Igyekeztem mindent elolvasni, amit erről a csaknem két éve megjelent könyvről írtak, és igyekeztem egy szót sem meghallgatni abból, amit a szerzője mondott róla. Így szerettem volna kissé távlatosabban gondolkodni arról a jelenségről, amit a könyv képvisel, arról a funkcióról, amit betölt, és amit mindennél, talán még magánál a könyvnél is fontosabbnak tartok. (A cikkünk illusztrációjaként szolgáló felvételt forrása: szabadpecs.hu.)
Ebből a magam választotta pozícióból írom ezeket a sorokat, tudván, hogy körülbelül annyira nevezhetők könyvrecenziónak, mint Hargitai Miklós könyve szépirodalomnak. Nem nagyon. Vagy mégis?
Az elég hamar feltűnt, hogy a könyv nem, vagy csak igen csekély részben fikció. Túl könnyen behelyettesíthetők voltak főbb szereplői a ma élőkkel, szinte a média napi tudósításainak a frissességével voltak ismerősek az emberi erkölcstelenség és ostobaság, a politikai gengszterizmus és hazaárulás mai tünetei, esetei, illetve reflexei. A vonatkozó egyházi törvények pontos ismerete nélkül is kissé feszengtem amiatt, hogy tulajdonképpen minden lényeges mondandó a gyónási titok megsértésével juthat elém. Nem találtam meg a legtöbbet szereplő papban azt a főhőst, akivel szépirodalmi emlékeim miatt is azonosulnom illenék, hiszen azonkívül, hogy sokat meditál (hiszen neki is van bonyolult előélete), tulajdonképpen inkább csak végszavaz a fontos monológokhoz a gyóntatószékben. Interjúerként való foglalkoztatását inkább csak formai-szerkezeti megoldásnak, mint egy fontos szereplő emberábrázolása szándékának éreztem.
Ugyanakkor meg lenyűgözött Hargitai stílusának az ereje. A miliőfestés kiemelkedő képessége. Néhány szó, mondat elegendő neki valamely szituáció hiteles – mert az olvasó által részletesnek és pontosnak érzett – ábrázolásához. Megindító az a bensőséges kapcsolat, amely a természethez köti. Neki minden lepkeszárny, kavics, lombokon áttörő fény, pirkadat vagy alkony, szellő, rovar, vízi lény, horgászcsali – mondhatnám, minden emberen kívüli élőlény – a közeli barátja. Mindegyik szól neki valamiről, kifejez valamit, ami fontos, sőt nélkülözhetetlen az ő – és regénye –világában. Különösen kedveli a csókát, amely az egész regényen végigvonuló, tartalmas motívum.
És legyen az Svédország, legyen az a Biblia világa – ahol életében akár magánemberként megfordult, soha, sehol sem felszínes turista, mindennek a lényegéből, a mélységéből hordoz és tud mozgósítani lényeges tartalmakat. Számomra különösen imponáló a jártassága a Bibliában, számtalan frappáns idézete, bár – jegyzem meg, de irónia nélkül – a Biblia mindig praktikus forrás, hiszen mindenre és mindennek az ellenkezőjére is találhatók benne idézhető szavak.
Azon is eltűnődtem olvasás közben, hogy miközben az egész könyv alapvetően a leírás gyakran távolságtartó modorában szól, mégis képes felzaklatni, anélkül, hogy szüksége lenne a legismertebb indulathordozó szavakra. És bár jól felismerhető módon az utóbbi egy-két évtized néhány nagy politikai botrányára utal, a vaskos ítélkezést, az aktuálpolitkai stílusfertőt és gondolati szegénységet nagy ívben el tudja kerülni. Hogyne lehetne felismerhető a miniszter vagy a százados, aki ugyancsak a gyónás közben adja az általa szolgált rendszer megsemmisítő képét és kritikáját, vagy az a vezető, akinek érkezésekor úgy kiürítik a templomot, hogy csak a testőrei lehetnek jelen, és aki a választás előtt jön, hogy közölje a pappal, miről s mit kell a híveknek mondania, miután szolgálatait már busásan megfizette, s ezután se akar hálátlan maradni. Tűnődtem azon is, hogy bár a szerzőnek nem az emberábrázolás a legerősebb oldala, azért itt nagyon finom eszközökkel rajzolja meg a nagy embernek nemcsak a cinizmusát, hanem a mentális torzulását is, hiszen csak hatalmi struktúrákban képes élni és gondolkodni, semmit sem tud kezdeni például a szeretettel, és rögeszmésen hisz önmaga és züllött világa küldetésében.
És azon is töprengtem, hogy főleg a könyve elején miért ragaszt egymás mellé egymástól sokban különböző, egymásra semmiben sem reflektáló elemeket, fejezeteket. Nyoma sincs a szépirodalomban megszokott szerkezetalakításnak, mégis, mire a könyv végéhez érünk, ezek a gyakran különféle műfajúaknak is nevezhető írások visszafelé nézve valahogy szervesen egymáshoz illeszkedőknek tűnnek. Azt sem igazán értettem, hogy miközben – mint írja – „ez már nem egy ország, hanem egy magánvállalat”, miközben megmutatja a mélyszegénységnek azt a szintjét, ahol tudatosan árusítják a lányokat, azt a papot, akiről tudvalévő, hogy nagyon szereti a sportot, csak az nem, hogy istennel is így van-e, a hatalmas katasztrófa okaként a külföldi befolyást, a túl sokat tudó fotós megölését, a korrupt állam kíméletlenségét – vajon miért nem él az ábrázolás irodalmibb eszközeivel, miért érezni minden stílusszépség, részlet ellenére is egyetlen nagy ívű közéleti publicisztikának a könyvét? És furcsa módon akkor jövök rá valamire, amikor ezt a ma már többször is idézett mondatát olvasom: „…ha meghallja egy politikustól azt a szót, hogy nemzet, vagy azt, hogy kereszténység, fogja jó erősen marokra a pénztárcáját, és fusson az ellenkező irányba, olyan gyorsan, ahogyan csak tud.”
Nos, ekkor „ugrik be” nekem egy műfaj, amelyről régen nem hallottam: irányregény. A meghatározás, ismereteim szerint, Jókaitól származik, aki az Egy magyar nábob utószavában indokolja, hogy bizonyos társadalmi eszmék keresztülvitelének szándéka miatt felszabadítva érezte magát a regény hagyományos művészi formái alól. Az irányregény nagy viták tárgya is volt, és szívesen hivatkoztak a műfaj hazai előzményeként Bessenyei Györgytől Tariménes utazásaira, Dugonics András Etelkájára, és főként Eötvös József A falu jegyzője című regényére. E művek alkotóinak nyíltan kifejezett célja az eszmék szolgálata, társadalmi változások elérése, tények és tételek bizonyítása. Iskolai tanulmányainkból is emlékszünk rá, hogy idézett művében Eötvös a jobbágyfelszabadításért küzdött. Tehát az úgynevezett szépírás összefonódik az úgynevezett közírással. Ábrázolás az érveléssel, érzékeltetés és sugalmazás a szókimondással.
Egy lassanként már régmúltnak minősülő időszakban divatos volt errefelé az úgynevezett pártos irodalom. Olyan korszakban, amelyben a politika megmondta, hogy mik az igényei a művészettel szemben. Aztán az igények előbb-utóbb szilárd követelményekké váltak, amelyek alkotói negligálása akár börtönhöz is vezetett. Meg letiltáshoz, anyagi ellehetetlenítéshez, megszégyenítéshez. Furcsa – vagy nem furcsa! – módon, többnyire a művészi-irodalmi minőség került ilyen helyzetbe. Mondom, ez régen volt, de máig nyilvánvaló, hogy a pártos irodalom már csak azért se keverhető össze az irányregénnyel, mert az előbbi mögött mindig ott áll a politikai hatalom, az utóbbi mögött pedig kifejezetten nem.
Hargitai Miklós, a sokat publikáló, sokoldalúan művelt újságíró szerintem irányregényt írt, amelyben tulajdonképpen közírói tevékenységét folytatta, vitte tovább egy másik műfajba, más olvasóréteghez is közelítve. Vagyis: következetesen mondja a magáét. Jól teszi.
Hargitai Miklós: És bocsásd meg vétkeinket. Európa Kiadó, Budapest, 2018. 360 oldal. ISBN 978 963 405 8823. A könyvismertető elsőként itt jelent meg.