Hatalmas eseménynek ígérkezett a nemzetközi nőnap megünneplése Brüsszelben mindenféle konferenciák és fejtágítók csokorba szedésével, aztán az Európai Parlament elnöke lefújta a háromnapos rendezvényt – koronavírusra hivatkozással. Voltak viszont nála bátrabbak – vagy kevésbé elővigyázatosak, ez idővel elválik –, akik a parlament melletti hotel halljában mégiscsak elmondták, amit üzenni akartak Európa és a világ lányainak, asszonyainak.
– Csaknem tízéves késésben van a magyar kormány az Isztambuli Egyezmény ratifikálásával, ami segíthetne megvédeni az erőszaknak kitett nők életét, és biztonságosabb életkörülményeket teremthetne a számukra. A 2011-ben elfogadott egyezményt 2014-ben írta ugyan alá a magyar kormány, de a ratifikálást húzza-halogatja, illetve kommunikációjából kiderül, semmi szükségét sem látja. Jók azok a magyar törvények úgy, ahogy vannak. Mit üzenne a magyar kormánynak, hogy miért ne késlekedjék tovább a törvénybe iktatással? – kérdem Brüsszelben Carlien Scheelet, az Európai Parlament mellett működő tudományos kutató és tanácsadó szervezet, a Nemek közötti Egyenlőség Európai Intézetének (European Institut of Gender Equality, EIGE) az igazgatóját.
– Az egyezmény szépsége, ahogy a kormányokat segíti, miként tudnak felelősen válaszolni a nőkkel szembeni erőszakra. Sőt, arra is útmutatást ad, miként kellene revideálni nemzeti jogszabályait, ha azok nem felelnek meg a nemzetközi követelményeknek. Ha ratifikálná a kormány, az azt is jelentené, hogy monitorozná az Európa Tanács a magyar kormány munkáját.
– Akkor hát itt van a kutya elásva, nem gondolja?
– Éppen így tudná a leghatékonyabban segíteni a kormány munkáját, mert közvetlen lenne a kapcsolat a problémák megoldásakor.
– Felvetődött az a probléma is, hogy túl költséges lenne az egyezmény alkalmazása.
– Nem tudom, milyen költségvonzatai lennének, de ez egészen biztos, nem helyes a megközelítés…
Bekapcsolódik a beszélgetésbe az intézet statisztikai osztályának vezetője is, Jakub Caisl:
– Nem szeretném, ha nőkkel szembeni erőszak kérdését pénzügyi keretek közé szorítanák, mert az Isztambuli Egyezményben a nők alapvető emberi jogai vannak lefektetve – kormányzati szándéktól függetlenül. Másrészről teljesen egyértelmű, hogy a nők elleni erőszak miatti költségek össztársadalmi szinten sokkal magasabbak, mint amibe a megelőzésük kerül.
A mi becsléseink szerint évente 109 ezer millió euróba kerül az Európai Uniónak a nők elleni erőszak következménye. És ebben bizony benne van az önök országa, Magyarország is. De ezt nem számonkérésnek szántam, csak tényeket mondok. Igen, én azt tartom fontosnak, hogy a nőket a férfiakéval egyező alapvető emberi jogok illessék meg, ezek alapjogok. – És felvetődhet-e az, illetve elfogadható-e, hogy a kormány politikája, ideológiai alapvetése, konzervativizmusa miatt nem oszt mindenben azonos álláspontot a liberális eszméken alapuló feltétel-rendszerekkel?
– De hát a maguk kormánya részt vett a szövegegyeztetéseken, mi több alá is írta az Isztambuli Egyezményt. Nos, akkor miről beszélünk? Tehát azt kell számon kérni a kormánytól, hogy akarja-e szavatolni alanyi jogon a nők számára azt, hogy ne érje őket bántalmazás, hogy megelőzzék az erőszakot.
– Mostanság egyre gyakrabban hallható a magyar illetékes minisztertől, hogy az Isztambuli Egyezmény csak hisztériakeltés, és a magyar jogrendben megvannak azok a szabályok, amelyek helyettesítik az Isztambuli Egyezményt.
Carlien:
– Ha ez lenne a helyzet, akkor nyilván nem lett volna szükség az egyezményre, de hát minden országban vannak/voltak hiányosságok, és pont miattuk kellett megalkotni az egyezményt. Negyvenhét szerződő ország – köztük Magyarország is – azért írta alá, mert szükségét érezte.
Jakub:
– Más szempontot is behoznék: ma már sokan a magyarok közül is külföldön élnek, és épp a törvény-harmonizáció teszi lehetővé a számukra, hogy bárhol élnek, dolgoznak, tanulnak, egyforma védelemben részesülhessenek valamennyi uniós tagországban.
– Aktívák, ellenzéki politikusok és a média részéről is nyomás nehezedik a kormányra, nincs foganatja. Mi kényszeríthetné a kormányt az Isztambuli Egyezmény ratifikálására?
Carlien:
– Azt tudom, hogy ezeken mind átmennek azok az országok, akik végül ratifikálják, és egyébként egymásra is nyomást gyakorolnak, de az az igazság, csak reménykedni lehet jobb belátásukban. És persze tanáccsal is ellátják egymást.
Ez az, minden jel szerint, amire a magyar kormánynak nincs szüksége az Európai Uniótól. Brüsszelbe hívták a nőnap alkalmából Claudelice Silva brazil aktivistát, tavalyi Szaharov-díjra jelöltet. Ő a nőiség és a társadalmi szerepek egyre erősödő új vetületét értette meg velünk, azt, hogy a nők környezettudatossága egyrészt sokkal erősebb, mint a férfiaké és ezen keresztül viszont olyan harcokat vívnak, amelyek egyenjogúságukért is folynak.
Claudelice Silva mondja:
– Képzeljék el a nőket az őserdőben, az Amazonas vidékén…és persze Bolsonaro elnöksége alatt. Ha a nők félnek bejelenteni az erőszakot a nagyvárosokban, akkor el tudják képzelni, mennyire rettegnek az őserdőkben teljes elszigeteltségben élők? Akiknek a földtulajdonos egyben a gazdájuk is. Mert nő nem is birtokolhat földet. És persze a nők az őserdők egyetlen védelmezői is. Ők azok, akik igyekeznek megakadályozni az erdőpusztítást. Tulajdonképpen ez az az eszköz, amin keresztül megpróbálnak gazdasági értelemben is önállósodni. Mert például nyugdíjat sem kapnak az itt élők. A Maria de Penja (Szenvedő Mária) elnevezésű, részben vallásos csoportba szerveződött mintegy 300 nő az, aki elkezdte a harcát az alapvető jogokért. A nők rendszer kiszolgáltatottjai, büntetettjei, ugyanis általában őket ítélik el bűnösként, miközben ellenük követnek el erőszakot. Mi több, a Bolsonaro-pártiak létrehoztak egy ellenmozgalmat, „Nem a férfi a bűnös” elnevezéssel, és nem tesznek mást, mint a nőket, az említett Maria de Penja mozgalmat kriminalizálják.
Marielle Franco meggyilkolása jó példázza ezt a küzdelmet. Az egyetemet végzett asszony, Rio de Janeiro Városi Kamarájának a tagja volt a Szocialista és Szabadság Párt képviseletében, s egyik beszéde után, autójába ülvén, több lövéssel végeztek vele és a sofőrjével is 2018-ban. S nem egy parlamenti képviselőnőt fenyegettek meg és fenyegetnek mind a mai napig, csupán azért, mert harcolnak az erőszak ellen és az egyenjogúságért.
Ráadásul, tudtuk meg Claudelice Silvától, ezeket a nőket meg is bélyegzik, mert azt állítják, hogy fontosabb nekik a nőjogi mozgalom és a környezetvédelem, mint a gyereknevelés.