El is jutott tíz fesztiválra, kapott is díjat, Cannes-ban a Rendezők Kéthete, Reykjavíkban az Arany Lunda elnevezésűt. Ilyenkor attól lehet tartani, hogy az egzotikum, a nyugati néző számára érthetetlen világ bemutatása, a szokatlan képi nyelv, az „ilyen is van, csak nem tudsz róla” üzenete hajtja a filmet. És így is van, legalább is akkor, ha nem magát az alkotást tekintjük, hanem azt, ami körülveszi.

Azt már a National Geografic címlapjára került kislány portréja óta tudja a világ, hogy az afganisztáni gyerekarcok nagyon megkapóak. Magam is tapasztaltam ezt, hiszen különböző időszakokban négyszer jártam ebben az országban.

Igazi telitalálat a főszereplő Qodrat megszemélyesítője, Qodratollah Qadiri (nem írom át a neveket, bár kellene, de a néző így találkozik velük). Felejthetetlen arca van. De jók a többiek is, nagyon vászonra termett, kifejező vonásaik vannak.

A történet érdekes, de igazából egyik szál sem érvényesül. A gyerek- (kamasz-) közösségek kegyetlenségéről sok kiváló mű született, itt ebbe csak belecsippentünk. A felnőttek és a gyereket világa közötti ellentmondásokat, konfliktusokat sem bontja ki a film. A főhős valós élete és fantáziavilága szinergiái is kihasználatlanok maradnak, bár a képi világot kétségkívül gazdagítja ez a szál. Törvényszerű az egyik fiú balesete, előre tudható, várható, de az például, hogy egy másik miért is került a „bolondokházába”, és ott mi lett a sorsa, megválaszolatlan. Az viszont nyilvánvaló, hogy ha már ott van az árvaház mellett ez az intézmény, valahogyan bele kell szövődnie a történetbe.

Magával a képi világgal is vannak gondjaim. A hozzáértő számára nyilvánvaló, hogy nem Afganisztánban, hanem valamelyik közép-ázsiai volt szovjetköztársaságban, nagy valószínűséggel Üzbegisztánban vagy Tádzsikisztánban forgatták a jelenetek jó részét. Ettől kisimultabb, technicizáltabb a belterek állapota, mint amilyen az akkori Afganisztában lett volna. Szerencsére elmaradnak a hatásvadász, ehhez a világhoz nem illő hollywoodi vágási trükkök, áttűnések, viszont az operatőr rengeteg közelit használ, és ezzel erősen megterheli a vásznat, vagyis a nézői befogadást, olyan érzése támadhat a mozilátogatónak, hogy ez a film egy nagyképernyős tévén jobban volna élvezhető.  

És a mondanivalóval is lehet vitatkozni. Nem azzal, ami örök és emberi, túlmutat a kultúrák, történelmi helyzetek határain, hanem éppen azzal, ami belül marad az adott helyszínen és korszakon. A történet kezdetekor 1989-ben járunk, a filmben Nadzsib elvtársnak hívott afgán vezető a valóságban hamarosan újra Nadzsibullah (Allah fia) lesz, megbékélésre törekvő, az iszlám hagyományokat elismerni kész, a törzsek hatalmi szerepének visszaállításán is munkálkodó pastu orvos. Elnök és pártvezető, aki elkésett, alig két évvel később elveszíti a hatalmát, a végén pedig szörnyű sorsa lesz: kegyetlenül végzik majd ki az országban az őt megdöntő mudzsahed erőkön is felülkerekedő tálibok. (Ezt a filmből legfeljebb sejteni lehet, a cselekmény előbb ér véget.) A fiúk többségének nevében is ott az „ullah” végződés, vagyis keveredik a vallásos hagyomány és az éppen még hatalmon levő „suravi”, vagyis szovjet ideológia.

Ez a szovjet hatás nem kerül a helyére. A filmben olyan, amilyen, de mégis csak progresszióként van bemutatva a szovjetek tevékenysége. A nők szabadon mozoghatnak, öltözetük a közép-ázsiai szovjet asszonyokéra hasonlít, a kislányok, kisfiúk ruhája a szovjet iskolai egyenruhák mintáját követi. Kellemes hely az úttörőtábor (bár a rendező még sohasem járt Lenin mauzóleumában, fogalma sincs róla, hogy ott mit láthat, mit tehet a látogató, az biztos), alapvetően jók a szovjet emberek. Vagyis nem igazi megszállók. Szinte érthetetlen, miért is harcolnak ellenük oly nagy erővel és elszántsággal az ország függetlenségét védő népi harcosok, hogyan kerekedhetnek is felül a hatalmas szomszéd hadseregén és a behódoló afgán politikai és fegyveres erők ellenállásán.

Az viszont nyilvánvaló, hogy a mudzsahedek vadak, kegyetlenek. Ráadásul jöttükre a nők azonnal visszaveszik a hidzsábot. (Később inkább burkát kezdtek viselni, ami mindent takar, kilátni belőle csak szövetfátyolon keresztül lehet, és ezt a szovjet szóhasználat alapján csadornak hívták akkoriban Magyarországon, nem egészen pontosan.) Vagyis akkor kik a jók, és kik a rosszak? Ez akkor is fontos kérdés, ha a film nem megy igazán bele ennek megválaszolásába, amennyit mond, annyiban viszont a szovjetek oldalára áll.

Magyar feliratos részlet a filmből.

Nem vagyok kibékülve a magyar szöveg minőségével. Néhány nyilvánvaló elütésből fakadó felirathibán túl is vannak pontatlan, leegyszerűsítő fordítói megoldások. Pedig nyilván nem az eredeti dariból (a bejátszások szövegénél pedig a hindiből) kellett a fordítónak dolgoznia. Az meg szinte érthetetlen, hogy az „Az árvaház” cím miért személyesül Az árvára. Fontos a főszereplő, de itt egy kicsit egész Afganisztán az árvaház, és benne mindenki árva valamelyest.

És mégis, mégis! Mindezzel együtt nagyon erős, nagy hatású film ez. Elgondolkodtat. Megfog. A lélekhez beszél. És utána nagyon sokáig nem tud kikerülni a hatása alól a néző. Csak hát valahogy, valamiért oda kell keverednie a moziba. Tartok tőle: erre kevesen veszik a fáradságot. Pedig megérné.

A Az elárvuló Afganisztán – európai film a talán legázsiaibb ország fordulópontjáról bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.