(Írta: Gulyás Réka, Berlin) Pompéry Judit megérdemelten híres Berlini Szalonját nem kell bemutatnom, hiszen nemrég Szijártó Zsolt az előző esemény kapcsán már méltatta. Mégis egy személyes történettel kezdem. Jómagam immár harmincnégy éve látogatom a Szalon rendezvényeit. A minap az ismét inspiráló élmény után a hazafelé vezető úton egy jó barátnőm megkérdezte, mit jelentenek nekem ezek a szalonestek. Rövid gondolkodás után azt válaszoltam, hogy elsősorban magas minőséget. A hosszú évek, sőt évtizedek alatt sohasem csalódtam. Persze, voltak olyan szalonestek, amiknek a témája jobban érdekelt, volt, ami kevésbé, de azt mindig tudtam, hogy a Szalon háziasszonya jó érzékkel választja ki beszélgetőpartnereit. Kérdései mindig színvonalasak, és ért a társalgást olyan irányba tereléséhez, hogy a meghívott vendég a közönség számára vélhetően a legérdekesebb kérdéskörökről beszéljen. Ehhez az élményhez rendszeresen társul még a szerető vendéglátás, ami az érkező vendégek személyes köszöntésével kezdődik, a rendezvény kezdetét jelző elmaradhatatlan csengőszóval folytatódik, majd az érdekes interjú után a finomabbnál finomabb harapnivalók és italok mellett sokszor éjszakába nyúló beszélgetésekkel végződik.
Mivel a március 4-i vendég, Dalos György író, történész, kulturális menedzser immáron harmadszor ülhetett a Szalon meghívottjainak szánt karosszékbe, kíváncsian vártam, hogy most majd merre igazgatja Judit a beszélgetés fonalát. Annyit már előzőleg láttam egy szociálismédia-oldalon, hogy a rendezvény hamar megtelt, sokan várólistára szorultak. Így nem csodálkoztam, amikor múlt szombaton a Szalonban mintegy 70-en jöttek össze, ezzel teljesen betöltve a különben tágas teret. Mivel a beszélgetés ezúttal németül zajlott, nem kevés német anyanyelvű ült a közönség soraiban. A mostani meghívás apropója a Heinrich Mann-díj, aminek átadása március 28-án lesz.
Ezt az irodalmi díjat immár hetven éve, 1953 óta (először az NDK, majd az egyesült Németország berlini Művészeti Akadémiája) olyan személyeknek adományozzák, akik német nyelvterületen az esszéírás műfajában kiemelkedő teljesítményt nyújtottak. Az eddigi díjazottak között sorolható a hazánkban is jól ismert Stefan Heym, Heiner Müllert, Peter Weiss, Dubravka Ugrešić, Götz Aly és a magyar származású Ivan Nagel.
A Szalon hagyományai szerint a háziasszony a beszélgetést vendége életrajzával kezdi. Ez most is így történt, azzal a különbséggel, hogy ez a bemutatás most nemcsak a program első részét képezte, hanem mintegy életútinterjút alkotva, az egész estén átívelt. Pompéry Judit 1985-ben ismerte meg személyesen Dalos Györgyöt, aki akkor a Német Felsőoktatási Csereszolgálat, a DAAD ösztöndíja jóvoltából tartózkodott Nyugat-Berlinben. Dalos azonban – a történelmi és politikai változások következtében – nem egy, hanem három Berlint is megélhetett. Erről németül már megjelent egy rövidebb szövege, a hosszabb magyar változat már a magyar könyvesbolti hálózatoknál előrendelhető.
A mostani Szalonesten az író a német fővároshoz kötődését hamiskás mosollyal sorsszerűnek nevezte, mivel apai felmenőinek családneve Deutsch, anyai ágon pedig Berliner-ek is találhatók. Ettől függetlenül: igazi berlini mivoltához, identitásához mégis kanyargós és kalandos út vezetett. Ennek az útnak a fő állomásaira és a meghatározó irányváltásokra kérdezett rá jó érzékkel Pompéry Judit. Élete csaknem 80 éve alatt a tudatos döntések mellett sok véletlen és előre nem kiszámítható történelmi, politikai és családi esemény alakította az író sorsát. A mából visszanézve többnyire (ön)ironikusan számolt be ezekről. A beszélgetésből érezhető volt, hogy nagyjából „kész a leltár“, Dalos György pontosan tudja, hogy mikor miért merre vitte az útja. Semmit sem restell, bátran vállalja a később tévútnak bizonyult kitérőket is.
Holokauszt-túlélőként már a gyermekévek sem voltak felhőtlenek, ezeknek egy részét árvaházban töltötte. A háború utáni szűk esztendőkben az Előtörténetekben, a Körülmetélésben, a Der Rock meiner Großmutter-ben és a most készülő Ágyrajárók című regényben is felbukkanó Nagymama személye jelentette a feltétel nélküli szeretetet és a biztonságot. Az ily módon felnőtt ifjú naivan hitt a haza újjáépítését és a fényes szeleket propagáló pártnak, aminek 1964-ben tagja is lett. Ugyanezzel a lelkesedéssel jelentkezett a moszkvai Lomonoszov Egyetemre, de egy téves tollvonás és a családban már megszerzett német nyelvtudása miatt végül nem a tervezett filozófia, hanem német történelem szakon kötött ki. Arról nem ő tehetett, hogy 1962-ben már nem egy, hanem két német állam históriáját kellett megtanulnia. De ezek csak az első csalódásai voltak. Mikor teljes ruhatárát ellopták, kitárult előtte a propaganda által magasztalt Szovjetunió és a valóságos állapotok közötti rés, mely továbbiakban egyre szélesedett. Így nem csoda, hogy tanulmányai után hazatérve, hat évvel később már egy szélsőbaloldali diákcsoporthoz csatlakozott. Ennek tagjaként héthavi felfüggesztett börtönre ítélték, de a következmények még ennél is súlyosabbak voltak: elvesztette állását, 19 évig nem jelenhetett meg könyve, újságokban sem publikálhatott, nem utazhatott. Dalos György felidézte, hogy akkoriban barátai mivel ugratták: „Nagy jövő áll mögötted“. Német hadtörténeti könyvek fordításából tartotta fenn magát, ami saját írói nyelvének megtalálására nem volt pozitív hatással. Ezekben az ínséges időkben, pontosabban 1970-ben, a nemrég elhunyt Hans Magnus Enzensberger Budapestre látogatott, a vele folytatott kétórás beszélgetés Dalos számára felért egy nyugati utazással, amire a valóságban egyelőre csak vágyakozhatott. 1972-től már legalább az NDK-ba ellátogathatott, ahol a német hagyományos építkezési stíluson kívül megismerkedett a németekre oly jellemző „Kaffee-und-Kuchen“-kultúrával és új barátokra is tett szert. 1979-ben a nyugat-berlini Rotbuch Verlagnál jelenhetett meg az első könyve, a „Helyzetem a helyzetben“, és különös módon ezután már Magyarországon is publikálhatott. Mint mondta, nem akarták, hogy személye politikai problémává nőjje ki magát. Ötször pályázta meg a DAAD-ösztöndíjat, mert arra vágyott, hogy végre „csak“ írhasson. Ezt 1984-ben sikerült elnyernie és olyan jól érezte magát Nyugat-Berlinben, hogy még egy évet hosszabbított. Itt nem csak az írói szabadságot élhette meg, hanem közvetlen közelről megismerhette a hazájában sokszor szidott „Nyugatot“. Akkor még nem sejthette, hogy öt évvel később eltűnik a vasfüggöny, leomlik a berlini fal és a kilencvenes évek közepétől ide települ. A következő tíz évben szorgalmasan alkotott, a többi között olyan fontos kötetei jelentek meg, mint a „Körülmetélés“ és a Kulcsfigura. Ezekben a művekben már a háború utáni új társadalmi rendszerben sarjadó bűnök eredetét, a munkához és a társas viszonyokhoz kapcsolódó erkölcsi hanyatlás dinamikáját is boncolgatja. Később a Puszipajtásokban pedig már kendőzetlenül jelenik meg az urambátyámvilág.
A Horn-kormány alatt, 1995-ben a Magyar Ház, a berlini kulturális intézet igazgatójának nevezik ki. Életének erre az állomására Pompéry Judit is rákérdezett: Miért vállal el egy szerző, aki igazából csak írni akar, egy ilyen időrabló, elsősorban adminisztratív feladatokat ellátó állást? Dalos György elmondta, hogy már bécsi évei alatt is többször felkérték kultúraközvetítő szerepre különböző rendezvények vagy könyvmegjelenések kapcsán, és úgy gondolta, hogy ezt a tevékenységet az újra egyesült Németországban keleti és nyugati irodalmi és kulturális kapcsolatain keresztül sikeresen folytathatja. Ebben teljesen igaza lett! A Magyar Házban rendszeresen mutatott be a berlini közönségnek magyar írókat, olyankor nemcsak házigazdaként, hanem moderátorként is megmutatkozott.
Nagy elánnal vetette bele magát egy másik fontos, Judit által „hídépítő feladatnak“ nevezett munkába: 1999-ben a (majna-)Frankfurti Könyvvásár díszvendége Magyarország volt. Erre az alkalomra mintegy 100 magyar könyvet választott ki és készítette elő német fordításukat. Erre a tevékenységére, ami több évtizeden át határozta meg a magyar irodalom megismerését és megítélését a német nyelvterületen (sőt, még azon is túl), joggal büszke. Álmodni sem merte volna, hogy Márainak a Gyertyák csonkig égnek című könyve majd΄ kétszázezer példányban jelenik meg! Irodalmi munkássága mellett kultúraközvetítő tevékenységét is többször díjazták Németországban: 2010-ben a Lipcsei Könyvdíjjal, 2015-ben a Német Szövetségi Érdemrend Első Osztályú fokozatával tüntették ki.
Jogosan vetődött fel a kérdés, hogy a regények és a versek mellett milyen szerepe jutott az esszéírásnak, honnan gyökereztethető az ehhez, a most díjazott műfajhoz való kötődés.
Dalos György történelmi érdeklődésére már egyik árvaházi tanára is felfigyelt. A gimnáziumban, majd az egyetemen tovább mélyítette ez irányú ismereteit. Ezt a tudást azonban elsősorban nem a katedrán vagy tudományos közegben kamatoztatta, hanem a különböző történelmi korszakokat, társadalmi jelenségeket és híres emberek sorsát feldolgozó esszéiben. Ezekben a történelmi ismeretek és az egyes korok elemzése párosulnak az egyéni sors, (sors)közösségek iránti érdeklődéssel. Kétlaki létéből fakadóan az az igénye is felvetődött, hogy ne csak honfitársai számára értékeljen bizonyos magyarországi történelmi és társadalmi jelenségeket, hanem kísérelje meg nemzetközi szinten is megértetni őket. Dalos György rámutatott, hogy magyarázni ige, (németre fordítva ungarisch machen) már maga is egy felszólítás ebbe az irányba. Így például a nemet nyelvű közönség az Archipel Gulasch-on keresztül megismerkedhetett a magyar ellenzék kialakulásával, a Balaton-Brigade-ban bepillanthatott a vasfüggöny és a napernyők mögé, az 1956 című könyvből pedig megtudhatta, hogy mi elöl menekültek a többi között az NSZK-ba és Svájcba a magyarok. Dalos György attól sem riadt vissza, hogy dióhéjban elmagyarázza 1100 év magyar történelmét, így született meg az Ungarn in der Nußschale című „gyorstalpaló“ történelemkönyve, mely immáron harmadik, bővített kiadását éri meg.
Ezeknek a műveknek a sikere elsősorban annak köszönhető, hogy még a bonyolult történelmi összefüggéseket is közérthetően és humorosan tálalja.
Az est zárásaként az író készülő magyar nyelvű Ágyrajárók regényéből olvasott fel egy részletet németül, amiben a digitális kor vívmányait ismerteti szeretett nagymamájával. Erről Hérodotosz sorai jutottak eszembe: „Ami régen volt nagy, többnyire kicsivé lett, s ami az én időmben nagy, korábban kicsi volt. Annak tudatában tehát, hogy az emberi boldogság soha nem állandó, mindkettőről egyaránt megemlékezem. Van az emberi dolgoknak egy bizonyos körforgása, mely nem engedi, hogy mindig ugyanazok legyenek boldogok.“