Tamási Áron – a rengetegben

Gyerekként ismertem meg Tamási Áront (*1897. szeptember 20., Farkaslaka – †1966. május 26., Budapest), kamaszként habzsoltam minden leírt szavát, ötvenévesen könnyeztem meg a sírjánál. Most, halála után 55 évvel minden eddiginél nagyobb büszkeséggel leírhatjuk: egyetlen mondatával kiérdemelte volna a helyét a legnagyobb magyar írók első sorában: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. (A nyitó kép forrása: www.behir.hu)

Csakhogy ennél sokkalta többet hagyott ránk.

Ábel-könyveivel (Ábel a rengetegben, Ábel az országban, Ábel Amerikában) a legolvasottabb magyar próza- és drámaírók közé verekedte be magát már a múlt század 30-as éveiben. A többi művet önmaga úgy emlegette – méltatlanul –, hogy „azok a ráadás”. Pedig nem volt könnyű egyebek között Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, Móricz, Móra társaságába bejutni, s – immár úgy tűnik föl – örökre közöttük maradni is, beleértve azokat, akik azóta iratkoztak fel a nyomtatott betű magyar nyelvű halhatatlanjainak klubjába.     

Hadd büszkélkedjem – persze, a tréfa kedvéért –, hogy az 1949-ben a nehezen megírt „Bölcső és bagoly” című regényét (ő mondta) az én rábeszélésemre vetette papírra.

A hiteles igazság, hogy – ezt is tőle hallottam – főleg újságíró apám, Dernői Kocsis László és barátai fáradhatatlan győzködésének leállítására („meguntam, hogy mással sem nyaggatnak”) ült végül neki a gyötrődve felvállalt munkának. A kort minősítette, hogy 1948-ban kiszorították a hivatalos, nyilvános irodalmi életből, aminek igazságtalansága annyira mélyen megrázta, hogy tollat fogni sem volt kedve. A végül mégis csak megszületett könyv teljesen „tamásiáronos” lett ugyan, mégis alaposan eltért a falut felrajzoló korábbi műveitől. Regényes önéletrajz lett, amely egyben a székelység útját és életkörülményeit is lefestette a szépíró csak rá jellemző, sajátos eszköztárával, parádésan gazdag nyelvezetével. A publikálása négy évig, 1953-ig váratott magára, az utána készült, „Hazai tükör” című történelmi regényével együtt. Az értük 1954-ben kapott Kossuth-díja a politikai enyhülés hónapjait is jelezte a közvélemény számára.

Nekem, az akkor kisiskolás fiúnak azt mondta a kedves székely bácsi, akit minél gyakrabban láttam, annál jobban megszerettem, hogy csakis én beszéltem rá az írásra, amikor azt ígértem: elintézem, hogy anyukám mindent megfőz neki, amit csak kér. Márpedig szerette a hasát és anyám főztjét. Édesanyám pedig szorgalmasan gyártotta neki a kolozsvári töltött káposztát, az erdélyi rakott káposztát, a brassói aprópecsenyét, sőt a csomboros húsgombóclevest és a székelyfüredi vajas tésztát is, mondván, „ez jár a góbénak”. Ő meg sohasem tiltakozott.

Egyszer megkérdezte tőlem:

– Miért teremtette isten előbb Ádámot, mint Évát?

– Nem tudom – feleltem.

– Mert kellett egy erős és okos férfi ahhoz, hogy a világ többi földi teremtménye el tudja viselni a gyenge és érzékeny nőket, akik azért persze tudnak főzni, takarítanak és vigasztalják a gyerekeket, ha fáj a térdük – így Tamási Áron. Aztán tovább kíváncsiskodott:

– És szerinted miért Ádám bordájából alkotta az Úr a nőt?

– Fogalmam sincs – válaszoltam.

– Pedig világos. A férfi erejéből és összes egyéb jó tulajdonságaiból annyit akart átültetni a nőkbe, amennyi nélkülözhetetlen ahhoz, hogy teljesen emberek legyenek. Ehhez elég volt egyetlen oldalborda – nevette el magát.

– És miért pont azokon a helyeken más a nő, mint a férfi? – hangzott a következő kérdése. Azt hittem, erre már tudom a helyes feleletet.

– Hogy gyerekeket szülhessen.

Erre hallgatott egy sort, majd bólintott.

– Ez részben igaz. Meg azért is, mert rájött az isten: megbüntette Ádámot azzal, hogy nőt adott mellé. Legalább némi örömmel meg akarta vigasztalni szegényt. Ezért kívántatta meg Évával az almát, aztán ráhagyta, hogy a nő megetesse vele Ádámot is. Így mindketten jól jártak, és ráadásul mindnyájan a hasznát látjuk.     

A téma lezárásaként nagyot kacsintott az öregeimre, anyámra és apámra.

– Végre valami okosra is tanítottam a fiatokat. Éppen ideje, hogy megértse, miért vagyunk mi, férfiak olyan fontosak a nőknek. És még inkább, hogy egy pillanatra se felejtsük el, mennyire fontosak ők a mi számunkra. Mert nélkülük mi semmik lennénk.

Egyébként kiderült: a kérdéssor próba volt részéről, hogyan beszélgessen erről egymással éppen készülő novellájában egy székely a fiával, amikor az öregnek meg kell magyaráznia a gyereknek az élet kényes igazságait.

Meg félremagyarázhatatlan bizonysága annak is, amit sose tagadott: élete utolsó pillanatáig imádta a gyengébb nemet. Halála előtt feleségének diktálta és ajánlotta utolsó remekét: „Ágotámnak, kedves madaramnak, szívből ajánlom ezt a Vadrózsa ága című könyvemet, melyet neki mondtam tollba, Áron, 1966. április 19.”

Sírkövén mindmáig olvasható a felirat:

„Törzsében székely volt, fia Hunniának

Hűséges szolgája bomlott századának.”

Hegedűs Géza író, újságíró, költő, színházi szakíró, kritikus, egyetemi tanár méltán búcsúztatta így Tamási Áront:

„Most is jelen van, már halála pillanatában nemzeti klasszikus volt.” S akinek műveit számos nyelvre, köztük, angolra, csehre, lengyelre, románra, szerbre, szlovénra lefordították.

Mi, a feleségemmel egy-egy szál virágot tettük a sírjára szülőfaluja templomkertjében, Farkaslakán, amikor a 80-as évek közepén a Ceausescu sújtotta Székelyföldön jártunk. Ahol a románok bizony éppen olyan szegények voltak, mint az ott élőmagyarok…