Basilides Bálint A kék ég a kút mélyén címmel írta meg ezeknek az évtizedeknek a történetét – megfejelve az 1956 előtti csaknem tíz év hazai emlékeivel.

A szerzőről érdemes tudni, hogy Budapest ostroma alatt született, 1944-ben, majd édesanyjával települt át 1956-ban Svájcba, ott járt iskolába, és alapított családot. Különböző munkakörökben dolgozott, végül az elektronikai iparban vállalt menedzseri állást. 1999-ben tért vissza Magyarországra svájci feleségével együtt. A Balaton térségében telepedtek le. Basilides Bálint – ha teheti – minden idejét az írásnak és a festészetnek szenteli. Társa szintén képzőművész.

Nem véletlenül cseng ismerősen az író vezetékneve, hiszen a nagy múltú család több művészt is adott a hazának. Operaénekest (Mária), színészt (Zoltán), filmrendezőt (Ábris), festőt (Barna), és akadt a Basilidesek között költő, restaurátor, maszkmester és illusztrátor is.

A Basilides-ősök Gömör megyei földbirtokosok és nemesek voltak.

Bálint édesanyjának ereiben is „gyanús” vér csörgedezett (nagypolgári családból származott), egyebek mellett ezért sem tudott azonosulni a második világháborút követő új rendszerrel. „A családi vagyon nagy részét elkobozták… Alkalmazott lett. De még a proletárdiktatúra idején is a fővárosi értelmiség közé tartozott… Megszokta, hogy tisztelettel bánnak vele”. Svájcban az anya használhatta nemesi előnevét is, így úgy vélte, hogy a szintén helybeli arisztokraták egyenrangúnak tekintik majd. Nem így lett. Súlyos depresszió gyötörte, s a betegség végül öngyilkosságba kergette.

Nem könnyű olvasmány A kék ég a kút mélyén, már csak a fent idézett szomorú fordulatok miatt sem. A szerzőnek is nehezére esett papírra vetnie gondolatait. Még gyerekként megfogadta, hogy író lesz belőle, de a kényszerű nyelvváltás meghiúsította nagyratörő terveit. Ahogyan egyszer nyilatkozta: Kristóf Ágotához (A nagy füzet szerzőjéhez) hasonlóan sem magyar anyanyelvét, sem a franciát nem sikerült tökéletesen elsajátítania. Memoárregényét eredetileg franciául írta meg, majd saját maga magyarította – szótárak segítségével. Érződik a szövegen a küzdelem a szavakkal, ám a gördülékenység hiányáért kárpótol a sztori.

Basilides Bálint megtehette volna, hogy egyes szám első személyben meséli el a vele történteket. Vérmérséklet kérdése, ki milyen elbeszélői nézőpontot választ. A kreatív írástanfolyamokon általában a harmadik személyű mesélést ajánlják, mert így elkerülhető az önéletrajzírás gyanúja. Egyes kritikusok szerint „az első személyű hős nem is lehet igazán emlékezetes jellem”. Ugyanakkor az emlékiratszerű szövegfolyam inkább az egyes szám első személyt követelné, hiszen memoároknál a harmadik személy fölvetheti a „hitelesség” kérdését. Nem fiktív-e egy-egy mozzanat? Valóban úgy történt-e az anya öngyilkossága, ahogyan a regényíró ábrázolja?

A kék ég… szerzője tudatosan választotta a harmadik személyt, mert korlátok között akarta tartani mesélőkedvét. Nem használ dátumokat, neveket. Mondatai rövidek, a többnyire jelen időben megfogalmazott történetei anekdotikusak. A valóság ábrázolása azonban nem szenved csorbát a tömörség miatt. Érzékletes olvasmány az 1956-i eseményekig ívelő családtörténet – a nyiladozó értelmű gyerek szemszögéből. Ahogyan jól sikerült érzékeltetnie Basilidesnek a kamaszkor és a férfivá válás nehézségeit is.

A karcsú (mindössze 190 oldalas) kötetet végig lapozva az olvasó plasztikus képet kap az ostrom sújtotta Budapestről éppúgy, mint a Nyugatra menekültek hányódásairól, nehézségeiről.

Tudjuk: minden sors más és más. A kék ég a kút mélyén mindamellett tipikus életutat vázol föl: „idegenbe szakadt” honfitársaink traumáit és beilleszkedési próbálkozásait.

E könyvajánló szerzője szerint az író remekül érzékelteti a felnőttek világát nem értő gyerek fájó magányát, szeretetvágyát, a száműzés megrendültségét éppúgy, mint az élni akarás derűlátását is.

A A beilleszkedés gyötrelmei – Basilides Bálint könyvéről bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az előző évhez képest csökkent ugyan a légtér lézeres zavarásainak a száma hazánkban, de a karácsonyi időszak a pilótáknak kellemetlen meglepetéseket okozhat a tapasztalatok szerint.

Sokan nem is gondolnák, hogy a házak lézerfénnyel megvilágításának súlyos repülésbiztonsági kockázatai lehetnek: egy rosszul elhelyezett lézereszköz fénye akár tíz kilométerről is elvakíthatja a pilótákat, ami közvetetten több száz utas életét veszélyezteti.

Továbbra is gyakoriak a lézeres zavarások Budapest légterében, mindez a karácsony közeledtével csak sűrűsödhet. A tavalyi mintegy 100 bejelentett esethez képest az idén eddig valamelyest kevesebb, 65 alkalommal jelezte a fel- vagy leszálló repülőgépek személyzete, hogy a földről lézerrel zavarták meg őket. A bejelentések a repülésbiztonságért felelős HungaroControl Zrt. légiforgalmi irányítóihoz érkeznek be, akik minden esetben kérik hatóságok segítségét, hiszen a pilóták megzavarása a légi közlekedés veszélyeztetésének minősül és akár három év szabadságvesztéssel is sújtható.

A kiskereskedelmi forgalomban kapható karácsonyi lézerfények is akár több kilométerről elvakíthatják a pilótákat. Szabad szemmel úgy látszik, hogy az ég felé irányított lézerek által kibocsájtott fénynyaláb pár méteren belül megszűnik, de ez a valóságban nem így van. Szimulációs kísérletek bizonyítják, hogy már a legkisebb lézerfény is hatással van a pilóták érzékelésére, rosszabb esetben a látásukat tartósan károsítja. Budapesten volt már arra is példa, hogy landoláskor a lézerfénnyel elvakított kapitánytól a másodpilótának kellett átvennie a repülő irányítását. Az idén tavasszal pedig a békéscsabai repülőtér közelében egy tanulópilótát vakítottak el 5–6 kilométeres távolságból egy zöld fényt kibocsátó lézeres irányzékkal. Az erős fényhatás miatt a tanulópilóta elveszítette éleslátását, nem tudta leolvasni a repülőgép műszereinek adatait, így helyette az oktató landolt a géppel. A lézerezőt közvetlenül az eset után elfogták.

A HungaroControl felhívásainak is köszönhetően az elmúlt évben csökkent ugyan a lézeres zavarások száma, azonban a karácsonyi időszakban gyakoribbá válnak az ilyen esetek. A társaság éppen ezért arra kéri a lézerfény-rendszerek használóit, hogy kizárólag a házak falát világítsák meg velük.  

A Katasztrófát okozhat az égre irányított karácsonyi lézerfény bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

    
Hatalmas kőtömb emlékeztet a repülés hőseire a piotrkówi repülőklub területén Sziklay Jenő (a portrékép 1916/17-ben készült) tiszteletére egy külön táblát helyeztek el. A kétnyelvű tábla arra emlékeztet, hogy Sziklay 1925. szeptember 25-én ezen a helyen vesztette életét 33 évesen, egy nemzetközi légi bemutatón. Ez volt a magyar hadnagy 13-ik – s egyben végzetes – ugrása azzal az új típusú ejtőernyővel, amelyet ő fejlesztett ki. Az osztrák–magyar hadsereg tisztjeként, az első világháború légi csatáinak résztvevőjeként Sziklay az elhunyt bajtársai tapasztalatából okult. Mások életének megmentéséért vállalt kockázatot, amikor maga próbálta ki a gyakorlatban az ejtőernyő új, sűrített levegős palackot felhasználó, Prometónak elnevezett típusát.

A hadnagyot Piotrkówban helyezték örök nyugalomra, utolsó útjára a városiak tömege kísérte. Sírját a helybeliek máig ápolják a városi temetőben. (A képen: korabeli újsághír a temetéséről.)

Az ünnepségen mondott beszédében lengyel államfő leszögezte: Sziklay „azok panteonjába tartozik, akik előrevitték a 20. század fejlődését”. Úgy jellemezte Sziklayt, mint aki magyarként „lengyel földön a műveltség és a fejlődés fényét vitte maga előtt, és életét áldozta fel”. A hadnagy a lengyel–magyar barátság jelképe marad, „s annak, ami mindkét nemzetben a legértékesebb: a bátorságé, a céltudatos törekvésé, az önfeláldozásra való készségé” – hangsúlyozta a lengyel politikus.

A Sziklay Jenő – Piotrków Trybunalski bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.