Már megint a vörösök. Hihetetlen. Temették őket a közvélemény-kutatók, a fogadóirodák a kiesést írták rájuk, erre fel, összeszorították a fogukat, és győztek.
Üzentek mindenkinek, aki hallja, adja át, hogy a papírforma felrúgható, nincs elrendelt vereség, ahogyan nincs örökös nyertes sem. Kedd estétől vörös a világ, így működik az ember, mindenki a győzteseket ünnepeli, és mindenki úgy emlékszik, hogy ő is vörös, így született, már tegnap is az volt, csak a színvakok látták másként.
A krónikás egy kicsit zavartan szemléli az öröm tüzét, már annyit papolt a kitartásról, a reményről, az összefogásról, a felállásról, már maga is azt hitte, hogy hiába fújja a parazsat, erre tessék, lobog a láng.
Kedd este Liverpoolban, az „üres” jelzőt nem ismerő stadionban, nemcsak szurkoltak, hanem csapatuk himnuszát is énekelték az emberek. A Beatles városában egy Richard Rodgers nevű amerikai zeneszerző dallamát, egy amerikai szövegíró, Oscar Hammerstein II sorait arról, hogy sosem szabad feladni, mert ha felemeljük a fejünket, akkor látjuk, hogy nem vagyunk egyedül. A himnusz (You’l Never Walk Alone) a Carousel című musical egyik betétdala, a musical pedig Molnár Ferenc Liliom című szomorújátékának zenés átirata. Manapság, a választásra mozgósító óriás plakátok közt megbújva, szerénykedik az üzenet, a darabot hamarosan bemutatják Budapesten, az Operettben.
Dehogy vagyok olyan, hogy másról írjak, mint amire gondolok. Ez egyszerű színházi hír: májusban a remény dala haza érkezik…