztem elkerülni, hogy a fontos asztaloknál az asztalfőre kerüljek. Talán ezért éltem meg ennyire szép kort, ennyi viharos időben.
Tény, ami tény: a 82. évében járt, amikor meghalt.
Jó néhány esztendőnek kellett eltelnie a halála után, hogy egy kevésbé derűs vélemény, értékelés is megjelenhessen „Kádár nótáriusáról”. Nevezetesen: ő szervezte meg a Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalmat. Az alakulat kegyetlenkedéseiről elhíresült tagjait közkeletűen csak „pufajkásoknak” nevezték. És ő állíttatta fel a Munkásőrséget. Minisztersége idején dördültek el a tüntetők elleni sortüzek Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben. Igaz, mindez „régen volt”, közvetlenül 1956 után, ám elfeledkezni nem szabad róla. Indíttatásánál fogva ugyanis egy sokkalta testhezállóbb, a köz hasznát igazán szolgáló pályán folytathatta volna akár már 1945, vagy legkésőbb 1956 után.
Tehetsége, esze – kortársai, ismerői szerint – megvolt hozzá, és még csak az asztalfőre sem kellett ül(tet)ni hozzá…