Habár a felmérések szerint itthon a covis-járvány alatt az olvasásra fordított idő valamiféle inverz hatásként jócskán csökkent, ez a csatorna túlsó partján valószínűleg nem így alakult, amit Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub című könyve bizonyít a legfényesebben. Egyedül a karácsonyt megelőző héten több, mint 130 ezer példányt vásároltak meg belőle, egy év alatt pedig már egymillió felett tart az eladások száma. Ilyen előzmények után természetesen a jobbára bűnügyi történetekre szakosodott Agave Könyvek lecsapott a magyar kiadás jogára, így bő fél évvel az angliai bemutató után már a hazai olvasók is kézbe vehetik a kötetet, amely már az eredetit utánzó borítója révén is igencsak eltér a nálunk megszokottaktól. (A nyitó képen a kötet szerzője: Richard Osman.)
A helyszín és az alaptörténet hű az angol krimik tradícióihoz: egy exkluzív idősek otthona körül bonyolódnak az események, amely parkjával a vidéki Anglia természetközeli báját, a szomszédos elhagyott kolostorral és annak temetőjével pedig a kalandos múltat és a rejtélyes misztikumot villantja fel az olvasó számára. Bár az otthon lakói a testi és szellemi leépülés különböző szakaszaiban tartanak már, többségük igyekszik aktívan eltölteni mindennapjait, bridzseznek, nyelveket tanulnak, sütnek-főznek, beteg társaikat látogatják…
A négy „főhős” azonban egészen más szórakozást talál ki magának. Minden csütörtök délután összejön, és egyfajta különös szakkörként működve régi, megoldatlan bűnügyeket igyekszik felgöngyölíteni, amelyhez az alapokat egy kómában fekvő társuk, egy egykori rendőrnő által az idők folyamán összegyűjtött dossziéi szolgáltatják. A valaha kémként, ápolónőként, szakszervezeti aktivistaként, illetve pszichiáterként működött kvartett, kihasználva az időskor „előnyeit”, a fizikai és agyi funkciók, tényleges vagy eljátszott hanyatlását, valamint hatalmas élettapasztalatukat és az otthon más területeken szakértő lakóinak közreműködését, látványos mértékben előre is tud lép az általa vizsgált ügyekben.
Hamarosan szembe találják magukat azonban egy, majd több aktuális üggyel is, amely nemcsak az idősek otthona körüli földekkel kapcsolatos ingatlanpanamával, hanem egyes, a már a látókörükbe került bűncselekménnyel is összefüggenek. Krimiről lévén szó, a kissé kusza történetről itt csak ennyit, hogy ne vegyük el azok örömét, akik el kívánják olvasni a könyvet.
Az Agatha Christiehez és egyéb klasszikus krimiszerzők által gyakran használt alaphelyzet (szinte hermetikusan zárt helyszín, rejtélyes gyilkosságok, amatőr nyomozók és kissé tehetetlen rendőrök stb.) azonban egy meglehetősen újszerű irodalmi köntösben bontakozik ki. Önmagában már az is elég különös, hogy a szerző igen rövid (egyes esetekben csak féloldalas) fejezetekkel operál, ami inkább filmforgatókönyveknél, mint bűnügyi regényeknél szokásos eljárás.
Ezt tetézendő, a fejezetek egy része az egyik főszereplő naplójaként, egyes szám első személyben íródott, de ennek is egy szokatlan változatában, amikor is a szóban forgó szereplő mintegy párbeszédet folytat az olvasóval, mintha szemtől szembe ülve mesélne. Amúgy az egész könyv hangvétele elképesztően laza, valósággal úgy hat, ahogyan azt egy riporter kérdéseire válaszoló tanúk szájából hallanánk, félrecsúszó mondatokkal, önmaguk korrigálásával és mindazzal a természetességgel, amik az élő beszédet megkülönböztetik az „irodalmi” nyelvtől.
Valószínűleg sokaknak ez a stílus először meglehetősen szokatlan, sőt zavaró is, ami az amúgy is meglehetősen csavaros történet feldolgozását – legalább is kezdetben – megnehezítheti, annak ellenére, vagy éppen azért, mert a fordítás (Orosz Anna munkája) ragyogóan sikerült, és tökéletesen adja vissza ezt a fajta lazaságot. A briliáns átültetés ellenére is a magyar olvasó némi hátrányban van angol társaival szemben, hiszen egyrészt a luxus idősek otthona (sajnos) nem igazán megszokott környezet itthon, ahogyan számos olyan helységnév, üzletlánc- és márkanév is szerepel a könyvben, amely nálunk teljességgel ismeretlen, így legtöbbünkben nem keltenek asszociációkat.
A történet ahhoz túlságosan szerteágazó, hogy izgalmunkban lerágjuk a körmünket, és a beharangozóban szereplő fanyar angol humor is csak nyomokban lelhető fel, ennek ellenére a könyv szerethető, főleg, ha nem krimiként, hanem a kortárs angol irodalom egy újszerű próbálkozásaként olvassuk. A karakterek és főként a párbeszédek remekül megformázottak, a szereplők olyan elevenek, hogy szinte kilépnek a könyv lapjai közül. Valószínűleg ez lehet a titka a könyv sikerének, és Steven Spielberg is emiatt vásárolhatta meg a megfilmesítés jogát, nem a történet miatt.
Mindazonáltal valószínűleg az eladási rekordok fő oka abban keresendő, hogy a szerző, akinek A csütörtöki nyomozóklub az első könyve, az angol televíziózás egyik meghatározó személyisége, aki kvízjátékok és beszélgetőműsorok tucatjait indította el, és hol szerkesztőként, hol műsorvezetőként, hol pedig meghívottként jelenik meg az angliai otthonok képernyőin. Hazájában szinte családtagnak számít, akinek népszerűsége csak Vitray Tamás, Friderikusz Sándor, Frei Tamás vagy Vágó István itteni ismertségéhez hasonlítható, ami nyilván nagyot lendített az ottani marketing, pr- és értékesítési hatékonyságon. Kíváncsian várjuk, hogy milyen karriert fut majd be a könyv minálunk, e kétségtelenül jelentős előny hiányában.