A néző első meglepetése, hogy ez a film mennyire kevés „egzotikumot” tartalmaz. A mai Teherán akár európai város is lehetne, és a történet – egy-két fontos iszlám motívumtól eltekintve – játszódhatna akár Spanyo- vagy Görögországban is. A nyugat- és kelet-európai néző plasztikus képet kaphat a mai iráni nők, a gyermeknevelés, vagy éppenséggel a jogalkalmazás rendszeréről, és egy kicsit a valódi iszlámról is. A mű tehát egyszerre tud szólni az iráni és az európai nézőhöz is. A cselekmény egy válóperi tárgyalás képeivel indul, és ugyanez zárja is az egészet, közte pedig lépésről lépésre megismerjük az okokat, és egy furcsa drámai nyomozás részesei is leszünk.
A főszereplők lényegében két családra oszlanak, és részben így kerülnek egymással konfliktusba. Az egyik családban a banktisztviselő Nadertől válni készül felesége, Simin, mert bár szeretik egymást, az asszony ki akar vándorolni Iránból, amire a férje – beteg édesapja miatt – nem hajlandó. Simin átmenetileg hazaköltözik a szüleihez, Nader pedig magára marad állandó gondozásra szoruló, Alzheimer-kóros apjával és a 11 éves Termehhel, a kislányukkal, aki azért marad apjával, mert nem hiszi, hogy az édesanyja valóban itt akarná hagyni a férjét. A probléma áthidalására Nader felvesz egy gondozónőt, Raziehet – és itt lép be a másik család. Razieh ugyanis egyfelől áldott állapotban van, másfelől vallásos hite és a vállalt munka konfliktushelyzeteket teremt, pl. láthat-e, érinthet-e idegen férfit, még ha az egy beteg aggastyánnak a megsegítése volna is. A kislányát is naponta hozza magával, ugyanakkor lobbanékony természetű férje nem is tudja, hogy felesége a családot szorongató hitelezők miatt az ő engedélye nélkül vállalt munkát egy „egyedül élő férfinél”. Razieh egyre nehezebben bír megfelelni munkájának, míg egy nap Nader arra ér haza, hogy az üres lakásban apja ájultan fekszik a földön, pénz is tűnt el a lakásból. Egy szóváltást követő dulakodásban Razieh legurul a lépcsőn, és a műtőasztalon már csak halott magzatát tudják kioperálni belőle.
Az ügyből rendőrségi vizsgálat kerekedik, ami fokozatosan bontakozik ki a néző szeme előtt. A dolgok részben vannak csak úgy, ahogy gondolnánk, a szereplők céljai, szándékai állandó változásban vannak, talán még saját maguk előtt is. A tettek mögött feltétel-rendszerek és motívumok egész sora húzódik meg, aminek felfejtése a vizsgálóbíró és lényegében a néző feladata. Mindenkinek van igazsága, de takargatni valója is, az önigazoló, vagy segítőkész hazugságok hálója a gyereklányt is idő előtt felnőtté érleli, és mire a film végén a válóperes bíró felteszi Termehnek a kérdést: eldöntötte már, hogy kinél szeretne maradni? – a rendező ezt a választ nem adja meg, függőben hagyja, a nézőre bízza a lehetséges választ. Mint ahogy a cselekmény során is vigyáz arra, hogy semmiféle ítéletet ne mondjon, a nézőre hárítva annak eldöntését: kinek hisz és kinek nem, kinek adna igazat, vagy éppen: ő hogyan döntene a felvetődött erkölcsi szituációkban?
Asghar Farhadi még annyiban sem segít előítéletesen ítélkezni, ahogy a nyugati filmekben megszoktuk a jó és rossz karakterek sablonos kiválasztásával. Itt valamennyi szereplő tiszta, jó arcú, kulturáltan gondolkodó és viselkedő ember, akinek a mozgatórugóival jelenetenként akár azonosulni is tudunk, az ítélkezés szempontjából mégsem mindegy, hogy ki hogyan tud elszámolni a lelkiismeretével, és milyen következménynek melyek a valódi okozói. És ennek a balladai drámának két csodálatos gyermekszereplő is részese, a két kislány.
A háló tehát szövevényes, a nézőnek minden mondatra, minden képkockára oda kell figyelnie, mert nincs jó és rossz, fekete és fehér. A sorsok egybeérnek, a véletlen és a tudatos cselekedetek ebben a kontaminációban hatnak, és mindenkinek van benne része, hogy mikor mi és hogyan alakul. A film azért nagyszerű, mert nem „szórakoztat”, hanem katarzist gerjeszt, és a történet szemlélőjét állandóan állásfoglalásra készteti: helyes, vagy helytelen, ami történik, történt az erkölcs, a vallás, a hit, a megbocsátás és egyebek figyelembe vételével. Sőt, mint a jó kriminél, akár még egyszer meg szeretnénk nézni, hogy a részletek a végkifejlet ismeretében még plasztikusabban
előjöjjenek.
Ashgar Farhadi Irán egyik legsikeresebb rendezője a nemzetközi filmvilágban. Előző filmje, a Magyarországon is bemutatott Elly története kiemelkedő sikereket ért el, több mint 11 nemzetközi díjat nyert, a többi között a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Ezüst Medve-díját is.
A Nader és Simin – Egy elválás története (Jodaeiye Nader az Simin) volt az első film a Berlinale történetében, amely egyszerre nyerte el az Arany Medve-díjat és a Legjobb Férfi- és Női alakításért járó Ezüst Medve–díjakat is, amelyeket – egyedülálló módon – a teljes szereplőgárdának ítélték oda. A filmet látva a néző is csak azonosulni tud ezzel a döntéssel. Peyman Moaadi (Nader), Leila Hatami (Simin), Sarina Farhadi (Termeh), Sareh Bayat (Razieh), Shahab Hosseini (Hodjat), Kimia Hosseini (Somayeh), Merila Zare´i (Miss Ghahraii), Ali-Asghar Shahbazi (Nader apja), Shirin Yazdanbakhsh (Simin anyja) egytől egyig hibátlan természetességgel, a legtisztább azonosulással játsszák szerepüket. Mahmoud Kalari kamerája mintha az olasz neorealizmus legszebb hagyományait követné, mind az arcokon, mind a környezet bemutatásában mozgékony, hiteles és pártatlan néma szemtanú, amiben Hayedeh Safiyari vágói munkája is méltó társa, hogy a kiváló forgatókönyv (ez is Ashgar Farhadi rendező munkája) ilyen jól képernyőre kerülhessen. Sattar Orahi zenéje egyszerre visz el minket egy orientális hangulatokat idéző mai zenei világba, és dramaturgiailag is kiválóan érzékelteti a cselekmény alakulását. Az iráni film fárszi nyelven, magyar feliratozással, a Mokép-Pannónia Kft. forgalmazásában augusztus 25-től látható a magyar mozikban, 16 éven aluliaknak nem ajánlottan.
És még egy adalék arra, hogy nem mindennapi élmény részese lehet, aki jegyet vált a vetítésekre. A Nader és Simin – Egy elválás története fantasztikus fogadtatásban részesült Párizsban mind a sajtó mind a közönség részéről. Franciaországban, a bemutatója után egy héttel 151 217 néző látta, ami történelmi jelentőségű eredmény a nem francia nyelvű művészfilmek között. Az európai forgalmazó Memento Films közleménye szerint a filmet 105 kópián, mozivásznanként 1440 nézővel mutatták be. A pozitív szájpropaganda is jót tett a filmnek, sok helyen tapsoltak a film végén, ami a párizsi mozikban nem szokásos. Szívből remélem, hogy a magyar művészfilm-forgalmazásban hasonló sikert arat majd.