A főbb szerepekben Vizin Viktória és Thomas Piffka mellett Szabóki Tünde, Szegedi Csaba és Rácz Rita is színpadra lép. A produkciót az Operaház főzeneigazgatója, Héja Domonkos, a Strauss-kultusz elhivatott elindítója vezényli. A szerző születésének 150. évfordulója alkalmából életre hívott Strauss150 Fesztiválon az Ariadné Naxoszban 2014-ben újra színre kerül.
A „kettő az egyben-opera” hősei több mint négy évtized után térnek vissza a budapesti Opera színpadára, ahol történetük Zöldy Z. Gergely elrajzolt, valószerűtlen, játékos látványvilágában elevenedik meg. Az udvarmester prózai szerepében, a német librettó hiteles tolmácsolójaként Ausztria elismert prózai színésze, Franz Tscherne lép színpadra.
Egy mitológiai témájú, magasztos opera seria és a commedia dell’ arte bohókás kedélye kerül egymás mellé e műben, miután a keretjáték szerinti bécsi estély láthatatlan házigazdája úgy dönt, hogy időt megtakarítandó egyszerre szólaljon meg a vendégek szórakoztatására megrendelt két előadás. Kétségbeesett ifjú komponista, szeszélyes primadonna és ugyancsak szeszélyes tenor, egy méltóságteljesen prózai udvarmester meg egy teljes komédiástrupp az előjátékban, majd az egymással csodálatos-furcsán összefésült két műfaj az ünnepi produkcióban. A hűtlenül elhagyott, sőt Naxosz szigetén rútul kitett bús Ariadné és Bacchus isten szerelmes egymásra találásával, valamint a komédiások derűs közjátékaival és közbevetéseivel. Életigenlő kommentárjaik legfontosabbikát a vidám társaság üdvöskéje, Zerbinetta énekli a fonaláról elhíresült, reményvesztett krétai királylánynak: hosszú vigasztaló szólója az operairodalom egyik legnehezebb koloratúráriája.
Az elmúlt csaknem száz év során számos rendezőt és karmestert gondolkodtatott el a kompozíció merész ambivalenciája, amelynek szellemi lényegéről Hofmannsthal így nyilatkozott egyszer a darab koherenciájáért aggódó zeneszerző előtt: „[Az Ariadné] az élet egyik legközvetlenebb és legnagyobb horderejű problémájáról szól: a hűségről; hogy ragaszkodjunk-e ahhoz, ami elveszett, akár az életünk árán – vagy éljünk, éljünk tovább, jussunk túl rajta, alakuljunk át, áldozzuk fel a lélek érintetlenségét, és ebben az átváltozásban mégis őrizzük meg lényegünket, maradjunk emberi lények, ne süllyedjünk állati, vagyis emlékezet nélküli szintre…”
Anger Ferenc, rendező: „Az Ariadné az operaírás sarokköve. Az egész korszak rendkívül izgalmas: a darab első változatának keletkezési ideje, 1911–12, azután 1916, az átdolgozás éve egyaránt. Ha Németország politikai helyzetét nézzük, komédia és tragédia keveredését a háború árnyékában – igazi csoda, hogy ebben a káoszban létrejöhetett ez a tökéletes művészi káosz, ez a megkomponált tanácstalanság. Valójában két opera van a darabban, két előadás, és mindkettő a várakozás jegyében zajlik. A két rész mesterien árnyalja egymást, ahogyan egymásra épülve világosan felteszik a kérdést: mi az érték, mi fontos egy társadalom és az egyén számára, miért különül el tragédia és komédia, lehet-e értéke a kettőből létrejött öszvérnek? Ráadásul az is zseniálisan megválaszolatlan marad, ki is teszi fel ezeket a kérdéseket: Strauss-e, vagy esetleg a darab szereplője, a Komponista? Ki hozza létre az egymásra vetített koncepciót, ki feszegeti ezt a nagyon lényeges esztétikai problémát? Strausst mindez nagyon érdekelte…”
„Az ambivalencia adja majd az alapot, a mindenben jelenlévő kettősség: a komédia és a tragédia egyidejűsége, szomorúság és vidámság egymásba játszása, az alá-fölérendeltségi viszonyok keveredése. Folyamatosan játszunk a szerepek kettőségével is, azzal, valódi-e vajon az Ariadné-történet, vagy játék a játékban, azonosak-e a szereplők az általuk megformált figurákkal, vagy éppen a különbség dinamikája teszi élővé az alakítást, a cselekményt. Persze ez minden színjátszás esztétikai megközelítésének alapkérdése, amit sokan boncolgattak már az elmúlt évszázadok során. Mi sem fogunk választ adni rá május 17-én.
Az ellenpontozás a legfontosabb, a két cselekménynek a szereplőkön kívül ugyanis csak akkor van találkozási pontja, ha belelátjuk. A várakozás lesz a kapocs, a két társulat nyüzsgő, izgatott várakozása az előadás előtt, az előjátékban, ami teljesen más időérzékkel működik, mint az Ariadné-történet reménytelen, végtelen várakozása. Strauss rá is játszott erre az eltérésre, az objektív hosszúság és a szubjektív végtelenség kétféle érzékelésére. Ez szolgál majd a színpadi létezés alapeszközéül, ez kontúrozza az eltérő szituációkban átlényegülő szereplőket is, amelynek kapcsán aztán óhatatlanul felmerül a kérdés, vajon valóban mindent lehet-e, vajon az értékek összemosása valóban külső kényszer-e, a gazdag megbízó ostoba szeszélye, vagy mégis belülről fakad az engedély a kulturális normák figyelmen kívül hagyására, a szabályok megszegésére.”