Egyébként sem vagyunk a Francia-Alpokban, angol trónteremben, a gyógyintézet zárt osztályán nem kakukkoltunk, a vietnámi háborút is a nézőtérről figyeltük, a Három esős napot szárazon megúsztuk, A kaktusz virágát sem szagoltuk, nem kellene kukacoskodnunk, hogy olyan távoli, nekünk már-már elképzelhetetlen a téli luxus helyszíne.

Ez kérem színház, a Lavina egy 2014-ben készült film színpadi változata, díszletként hegycsúcsos háttérrel, síruhás szereplőkkel, kisebb-nagyobb dörejekkel, erőtlen sikolyokkal, de a néző nem fél, a néző találgat, drámát vagy vígjátékot lát, kevés a konfliktus, sokkal több a humorból sincs, olykor a szereplők is tanácstalannak látszanak, csak a kekeckedő feleség, Járó Zsuzsa látszik hitelesnek, és ez a hitelesség a Lavina megmentője, Járó Zsuzsa  szívja drága, gyáva férje vérét, mert az fontosabbnak tartja a mobilját, mint a családját, ez a darab lényege: elkerülhető-e a felelősségrevonás, és vállaljuk-e magunkat, ha tükröt tartanak elénk.

Emlékszem, Budapesten, 1960. március 21-én, a tavasz első napján, havazott. Nem felejthetem el, ültem az 52-es villamoson, néztem ki az ablakon, mentem a Filmmúzeumba. Nem esküszöm rá, mostanában anyakönyvvezető, pap előtt sem tennék ilyet, de mintha „Ez a villa eladó” ment volna, uzsonnapénzemből vettem jegyet, szerelmes voltam a helyszínbe.

A mozi egy hatalmas lakóház alagsorában várt, a zsinagóga és az Astoria szálló között, múltjában ott volt a legenda, hogy a háborúban bujtatott, az „ellenforradalomban” akkoriban így nevezték, gyülekeztetett.

Engem, a külvárosból érkező kissrácot mindig elvarázsolt a „valahová érkezni”, később a „valahová tartozni” érzése. Ez az érzés tér vissza, amikor felnőttként beülök a moziutód Belvárosi Színház nézőterére, és ezt az érzést sodorja el a Lavina.

Nem ide való, nem szól hozzám. A szereplők a nemlétező havat csapdossák le bakancsukról, ők is tudják, én is, hogy ott fent a színpadon nincs hó, és nagyon nem is akarják eljátszani, hogy van. Az eredeti szöveget máskor felturbózó fordító, dramaturg, Zöldi Gergely most nem piszkálja meg az akadozó motort, a színházi csodákat korábban létrehozó, Pelsőczy Réka, ahogyan osztálykiránduláson a felügyelő tanár a gyerekeket, úgy hagyja szétszóródni a színészeket. Nagy baj persze nincs, házasságellenzők, válóperes ügyvédek kedvence lehet a Lavina, talán ők előadás végén a leglelkesebb tapsolók, mert a taps nem maradhat el, a kirándulásról a gyerekek, a színházból a szereplők hazatérnek, talán bevallanák, hogy ez a kalandot másként tervezték el, de otthon mindig lesz, aki azt mondja, hogy nem baj, ettől még szeretünk…

LAVINA: Ruben Östlund filmje alapján színpadra alkalmazta: Tim Price. Fordító: Zöldi Gergely. Díszlettervező: Tihanyi Ildi. Jelmeztervező: Juristovszky Sosa. Zeneszerző: Hunyadi Máté. Mozgás: Duda Éva. Plakáttervező: Csáfordi László. A rendező munkatársa: Kis-Kádi Judit. Rendező: Pelsőczy Réka. Producer: Orlai Tibor.

Szereplők: Járó Zsuzsa, Mészáros Béla, László Lili, Száraz Dénes, Ullmann Mónika, Tóth Zsófia, Rohonyi Barnabás, Sándor Rebeka Sofie / Vas Hanna Regina, Tereczi Dániel Tamás / Mester Máté, Az előadás a Katona József Színház és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre. A színdarab Magyarországon a Nordiska ApS és a Theatrum Mundi Színházi és Irodalmi Ügynökség közötti megállapodás révén kerül színre.

A Fent jártunk, és lent is bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.