Néder Panni (elsősorban) Berlinben élő színházi rendező üzenete még napokkal az esemény után is időszerű: „…56-ban kétszázezren – migránsozni semmi kedvem / Szóval kétszázezren hagyták el az országot az ebugatták. / Mi lett velük? Befogadták őket, / mai árfolyamon 1 milliárd dollárt kóstált a kázus. / És kikérem magamnak a frázist / Hogy az más, ők kulturáltak voltak. / Mert fehérek? Egyenlő elbírálást remélek…” (A képen: a berlini Budapesti út.)
Elhangzott mindez – és még jóval több és sokkal hosszabban – az október 23-i magyar állami ünnep berlini megemlékezésének színhelyén, a Thetaer am Kurfürstendamm előtt, ahol a rend őrei nagyobb számban őrizték a rendet, mint ahány tüntető azt érdemben zavarni tudta volna. (A tudósítónak nem sikerült kiderítenie, hogy kit ki ellen védtek: a demonstrálókat-e a békés, kíváncsi járókelőktől vagy a magyar állam képviselőit-e a plakátoktól?) Az sem derült ki, hogy a címzett, a csúcsminiszter, látta-e az üzenőket: a tüntetők minden esetre nem lát(hat)ták Balog Zoltánt.
Ennél lényegesebb kérdés, hogy mi köze a Nemzeti Színház megrendelésére három éve született és sok pénzért egyetlen alkalomra Berlinbe hozott produkciónak, a „Gipsy Musical”-nek 1956-hoz, a forradalom emlékéhez?
Attól, persze, hogy „Auftragswerk”, tehát megrendelésre készült mű, akár még jó is lehet. (Századokkal ezelőtt a Haydn-szimfóniák javarésze is megrendelésére készült…) A darab eszmei mondanivalója már vitathatóbb: mindenki érvényesülhet az életben, csak akarnia kell. Eme örökigazság-jellegű klisével a produkció szerzői/rendezői/megbízói pausál-megoldást kínálnak a magyarországi „cigányproblémára”. – Abba most ne menjünk bele, hogy már a kérdésfelvetés is helytelen, elvégre ez nem etnikai, hanem szociális és gazdasági kérdés.
Régi gyakorlat, hogy állami ünnepeken cigányzene szól. „A” német publikum – műveltségi szinttől függetlenül – mindig vevő a temperamentumos Brahms-kompozíciók és Liszt-rapszódiák eredeti vagy magyarosch turista-giccsé alakult világára. A „Macskajaj” pedig egyenesen kultfilm, annak „Besh-O-Drom”-képviselte zenestílusa az új idők újfolklórja. Ezzel semmi baj. De hogy le kellene ezzel önteni, így el lehetne feledtetni a valós problémákat? És mindezt pont '56 okán?
A dolog eszembe juttatja a 2012-i kínos kísérletet, amikor a Berlinale alatt a magyar nagykövetség kerekasztal-beszélgetést szervezett Balog Zoltán részvételével Fliegauf Bence – mint később kiderült, „ezüstmedvés” – filmje okán – a rendező távollétében. Balog megkísérelte elmagyarázni, hogy a film hamis benyomást kelt, Magyarország romastratégiája eredményes stb.
Az ezzel egyidejűleg a filmfesztivál háttér-beszélgetésén kiosztott ugyanilyen tartralmú politikai pamflet az EMMI papírján kultúrnemzethez méltatlan, egyenesen botrányos volt.
Ezek után 1956 idei árukapcsolásos megemlékezése – nos, ilyen még nem volt Berlinben. De a fentiek ismeretében nem meglepő. Sajnos.
Néder Panni (Berlinben szabad) versével kezdtük, álljon itt befejezésképpen még egy passzus belőle:
„…A magyar erős és büszke, nem ijed meg attól, hogy Európában már elhasalt.
A túlliberális, esztelen német nép
Már 56-ban megalapozta szégyenét:
Befogadott pár magyart. Uszkve tizenötezret.
Emellett a balga belgák szintén velünk szemeztek:
1957-ben a brüsszeliek üzentek.
Az ENSZ-nek küldött levélben az állt,
Hogy a magyar menekültek többsége 4-5 hét alatt munkát talált,
És az integráció pozitívan folyt ott.
Orbán Viktor, írsz erről egy posztot?
Ha kirakod, lájkolom….“