Mintegy harminc szerkesztőség kérte a döntéshozókat, engedjék be az újságírókat az egészségügyi intézményekbe, hogy közvetlen információk alapján számolhassanak be a valós járványhelyzetről. Mindeközben a nyilvánosság előtt egyre többen osztják meg személyes tapasztalataikat a járványkezelésről, legyen az gyógyult beteg vagy egészségügyi dolgozó. (Sajtótéjékoztató a karlsruhei klinikán.)
Miért fontos, hogy az újságíró beléphessen az amúgy is rendkívül leterhelt kórházi intézménybe? Mennyiben feladata és felelőssége a szerkesztőségeknek a közvetlen tudósítás a járványhelyzetről? Hol húzódik a határ a kórházban fekvő kiszolgáltatott betegek emberi méltósága, valamint a tájékoztatás fontossága és a véleménynyilvánításhoz fűződő közérdek között?
Egyebek közt ezekre a kérdésekre kereste a válaszokat a Független Médiaközpont által szervezett online-fórum.
Bodrogi Bea médiajogász vezetésével Élő Anita, újságíró (Válasz Online), dr. Döbrentey Dániel, jogász (Társaság a Szabadságjogokért/TASZ),
dr. Kunetz Zsombor, orvos, tanácsadó, egészségügyi elemző és rendszerfejlesztő,
dr. Kussinszky Anikó jogász (Alapvető Jogok Biztosának Hivatala), Pintér Bence, újságíró (ugytudjuk.hu/Győr) vitatta meg a jelenlegi állapotokat.
Szakmány Tamás, Walesben élő orvosprofesszor a Brit Birodalmi Rend tagja. A doktor 2004-ben érkezett az Egyesült Királyságba. Szakmány Tamás aneszteziológus öt évvel ezelőtt lett Walesben a Gwenti Kórház súlyos betegeket ellátó részlegének az orvosa, majd vezetője. Később a Cardiffi Egyetem meghívta professzorának. A koronavírus-járvány kitörésekor rendkívül fontos szerepet kaptak az aneszteziológus szakorvosok, Szakmány professzor a súlyos betegek kórházi ellátásának wales-i koordinátora, a BBC riportfilmjeivel a koronavírus elleni közdelem arca lett a szigetországban. A királynő mindezért lovaggá ütötte.
Egy magyar arc a világjárványban.
Két, magyarok lakta vidék – persze, nem Magyarországról – kórházi riportját is láthattuk: Dunaszerdahelyről és Székelyudvarhelyről. Itthon – mint azt kutatás bizonyítja – a lakosság 36 százaléka tudja csupán, mi valójában ez a világjárvány, és mennyien haltak meg hazánkban.
Nincsenek a magyarok számára hiteles információk, nincsenek valódi arcok ebben küzdelemben, és csak erősíti a kiszolgáltatottság érzését, ráerősít a tudatlanság diadalára, hogy sem a független újságírás, sem a kormánypropaganda sajtója nem fest képet a valóságról.
Az egy hónapja hivatalosan is benyújtott igény, hogy az újságírók, a tömegtájékoztatás munkatársai kapjanak hiteles tájékoztatást a járványhelyzetről, és lehetőséget arra, hogy tájékozódjanak (hogy tájékoztathassanak!) az egészségügyben – gyakorlatilag semmiféle eredménnyel sem járt. Ezt persze megsínyli az „udvari” sajtó csakúgy, mint a független média – a legnagyobb vesztes pedig a közvélemény, a magyar lakosság. Az autópályán, ahol a világ országai – ki száguldva, ki lassabban – haladnak, egy ország biztosan szembe megy a forgalommal.
A hősök arcát látni, hangját hallani szeretnénk, hogy egyértelműen igaz és hiteles képet nyerjen a lakosság a kórházakban folytatott, nem egyszer emberfeletti küzdelemről. Nem a haldoklók szenvedéseire kíváncsiak az ország polgárai. Senki sem kíváncsi jogsérelmek árán elért szenzációkra; pusztán értesülni szeretne segítségnyújtásra, annak megerősítésére, hogy van visszaút az életbe még a reménytelennek látszó helyzetekből is.
Aki ilyen helyzetben tiltásokkal, visszatartott információkkal, hamis állításokkal operál, annak nincsen fogalma a valódi, hiteles újságírásról és a tájékoztatás szerepéről, felelősségéről. Bár létezik médiatörvény, meg afféle alaptörvény (mint alkotmány), és ezek rögzítik a jogokat és kötelességeket a tájékoztatásért felelősök számára, ám ez a jelenlegi hatalmat nem riasztja vissza a tilalmak, elhallgatások és hazugságok rendszerének felállításában.
Ma itt napról napra keservesebb helyzet rajzolódik ki annál, mint a még létező, ám erősen fogyatkozó független sajtó siráma. A mai beszélgetésben hallhattuk: mára az egészségügy is áldozatul esett, amely éppen kilábalt volna a Werbőczy korát idéző állapotából. A rászakadt a járvány és vele együtt az eszement központosítás és „átszervezés” azonban teljesen padlóra vitte.
Hallhattuk szakembertől, hogy ma már az amúgy jól működött regionális egészségügyi információcserék is szünetelnek, miként a nemzetközi tudományos együttműködések is. Ilyen még sosem volt. Magyarország gyakorlatilag kiiratkozott a nemzetközi járványellenes harcból akkor, amikor mindenki számára világos, hogy egy világjárvány csak szoros együttműködéssel fékezhető, állítható meg. Ebben az országban mindenkit a félelem igazgat. Ki a betegségtől, ki a gyógyulási esélyek siralmas voltától, ki a véleménynyilvánítás tilalmától, ki a szakmája gyakorlásának lehetetlenségétől, ki a kimondott szót követő retorzióktól, ki csak úgy, egyszerűen, a holnaptól fél.
Adódik a kérdés: jól van ez így? Van, aki(k)nek igen, aki(k) a diktatúra visszacsempészésében reménykedik/nek.